A „stabilitás” kormányának margójára: Megkérdőjeleződött Szlovákia külpolitikai iránya?

Nyitókép: topky.sk

2018-as lemondása előtt pár nappal Robert Fico Andrej Kiskát támadva a status quo felborításával vádolta meg az akkori államfőt. Mivel az akkor még kormányfő Fico képtelen volt magyarázatot adni a kormány legfelsőbb köreibe tartozó személyek maffiakapcsolataira, ellentámadásba lendült. Kormányfőként való bukásának okai kapcsán azóta is „összeesküvést” emleget.

Azt a bizonyos status quót azonban nem a 2018-as belpolitikai válság során billentették ki, hanem még korábban.

Robert Fico kormányai mindig is felemás képet mutattak, ha külpolitikáról volt szó. Szlovákia uniós és NATO-csatlakozása után nem sokkal az I. Fico-kormány alatt Szlovákia nem volt épp a megbízható nyugatbarát ország mintapéldánya. A Mečiar-érából visszamaradt, jórészt orosz kötődésű gazdasági lobbi megőrizhette pozícióját, cserébe az országban a status quo jegyében szavatolták a nyugat-barát média túlsúlyát, a NATO keretében való szerepvállalás biztosítva volt, és ha a Smer-HZDS-SNS kormány feszegette is ennek az egyensúlynak a határait, hajlandók voltak cserébe újabb vállalásokat tenni: például bevitték Szlovákiát az eurozónába.

   

Az első törés a II. Fico-kormány idején történt. A Smer egyedül kormányzott, és a választási időszak előrehaladtával gyűltek a korrupciós ügyek, elmaradtak az ígért beruházások, romlott a vállalkozói környezet, nőtt a feszültség a politikai elit és a választók között. A korrupció a nyugatiak szemében azért jelent gondot, mert akadályozza a nyugati tőke beáramlását (hiszen nem a legjobb ajánlat, hanem a legjobb ismeretséggel rendelkező nyer), és – amit sokkal veszélyesebbnek ítéltek – növelheti az orosz befolyást.

Jöttek a 2016-os választások, a kormányba pedig bekerült a nyíltan oroszbarát SNS, a parlamentbe bejutott az Amerika- és nyugatellenes ĽSNS. Az egyensúly végérvényesen kibillent.

Elkezdődött a kötélhúzás. 2017-ben új igazgatót kapott az RTVS Jaroslav Rezník személyében, akit a Smer és az SNS juttatott a pozícióba. Az első botrány nem sokkal ezután pattant ki, a közmédia az orosz Sputniknews-zal akart szerződést kötni tartalomszolgáltatásról. A Sputnikról tudni kell, hogy legalább annyira elfogult, mint a nyugati liberális média, csak épp Moszkva szájíze szerint fogalmaz. Ez egyértelműen a média egyensúlyának eltolását jelentette, és bár a szerződést végül politikai nyomásra nem hozták tető alá, Rezník azóta is fokozatosan számolja fel a kormány korrupciós ügyeivel foglalkozó szerkesztőségi munkát az RTVS-en belül.

Ugyanebben az évben a hárompárti koalíciós kormány elfogadta a Szlovák Köztársaság Stratégiai és Védelmi dokumentumát, ám a parlament elé azóta sem terjesztették be, mert szinte borítékolható, hogy nem menne át. A dokumentum ugyanis fenyegetésként emlegeti Oroszországot és törvénytelen lépésnek a Krím orosz annexióját. Az SNS azóta is módosíttatni szeretné, a kormánykoalíció működését azonban nem akarja veszélyeztetni.

Ugyanebben az évben feszültség támadt a Most-Híd államtitkára, Ondrejcsák Róbert és az SNS-es védelmi miniszter, Peter Gajdoš között. Ondrejcsákot próbálták kizárni bizonyos döntésekből, különösen az amerikai F-16-os gépek megvásárlásának folyamatából.

Bár rendkívül furcsán hat, hogy az oroszbarát SNS minisztere végül az amerikai gépek megvétele mellett döntött, de ha azt vesszük figyelembe, hogy a régi MiG-ek sokmilliós karbantartási szerződése nem közvetlenül az oroszokkal, hanem egy Smerhez közeli oligarcha cégén keresztül köttetett, már kevésbé ellentmondásos a dolog.

2018-ban a Kuciak-gyilkosság belpolitikai válságot idézett elő, amely teljesen új erőviszonyokat állított fel, elsősorban a Smeren belül. Robert Fico különböző nyugati összeesküvésekre tett célzásokat, Soros György és Kiska találkozóiról beszélt, Venezuela kapcsán a nyugatiak erőszakos hatalomátvételét emlegette, közvetve saját bukását magyarázva. Míg korábban Európa magjához akarta kapcsolni az országát (és kihátrálni a V4-ekből), ma már az európai nagy országok kisded játszadozásaként írta le az EU tisztújító csúcstalálkozóját.

2018-ban kerültek a figyelem középpontjába az amerikai-szlovák katonai együttműködési szerződésről zajló tárgyalások. Ezzel kapcsolatban a szlovák média az amerikaiak által felajánlott több tízmillió eurós beruházási támogatást emlegette legtöbbször, amely a szlovák katonai légitámaszpontok felújítását szolgálná, illetve azt, hogy az amerikai hadsereg jogot szerezne katonai akció indítására Szlovákia területéről. Az SNS keményen támadta Miroslav Lajčák külügyminiszter a tárgyalások miatt, az oroszbarát „alternatív média” pedig amerikai katonák szlovákiai bevonulásával riogatta az olvasókat.

A szerződés ügye 2019-ben is parázs vita tárgya, és valószínűleg messze vagyunk még a végétől.

2019-ben egy balliberális, abszolúte nyugatbarát köztársasági elnök-jelölt nyerte az államfő-választásokat, akit a választók a jelenlegi korrumpálódott politikai vezetés ellensúlyaként juttattak az elnöki székbe. 2019 tavaszán és nyarán sorra alakultak meg a nyugatorientált, liberális, korrupció-ellenes pártok, olyan személyekkel a háttérben, akik a Smer kormányzása idején nem fértek hozzá olyan állami vagyonhoz és közbeszerzésekhez, amelyeket az éppen uralkodó politikai elit saját érdekcsoportjainak szánt.

Mára oda jutottunk, hogy az egykor egyedül kormányzó Smer a felmérésekben húsz százalék alatt vesztegel, a második és harmadik legnépszerűbb párt pedig balliberális és szélsőjobboldali. A felmérések ráadásul azt mutatják, hogy életképes koalíció egyelőre csak a radikális ĽSNS-szel jöhetne létre, és a Smer jelenlegi vezetése nyitott feléjük. Egy jóval kevésbé valószínű forgatókönyv szerint a Smer akár össze is foghatna a nyugatbarát liberálisokkal, ám ehhez személycseréket kéne végrehajtania, ráadásul egy ilyen formáció igyekezne kivezetni Szlovákiát a V4-ből.

Bonyolult időszak köszönt ránk a választási kampány elindulásától kezdődően, és a felvidéki magyaroknak komoly kihívásokkal kell szembenézniük nem csak saját boldogulásuk, de a Kárpát-medence és a V4 szempontjából is.

Komjáthy Lóránt