„Emberlelkű földeken” – Egy kutatócsapat fiataljairól

Az évtized hajnalán, kulturális antropológus hallgatóként megtanultam a nagy elbeszélések világában, mennyire fontosak az apró, emberi történetek. Nincs olyan eget és földetrázó eseménye a történelemnek, ahol ne lettek volna apró emberek, akik hangja sajnos nem törhetiát az idők messzeségének sziklafalait. Ez a felismerés motivált, mikor újságírói ambíciókkal, három éve elkezdetem tanulmányaimat kommunikáció- és médiatudomány szakon. Ez az, aminek köszönhetően bejártam a Kárpát-medence számos pontját, mégis többet láttam benne, mint mások, kik a világot bejárták.

Pár napja volt szerencsém részt venni egy kutatásban Drégelypalánk és Ipolyhídvég falvaiban, hol annyi mindent láthattam. Hol annyi mindenről tudnék írni. Hol annyi minden van, mit meg kellene mutatni. Mindazt, amiről a költő úgy ír: …nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

A két szomszédos falu és a benne élő emberek, akiket mindig is össze kötött az élet, a munka, a család, vagy akár a szerelem. Az apró emberek és életük történeteinek rostjából vert kötél kötötte össze a két települést. És egy híd. Ám egy nap már nem volt híd köztük, csak egy, a térképeken látható piros vonal. És gépfegyveres határőrök. És az évek teltek.

   

A piros vonal, amiért emberek haltak és embereket öltek meg, jelentéktelenné vált. Ám az évek hagyatéka kilómétereket ékelt a két helység közé. És az emberek úgy döntöttek, hogy a történelem és a politika ellenére össze érnek, mert össze tartoznak. Ez az egység oly apró, hogy nem láthatja az Európai Unió, nekik csak két apró falu két külön országban. Mégis oly erős a kapocs, hogy 100 éven át nem tudták elvágni a mindenkori hatalmak szekuláris istenei.

Kedves olvasó, enged meg, hogy tegezzelek. Hiszen oly személyes, mire írásom végére el akarok érni és csak a saját szememmel tudom láttatni mindezt veled, hogy méltatlan lenne a személytelen protokoll minden mímelt vonása. Annyi mindent mutathatnék neked. Emberi sorsokat, véleményeket. A háttérben maradottakat és a reményeket. A látványt a drégelypalánki várról, hol nem láttunk határokat, palócokat, tótokat, csak a hegyekig elterülő egyforma falvakat.

Boncolgathatnám nagy szlovák-magyar kérdés mellett a minden napokat, hol mind a két nyelven beszélnek az emberek. A családokat, amit magyarok és tótok együtt alkottak. A mongol cimborájával utcán vígan játszadozó kisgyerekről beszélhetnék, kinek anyja székely, apja szlovák. Bővíthetném az identitás kérdésének végtelenül komplex és parttalan vitáját. Láttathatnám anyaországi szemmel a külhoni magyar politikát.

Vagy azt, hogy csak néhány méter és mégis más a fizetőeszköz, a gazdaság, a kormány és azok döntései és így is össze ér a két – ellentmondásos indokokkal – elválasztott világ.

Bocsáss meg nekem kedves olvasó, de nem ezt mesélem most el neked. Minderről volt, van és lesz lehetőséged olvasni mások tollából. Olyanokéból, akik nálam érdemesebbek a krónikás szerepére. Én önző módon egy maroknyi csapatról akarok beszélni neked. Emberekről, akik különböző helyekről (és még eltérőbb tudományterületekről) jöttek. Akik – többségében – nem is ismerték egymást. A legkülönböző háttérrel rendelkező emberekről, akiknek eltérő életútjuk keresztezték egymást.

Ahol együtt kutatott a professzor, aki Amerikában is tanított és a világcsavargó életművész, ki most e sorokat írja. A doktorandusz hallgató felvidéki magyar politikai aktor, akinek már nagyon hiányoztak a gyerekei, de tudta, ki kell tartania, mert miattuk csinálja. A tanárnő és a gútai félóriás, akik aktív részvételük mellett még önerőből gondoskodtak hol a munkát segítő adatok összegzésről, hol a személyek és kérdőívek szállításáról. Engem leszámítva, mind hosszú időt (több mint egy évet) töltöttek önként a kutatással.

De barátom. Bár a legnagyobb tisztelettel gondolok rájuk  az én igazi hőseim mégsem ők. Én most a fiatalok előtt akarok tisztelegni. Azok előtt a 18-23 évesek előtt, akik amellett, hogy tanulnak, dolgoznak és élik az életüket, – mindezt napi 24 órába sűrítve, – úgy döntöttek, hogy saját pénzükön átutaznak az országon és fizetség nélkül, napi 8 órát dolgoznak hol a tűző napon, hol a tengernyi szúnyog sűrűjében. Kiket hol szeretettel, hol egyértelmű ellenszenvvel fogadtak.

Kiknek semmi közük nincs a felvidéki magyarsághoz, Drégelypalánkhoz, vagy Ipolyhídvéghez, mégis eljöttek. Tán maguk sem tudják pontosan miért, de eljöttek, hogy mindent megtudjanak a paptól, a kocsmárostól, a vállalkozótól, nyugdíjastól és a munkanélkülitől. Anyáktól, apáktól és gyerekektől. Akik már annyit dolgoznak a mindennapokban, mint a 10-20 évvel korábbi generációk és még többet fognak tanulmányaik végeztével, hogy munkájukkal és adójukkal segítség a még dolgozni nem tudó fiataljait és a már munkaképtelen időseit Magyarországnak.

Akik mindezért nem hálát, csak kritikát fognak kapni a társadalomtól. Hallgathatják majd a cinikus „nem csak a húszéveseké a világ” c. slágert mindenkitől. Hol egy züllött nemzedéket fognak bennük látni, akiket csak a szex és a buli érdekel, – pedig csak élni  szeretnének, mint mi is akartunk, – hol munkarobotokká fogják degradálni őket, mondván, hogy fiatalok még, bírniuk kell. És egy ilyen társadalmi retorika mellett, talán még családot alapítani is lesz erejük.

Ártatlan és tiszta lelkük nem is sejti, már mekkora hősök és hogy milyen hatalmas tettet hajtottak végre az említett hét nap alatt. És mindezért nem várnak köszönetet, fizetséget, vagy szakmai elismerést. Jöttek, mert érezték, jönniük kell. Végig csinálták, mert megértették, hogy itt valami fontosabb van, ami túl mutat az egyénen. Ők sem tudják, mi. De értették.

Tudom kedves barátom, nem erre számítottál és sajnálom, ha raboltam az idődet. De nem ez volt az első kutatási terepem, és tudom, ez milyen feladat. Hidd el nekem, ezek a srácok hősök. A feladat nagy volt, az idő és az ember meg kevés. Mint írtam a témáról és a kutatásról lesz még lehetőséged olvasni, de úgy éreztem, valakinek szólni kellett ezekről az erős lelkű fiatalokról is, akiktől azt hiszem, ezen a terepen a legtöbbet tanultam.

Fiatalok, köszönjük, hogy vagytok.

Pusztai Gábor

Képek: Pusztai Gábor, Mucsi Eszter, Szilágyi Dóra