A nyitókép és a gyönyörű tájképek Németh Árpád (Ipolyszakállos) munkáját dicsérik
Akik igazán elégedettek önmagukkal, s az utolsó harminc év honi politikai történéseivel. Azokat úgy hívják: Az „elit…”
Felvidék, gyönyörű vidék. Azoknak a nemzettársaimnak mondom, akik még nem jártak mifelénk, jöjjenek el hozzánk. Látogassanak meg minket, ugyanis a vidék szépségének, gazdag történelmének megismerése a magyar lélek számára olyan felemelő emóciókat vált ki, melyeket egy életen keresztül a szívük csücskében viselnek azok, akik már megismerkedtek a Kárpát-medence eme, sokat szenvedett, ennek ellenére egyik legszebb történelmi vidékével, az itt élő nemzettársakkal, s a velünk lojális gazdanemzet tagjaival.
Nyolcvankilencben, öt percig tartó reszketés után /kandeláber/„párt elvtársék”ismét egymásra találtak, ismét előbújtak bombabiztos fedezékeikből
Közíróként mondom, ennek a felvidéki tájképnek a politikai, közéleti „arca,” már korántsem ilyen szeplőtlen, ilyen szép.
Mivel hatvannyolc puskaporos időszakától kezdődően, majd a hetvenes évek elejétől kezdődően napjainkig figyelem nem pártsajtós, nem „párttagságos,” nem beszervezett pozsonyi nemzetiségi újságíróként, képzőművészként, művészetszervezőként, keresztényként a honi közéleti, politikai történéseinket, jó rálátásom van azoknak az indivídumoknak a mai „karrierjére,” akik korábban nagykanállal ették a kommunizmust. Kihasználták ennek minden előnyét, dupla lábbal ugráltak a nem párttagok fején, sokan közülük a párttagságuk mellett be is voltak szervezve, vagy párton kívüliként besúgó „segédként” javították fizetésüket kétszáz, háromszáz koronás „toldalékkal” havonta.
S, lássunk „csudát. Honi világunkban a rendszerváltás után, éppen ezek a „vörös” emberkék jelentek meg tucatjával a politika, a közélet színterein, kihasználva a hatalmas eufória szívet lágyító mivoltát.
S ha valaki naivul elhiszi, hogy ez csak úgy, spontán történt, az téved.
Az akkori Csehszlovákia államvédelmi szolgálatainak parancsnok adta ki az ukázt: minden korábban beszervezett hálózati ember, s ezek „behordói,” épüljenek be a társadalmi, kulturális, párt szervezetekbe. Figyeljenek, fotózzanak, jegyzeteljenek, jelentsenek, ugyanis ez mind a két esetben hasznos lesz: segíthetnek a visszarendeződés folyamatában, vagy ha ez nem történik meg, részt vehetnek az új, átszervezést végrehajtó demokratikus folyamatok kemény, vagyis a mi szemszögünkből nézve alantas bomlasztásában.
A vályú mellől „csillagváltás” után sem mozdultak, hosszú ideig ott voltak, többen közülük a mai napig is ott élősködnek
A gond ott öltött testet, hogy a nagy eufóriában az emberek nem vették észre, hogy nemzetiségi társadalmunkban több fontos intézményt is a múlt rezsim frekventált emberei, az átkos pártszervezői foglalták el. Bevetve bolsevik pofátlanságuk mellett azt a pártcsoportokban, tartótisztjeiktől elsajátított, embertelen konspirációs módszereket, melyek nem alapultak sem a mások iránti tapintatosságon, sem a vezetőknél fontos empatikus viselkedésmódon, hanem a jellemromboló könyökharcon. Emlékezzünk csak a Magyar Tanácsköztársaság véres durvaságaira, vagy a második világháború utáni, kimondottan piszkos módszerekkel való hatalomátvételre, a későbbi vallásüldözésre, programokra.
Az említettek alapján élhettük meg azt, hogy volt kommunista munkásőrből nemzetiségi rádió igazgatót fabrikáltak, külhoni tudósító poszt kemény kommunistával foglaltatott el, az egyetlen magyar nyelvű napilapot jó ideig volt ügynök vezette, minisztériumi kulturális központokat is több „szintén zenész,” volt járási pártbizottsági ”kedvenc,” irányította, de később, több, korábban beszervezett polgármester is elfoglalta hivatalát. Legnagyobb kulturális szervezetünk, levéltári alkalmazottjaink „sugi-bugijai” is évekig magas, jól fizetett társadalmi posztokat foglaltak el.
Tehát, az ilyen „típusú” kalandorokat nyomtak le a nép torkán, Bugár Béla, s akkori táskahordozói közreműködése mellett a kilencvenes évek elején, s úgymond, csináltak belőlük, számunkra semmi jót nem hozó, ám szeretni, tisztelni való pókerarcokat.
Fiataljainknak említem meg, hogy ezek közül, idő közben, jó néhányan rehabilitáltatták magukat – lehet mosolyogni – éppen ugyanolyan volt kommunistákkal, államvédelmi, s pártközponti emberekkel, /pld. Lexa-klán/ akik korábban ugyanabban a cipőben jártak, mint az említettek, de Mečiar alatti hatalomra jutásuk alkalmával ezt játszva megtehették.
Ahol nem sikk az őszinteség, ahol az urbánus besimulás és hamiskodás a menő, ahol az őszinte igazmondó a kiátkozott
A másik kapitális probléma abban rejlett, hogy ezek az emberek a régi, saját embereiket helyezték ismét pozícióba, így bezárult az a fal, mely szinte évekig megbonthatatlan volt. Itt kell, már-már kötelességből megismételni kiváló írónk Márai, ezennel összefoglalt jóslatát: „ a kommunistától azért lesz nehéz megválni, mert most már nem az eszmét, hanem a zsákmányt védi.”
Ugye, milyen precízül bejött / az 1994-es komáromi nagygyűlés szakadárjainak mérhetetlen telhetetlensége, s a mai napig tartó megosztó tevékenysége/ Márai intelme…
Sajnos, a kilencvenes évek elején a magyar pártjainkba is befurakodtak a kommunista szolgálatok emberei, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom sem volt kivétel, ahol a háttérből, volt hálózati ember irányított, ő hozta be a pártba saját embereit, akik kulcsfontosságú helyeket foglaltak el.
Nem volt könnyű dolga Duray Miklósnak sem, mivel nyolcvankilenc novemberében érkezett vissza családjával Amerikából, s míg megszervezte saját pártját, próbálta feltölteni tettre kész emberekkel, addig már több polgári, s liberális jellegű párt is – főleg a kiadók, szerkesztőségek körüli emberekből összetevődve – megalakult, sok jóhiszemű, tájékozatlan embert is elszippantottak, mely pártokban, mozgalmakban szintén számos „szpolupracovník” épült be – bomlasztás gyanánt.
Így az a vezéregyéniség, melyet a Duray név képviselt, s képvisel, nem tudott teljesen kibontakozni. Már csak azért sem, mert éppen olyanok rontották körülötte a levegőt /gondoljunk csak a volt kommunista pártlap, az Új Szó, már a „demokratizmusban” ellene megszervezett piszkos, karaktergyilkolászó cikkeire/, akik korábban az átkos megveszekedett kiszolgálói voltak, akiknek az új rendszerben labdába sem szabad lett volna rúgniuk.
Ebben segített nekik az a durva tény, hogy a szlovák pártok is nyüzsögtek az ilyenektől: a Marx-Leninista, pártközponti „főideológus,” Peter Weiss, Mečiar, Fico, Slota stb., stb. S így volt ez a nemzetiségi politikai képviseletben is, akik kilétéről, fekete múltjukról az érintett politikusok cinkos módon hallgattak, a mai napig –elsősorban az érintettek – hallgatnak.
Tudatosítva vagy nem, harminc éve után ennek levét isszuk, lásd a mostani hatalmas bukást. Persze, a mai napig nem került sor a fentiekben említett történések intézményesítet /!!!/ formában való feldolgozásra, a nyilvánosság elé tárására, értem ez alatt a Fórum Intézet felelősségét is. Ehelyett, egyes „komfortzónás” munkatársai azzal is foglalkoznak / pld., a magyar nyelvű napilapban, portálokon zsinórban közölt írásaikban/, mit is hallottak az autóbuszban.
Magyar Érdem Keresztek – besúgóknak
A fentiekkel kapcsolatban, komoly felelősséggel tartoznak a magyar pártok is, például: A ma már tökéletesen elkeserített nemzetiségi választó mikor éli már meg végre azt, hogy kivizsgálják, nyilvánosságra hozzák, melyik volt parlamenti képviselő, párttag, párttagok ajánlgatták zsinórban magyar érdemrend kitüntetésre azokat a csúnya múltú besúgókat, ügynököket, akik szintén ludasak a legutóbbi évek négy, hatalmas bukásában.
Ezek az emberek nem ismerik a fogalmat, lelkiismeret?
Ugyanis a felvidéki választó nagyon is tudja kikről van szó, s ennek igazolására nyitott minden ezzel megbízott állami szerv /ÚPN/.
Hamar kidől a korhadt gyökerű facsemete
A fenti, kockában vázolt, nagyon is aktuális történéseket folytathatnám tovább, de figyelembe véve olvasóim becses türelmét, ezt nem teszem, hiszen amolyan segédanyagként itt közlünk néhányat azon írásaim közül, melyek a Körképen jelentek meg a témával kapcsolatban. Ezek, annak idején jóindulatú figyelemfelkeltés, segítőszándék gyanánt íródtak annak érdekében, hogy a választó, az olvasó is tájékozva legyen olyan tényekről, melyekről a politikusok – rendszerint mélyen hallgatnak. Ezeknek a rendbe rakása időben nem történt meg, ami –négyszeri választási bukás – alaposan megbosszulta magát.
Tehát, minden olvasónknak részletesebben is joga van tudni arról, hogy harminc év alatt, mi miatt is ment falnak a felvidéki magyar politizálás, hol is kell majd, kimondottan sürgősen kapitális változtatásokat eszközölni.
Mert ugye, ha a frissen elültetett fa gyökerei már eleve korhadtak /1989-1900/, ez nem vezet máshová, csakis ahhoz a háromszori bukáshoz, melyet elszenvedtünk a legutóbbi parlamenti választásokkor, ezt megtetőzve, politikusok, a reánk száradt, volt „vörös brigadérosok,” s ezek cinkosainak abnormális telhetetlenségéről, bomlasztásairól tanúskodó, EP-választási bukás alkalmával is.
S, abban is mindenki biztos lehet, hogy etnikai pártunk „elitje”, a pőre negyvenkilencezer szavazatot – több mint négyszázezres választói potenciál mellett – egészen biztosan nem teszi ki a faliújságra.
Egyes politikusi pókerarcok számára nagy kérdés az, melyik „szpolupracovníknak,” volt komcsiknak kéne még Magyar Érdem Keresztet a mellére biggyeszteni, most vörös csillag helyett. Persze addig, /igyekezni kell elvtársak, nyakunkon a választások/, amíg a jelenlegi „elit,” még egyelőre talpon van
Bugár Béla, a Most-Híd szlovák-magyar vegyespárt elnöke (b) és Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke kezet fog az õszi megyei választásokon való együttmûködés lehetõségeirõl a két párt vezetõi részvételével tartott megbeszélésén az MKP pozsonyi székházában 2017. április 26-án.
MTI Fotó: Krizsán Csaba
A fentiekben tárgyalt történések kapcsán jutott eszembe az MKP elnökének, Menyhárt Józsefnek az egyik, egetverő kijelentése, melynek lényege a következő: mindenki támogatására szükségünk van a választások előtt, káderezni nem fogunk.
Hát, igen. Ezek szerint jöhet a volt keresztényüldöző, az átkos kommunizmus „párt lojális” besúgója, a saját érdekei miatti „besimuló,” a mindig is magának és sameszainak kaparó pártütő, s jöhet Józsi is, aki „fekete” árut forgalmaz az utcasarkon. Hogy ezt Menyhárt háta mögül melyik, idősebb, volt parlamenti képviselő súgta, azt nem tudni. De azt igen, hogy olyan megélhetési „politikus” /?/ volt, akinek a régi bűnök elhallgatása, személyes érdekeltsége révén, égető egzisztenciális kérdés.
A választások előtti kommunikáción változtatni kell, az eddigi, személyes öncélokat követ, s csapni való
A vereséggel végződő, EP-választások után kiadott, négysoros MKP-s kommüniké kiadását már a Körképen szóvá tettük, az ilyen típusú amatörizmusra több tintán fecsérelni teljesen fölösleges.
Ám érdemes szólni egyes politikusok viselkedéséről, elszólásairól:
Az említett etnikai pártunk egyes képviselői a májusi 25-i kapitális kudarc után júniusban ismét ”bevonultak” komfort zónájuk buborékába. Hát, Istenem, bújtak egyet, gondolhatta a választó. Majd már a Martosi Szabadegyetem előadói asztalánál olyan GYŐZTES pózban ültek, mint egy angol hajónaszád, királyi kitüntetésekkel agyondíszített admirálisa a vezérhajó irányítótornyában – győzedelmes tengeri csata után.
S a kijelentéseik? Szerintem, közülük egyesek azt gondolhatták, hogy óvodásoknak tartanak előadást arról, hogy nem szabad fejest ugrani az óvoda udvarán található, felfújható mini-bazénba.
Tehát, hirtelenjében csak egy két ilyen „gyöngyszemet” tennék az asztalra.
Az egyik, a nemzeti összetartozás témájával kapcsolatos felszólaló az elit szót ragozgatta, mármint a nagy, politikusi ŐK, az etnikai politikai elit tagjai. Hát, kedves volt parlamenti képviselő: az ELIT – egy politikus számára – a választó. Maga a politikus, a választóját kiszolgáló KÖZSZOLGA. Úgy látszik, ez már kieshetett az emlékezetéből, hiszen időközben, jó dolgában elfelejtette, hogy még él, vagyis még létezik, lélegzik a felvidéki magyar választó.
A másik gyöngyszem: Bárdos Gyula szavai szerint: Felvidéken eljött az ideje annak, hogy végre az „istenadta” nép akarata érvényesüljön.
Hát, kedves olvasóm, az istenadta nép tagjaként szaladjon ki a fürdőszobába, egy vízbe mártott törülközőért.
Mert hát ugye: nekünk, az istenadta népnek közel harminc évig nem adatott meg az akaratunk. Vagyis, eddig kinek az akarata érvényesült?
Csakis, a maguknak kaparó „sejmolóknak?”
Az ilyen kioktató szövegrész egyáltalán nem illik, akár egy padlón lévő, négyszeres választási vesztes, politikai képviselet tagjának a szájába se, akinek volt parlamenti képviselőként közel harminc évig beleszólása volt abba, hogy az „istenadta” nép akarata is érvényesüljön.
Martoson, a fiatalok értékelték az okos, nyugodt hangot
Honi közszereplőink közül, egyedül Duray Miklós okosan bíráló, egyben építő jellegű gondolatai ütötték meg azt a magas mércét, melyet mi, az etnikai párt oldalán álló választók, vagyis az ELIT megérdemel.
Gondolván, a kemény politikai meghurcoltatást, börtönt is megélt, a jelenleg az általa vezetett Szövetség a Közös Célokért társulás munkájára, azonnal Erzsébetünk, Pogány Erzsébet kitartó, gyümölcsöző, áldásos munkája jutott az eszembe. No meg az, hogy még éltében, három évtized alatt, civilként társaival, Duray jobbkezeként, érdekünkben lehet többet teljesített, mint, a csúfosan vesztes etnikai pártunk szemforgató „elitjei” – összesen.
Még egy gondolat: az MKP jelenlegi vezetésének soraiban, a még helyes ítélő képességgel rendelkező politikusaink figyeljenek jobban oda azokra a csakis pókerarcaikat fényező politikusaikra, akik az okos bíráló hang kiértékelése, alkalmazható tanulsága helyett, azonnal a bosszú „hangszere” után nyúlnak. Ez, főleg a helyi alapszervezetekben alkalmazott, rendszerint olyan bevett, pofátlan bolsevik szokás, amin ne is csodálkozzunk.
Nem véletlenül mondom ezt, hiszen jól tudom, hogy a választói hang elnyomása harminc év koloncát viseli magán. A helyes, választók iránti alázat minden okos közszolga eszköze. A fentiekben tárgyalt gondolatok esetében, ez eddig – hiánycikk volt. Emiatt is – választók tízezrei látták jobbnak azt, hogy bojkottálják a májusi szavazást.
Témánk tárgyának, hogy a harminc év ideje alatt milyen alantas természetű, mindig is bomlasztó, vörös múlttal rendelkező, csakis maguknak kaparó alakok is befurakodtak az „elit” pozícióját ma is bitorló „félmagyar,” s magyar pártba, ennek környezetébe, hadd éljek az általam igencsak tisztelt Bayer Zsolt tömör, ám minden esetben sokat mondó újságírói stílusával:
Hát, drága elvtársak!
Az utolsó harminc évet alaposan elsz/a/úrtátok!
Nem kicsit, nagyon!
Kalita Gábor
Megosztás:
Címkék: Bárdos Gyula Duray Miklós Kalita Gábor
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.