Kalita Gábor: Az alábbi példák is Zuzana Falathová igazát támasztják alá

Nyitókép: Jánoska Ferenc sírköve szeretteivel, a pozsonyi Szent András temetőben. (Kalita Gábor)

A Pozsonyi Városi Múzeum csúcsvezetését hidegen hagyja a koronázó város magyar emlékeinek szakszerű gondozása?

Mint Pozsony óvárosában élő közírónak és képzőművésznek rossz, bántó emlékeim vannak azzal kapcsolatban, miként is állnak hozzá szlovák részről a magyar vonatkozású emlékek gondozásához, fenntartásához. Ugyanis több esetben bebizonyosodott már, hogy gyakorlatuk szerint nem hogy védeni, óvni illik, hanem részben vagy teljesen eltüntetni az ilyen, akár sem politikailag, sem más viszonylatban sem vitatott emlékeket.

Műemléképületet bontani szerintük jó

   

Nemcsak pozsonyi magyarságunk büszkélkedhet el azzal a ténnyel, hogy a Pozsonyi Városi Múzeumot 1868-ban Könyöki József építész, grafikus, művészetszervező /1829-1900/ alapította társaival.

Családi háza /?/ műtermemtől néhány száz méterre található. Vagyis, ma már csupán ennek alsószintű homlokfala. De mi is történt a műemléképület többi részével?

Néhány évvel ezelőtt építésvezető barátommal találkoztam Pozsonyban a Duna utcán, aki néhány épület bontását vezette, aki elmondta nekem:

– Nehezíti a századforduló táján épült objektumok bontását, mivel betemetett, néhány száz évvel ezelőtt, téglából épült, boltíves pincék bontását is el kell végezniük, a címeres téglák pedig régi időkről árulkodnak.

Elárultam neki, hogy bizony itt érdekes darabok is fellelhetők, hiszen a száz méterre található Kempelen Farkas családi házát saját égetésű, homokszínű téglákból építette, s árusította is az általa bérelt, közelben lévő téglagyár termékeként. Ferenccel való találkozásom révén címeres téglagyűjteményem is több darabbal gazdagodott, s még egy fontosabb, nagyszerű dolog intéződött el.

Az építésvezető megemlítette, hogy lesz itt még bontás, s már mutatta is a szomszéd utcában található „áldozatot.”

– Azt az épületet kezdi majd elbontani egy cég, amelynek portálja fölött Szent Antal szobrocska található.

Nem szóltam, csak magamban ismételgettem:

– Könyöki József házát kívánják lebontani, amely ott található a Lazaretská utcában, a volt gyermekkórház oldalszárnyával szemben?

Fel is hívtam a polgármesteri hivatal építészeti osztályán dolgozó hölgy ismerősömet, s szóltam neki, milyen gyalázatos cselekedetre készülnek, kinek is a történelmi értékű családi házát kívánják lebontani valakik. Ő csak annyit válaszolt:

– a bontási engedéllyel kapcsolatos kérvény itt van az osztályunkon, utána nézek, már az ott lakók is tiltakoznak.

Mivel jóformán naponta járok el a ház előtt, néhány hét elmúltával azt észleltem, hogy több alkalommal is más-más csoportok tagjai, kilétüket a kezükben tartott mérőszalagokkal, jegyzetblokkokkal elárulva azon vitáznak, mitévők legyenek.

Közben a polgármestertől megtudtam, korábban a magántulajdonban lévő épületet eladták, ma egy developer cég birtokolja. Aztán elkezdődtek a bontási műveletek úgy, hogy a magasított szuterént, a homlokfalat az eklektikusan kiképzett portállal együtt meghagyták, s a klasszikus cseréptető helyébe két emeletet húztak, majd ezt szintén cseréptetővel fedték.

Könyöki József volt családi háza emléktáblát sem érdemel?

A témával kapcsolatban bizony felmerül néhány égető kérdés:

A Pozsonyi Városi Múzeum vezetését korántsem érdekli az, hogy intézményük valamikori létesítőjének, Könyöki Józsefnek nemhogy intézményük belső tereiben egy büsztöt is elhelyeznének, de a „nagy tiszteletadásban” még arra sem voltak képesek, hogy egy kétnyelvű emléktáblát helyezzenek el volt családi háza megmaradt frontfalán, az eklektikusan kiképzett portál mellett?

Korábban senkinek nem jutott eszébe az, hogy a város megvegye Könyöki József kiváló állapotban lévő, tágas polgári házát, s itt, a Pozsonyi Városi Múzeum részlegeként más, a metropolist érintő történelmi kiállításokat rendezzenek. Egyben emlékszobát létesítsenek annak a sokoldalú építésznek, grafikusnak, festőnek, művészetszervezőnek, aki 1886-ban, Esterházy István Gróf, Esterházy János nagyapjának mecenatúrája mellett megalakította több társával a Pozsonyi Képzőművészeti Egyletet?

Talán Könyöki magyaros neve zavarja a múzeum jelenlegi vezetését, történetesen Peter Hyross igazgató urat? Talán ezért nincs a mai napig még csak emléktáblája sem a kiváló pozsonyi közösségszervezőnek?

Pozsonyban Jánoska Ferenc, híres fotográfus /1891 – 1947/ napfényműtermét dózerolták le

Miért is ne? A mai szlovák muzeológus „mágusoknak,” történészeknek szintén túl magyaros lehetett a Jánoska Ferenc neve, ezért híres napfényműterme a ledózerolás helyett, jobb sorsot érdemelt volna.

1976-ot írtunk, amikor Lőrinc János barátom, aki már sajnos nincs közöttünk, és amolyan reneszánsz ember módjára nagyon is figyelte a maga körül történő eseményeket, megemlítette:

– Az állomás melletti lakásunk közelében található Jánoska Ferenc napfényműterme /Leskova utca 4./. Mivel te az érdekes történések újságírója vagy, a véredben van a fotografálás, írhatnál erről egy cikket, figyelemfelkeltés gyanánt, mert a végén még lebontják. De szólj Prandl Sanyinak, Tóth Pál Gyuszinak, fotóművész barátaidnak, hadd tudjanak ők is róla…

Vagyis, az épületet az átkosban nem bontották le, az ezt követő nagy-nagy „demokrációnkban”  viszont a magyargyűlölet lebontatta? Ezt láthatta előre János barátom.

A témát körbe jártam, elmentem az emlékművédelmi hivatalba is, ahol egyik szakelőadó ismerősöm így reagált felfedezésemre:

– Te, mi erről nem is tudunk.

A válaszom:

– Pedig itt van az utcátokban, ahol a hivatalotok található, a 4-es házszám alatt, az épület belső udvarában. Ez valamikor a Püspökkerthez tartozott, a klérus kertészének a háza volt, Jánoska Ferenc ezt alakította át napfényműteremmé. Itt készítette szóló, családi, s csoportos felvételeit, többnyire 20 x20-as üvegnegatívok használata mellett.

Mit is tudott a napfényműterem?

Európa egyes országaiban úgy védik a napfényműtermeket, mint a szemük fényét. Franciaországban is csak néhány maradt fenn, de az anyaország is eldicsekedhet ilyen, ma már muzeális értékű technikai gyöngyszemmel.

A napfényműterem előnye, lényege az, hogy a fotó-műterem  első részének a fele üvegtetővel van fedve. A fotóalany a helység fedett részében tartózkodik, s a fentről jövő természetes megvilágítás mellett, az oldalsó lámpák fényeivel kiegészítve, kiválóan fel tudták a fotográfusok a témát dolgozni a  dobozos, üvegnegatívos, harmonikás gépeikkel. Ezek rendszerint, a kiváló német Voigtländer závárzattal, s a szintén német Zeiss-Tessar briliáns, lencse-csiszolású objektívjeivel voltak ellátva.

Ezért csodálják ma is a szakemberek, művészemberek a korabeli fényképészmesterek különlegesen szép, kidolgozott, markáns élű felvételeit. Éppen ezért volt Jánoska Ferenc a pozsonyi, de a bécsi, budapesti középosztály kedvenc fotográfus eminenciája, mert az általa készített fényképek minősége, kivitelezésének bája, egyszerűen lenyűgöző volt.

Az évek mentek, a város raktárnak használta az épületet, habár tudtak róla, milyen múltat is rejt az objektum.

Néhány évvel ezelőtt is, én is írtam erről. Štefan Holčík, várostörténész is közölt írást a Pozsonyi Újságban/ Bratislavské Noviny/, s a Pozsonyi Casinóban is tartott egy előadást Jánoska Ferencről, s közkedvelt napfényműterméről.

Emlegette ő is, milyen nagyszerű lenne itt egy fotó-múzeumot berendezni, kiemelve Jánoska Ferenc munkásságát. Persze szájából elhangzott a de, így mindjárt sejtettem, a tervből nem lesz semmi. Ugyanis, szavai szerint problémák vannak a telekkel, melynek két tulajdonosa van, s a lakók inkább parkolót szeretnének az épület helyén.

A fű alatt „beígért,” csillogó sztaniol papírba becsomagolt ígéret bekövetkezett. Amikor arra jártam,az épület már ledózerolták.

Még a valamilyen csoda által ott ragadt fényképészeti eszközök egy részét sem mentették ki szanálás előtt, a szecessziós stílusban megalkotott üvegtető vaselemei, melyet a kommunizmusban, érzéktelenül, fekete szigetelő anyaggal borítottak le, a butaság és az érzéktelenség áldozataiként tekeregtek tönkre hajlítgatva a romhalmaz tetején. Egy dobozos gép speciális, több mint egy méterre kihúzható, épp „harmonikáját” sikerült kimentenem, a törmeléket eltakarító munkások segítségével.

Közömbösség és érdektelenség futószalagon

Évekkel korábban nem véletlenül írtam meg a „Dőlnek a magyar feliratú sírkövek a pozsonyi Szent András temetőben.”

Kalita Gábor: Dőlnek a magyar feliratú sírkövek a pozsonyi Szent András temetőben

A város hatáskörébe tartozó, a történelmi Duna utca közelében található műemléktemető, amely korábban tizenhatezer, ma már csupán négyezer sírnak ad helyet, szebb időket is megélt. Míg a parkosítást gondozzák, a sírok felújításához szinte nem is nyúlnak, s mi, akik az objektum mellett lakunk, szemünk láttára vesznek el a – persze nemcsak a magyar – feliratok a korábban homokkőből készült, gyönyörű faragású sírokon.

Kalita Gábor: A pozsonyi Szent András temető „föld alól érkező” üzenete: Felébredtünk, „képviselőcskéim ”

Számtalan sírkő a földön hever, a fenntartók arra sem képesek például, hogy felújítás előtt közönséges szigetelő papírral letakarnák a sérült kápolnák tetejét  /jó példa erre, a Kispiac utca melletti, beszakadt tetejű, romos kápolna is/.

Ugyanis műemléktemetőről van szó, számos hozzátartozó már nem él, így a törvény diktálta kötelességek alapján is helyre állítani, ápolni kellene a sírköveket s nem arra várni, hogy az idő teljesen elmossa a sírfeliratok többségét.

Vagy ebben az esetben is valakiknek szúrják a szemüket a magyar, vagy német nyelvű sírfeliratok?

Kisfaludy Károly és Strobl Alajos, de Mária Terézia is foroghat a sírjában

Hát, igen. Kisfaludy Károly /1788 – 1830/, költő, drámaíró, festő, Kecske utcai emlékházán évekig kint függött egy molinó: az épület eladó. Található az épületen egy egyszerű pléhlemezre festett történelmi tábla, miszerint:

„Kisfaludy Károly 1817 évi itt lakása emlékéül.”

Habár Kisfaludynak – kényszerből, a hivatalok engedetlensége révén –  másutt van elhelyezett emléktáblája, az illetékeseknek eszükbe juthatott volna az épület felvásárlása. Ugyanis, a 15 ezer pozsonyi magyar / plusz a hetente beutazók/ részére kevés olyan intézmény, helyiség áll rendelkezésre, ahol színvonalas társadalmi életet élhetnének érdeklődési körük szerint, s az itt dolgozó civil szervezetek is érdemben, nem otthon, az íróasztal mellett fejthetnének ki, társadalmilag fontos tevékenységet. S természetesen emlékszoba is hirdethette volna Pozsonyban Kisfaludy művészi nagyságát.

Fentről, Strobl Alajos sem néz jó szemmel az illetékesekre

Habár ez nem konkrétan pozsonyi példa, ám az alcímben jelzett írásaim témái mind a magyar, mind a szlovák kultuszminisztériumok figyelmét felhívhatta volna, hiszen Strobl Alajos /1856-1926/ magyar családja három nyelven beszélt, s voltak szlovák rokonaik is.

Eladó Stróbl Alajos kastélya

A Felvidék Ma. portálon az Ön is megveheti, eladó Strobl Alajos kastélya cím alatt látott napvilágot egy írásom 2013-ban, ugyanis hasonló cím alatt jelent meg egy szlovák lapban egy cikk, melyben a szerző úgy propagálta eladás címén „Alojz Strobl vadásznak” a kastélyát, mintha egy kiló sárgarépát kínálna eladásra.

Én 1976-ban láttam a Tátra alatt először a kastélyt, mely Királylehota /Kráľovská Lehota/ mellett található, de már a Hybe-i kataszterbe tartozik.

Mivel a Szlovák Hajózási Vállalat árusította 2013-ban, s üdülőként használta, a falu viszont szintén őrizte a kastély állagát, ma nagyszerű művésztelepként, közösségi térként működhetne akár nemzetközi alapon is, megőrizve ezzel a világhírű szobrász emlékét, szobrainak egy részét, vadásztrófeáit. Ehhez persze szlovák részről is korrekt hozzáállásra lenne szükség, ha már egyszer részben szlovák nemzetiségiként regisztrálják az alkotót. „Az épület önfenntarthatóságát a kiadó szobák biztosítanák” jegyeztem meg korábbi írásomban.

Mária Terézia /1717-1780/, magyar királynő sokat tett a koronázó városért, de eddig Fadrusz János / 1858-1903/, a cseh legionáriusok által 1919-ben lerombolt alkotásának visszaállítására nem került sor

Némi remény csillant meg nemcsak a pozsonyiak előtt, amikor a Maroš Macucha igazgató által vezetett civil szervezet a Pozsonyi Városszépítő Egylet kezdeményezésére Martina Zimanová szobrászművész elkészítette a Mária Terézia szobor műanyag modelljét / a magyar vitézek oldalsó figurái nélkül/.

A terv az volt, hogy a szobor márványból lesz kifaragva az eredeti modell szerint, addig viszont – bemutatásra – elhelyezték egy időre a Duna parton. A terv egyes szlovák muzeológusok, történészek ágálása révén eddig nem valósult meg, miszerint az eredeti helyén kívánták a szobrot felállítani, s az ott lévő Štúr szobrot más, attraktív helyen újraállítani. Jelenleg semmiféle előremozdulás nem történik az ügyben.

Az említett civil szervezet s bizonyos műépítész körök kezdeményezték azt is, hogy a Carlton szálló, s a Szlovák Nemzeti Színház történelmi épülete előtti sétáló téren állítsák fel évszám szerinti sorrendben a Pozsonyban koronázott királyok büsztjeit. Nemcsak történelmi, de turisztikai szempontból is hatalmas attrakció lehetett volna ez a tervezet. Persze ez is dugába dőlt, a fentiekben már jelzett okok miatt.

Ez az összefoglaló is azért íródott, hogy jelezze: a Kárpát-medence magyarsága is kiáll Zuzana Falathová mellett

Talán körbe sem kell írnom az alcímben említett hölgy, muzeológus-kutató nevét, hiszen minden jól tájékozott magyar, s velünk szolidáris, jóindulatú ember megismerkedhetett Zuzana Falathová vesszőfutásával.

Zolo Mikeš a Falathová-interjúról: Slota-módi kifordítva

Történt ugyanis, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum igazgatója, Peter Hyrros, s az ebben asszisztáló, illetékes osztályvezető, Elena Kurincová azért bocsátotta el munkahelyéről a fentiekben említett muzeológust, mert az több esetben nem értett egyet a szlovák muzeológus társai állításaival, ami a magyar-szlovák történelmi valóságot illeti.

A fentiekben felsorolt esetek is arról adnak tanúbizonyságot, hogy demokratikusnak vélt világunkban, a Pozsonyi Városi Múzeum vezetése a korrekt objektivitás terén koránt sem áll feladatai teljesítésének csúcsán.

Kalita Gábor