Egy FALAT(H) történelem

Tudvalevő, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. De vajon hány embernek kell még szenvednie, hogy a dolgok végre megváltozzanak? Hány Malina Hedvignek, mennyi Zuzana Falathovábak kell még végig járnia kálváriáját, hány emberi életnek kell még megpecsételődni, tönkre menni, hogy ráébredjünk végre, rossz úton járunk?

A pozsonyi múzeumban dolgozó Zuzana Falathová, aki saját bevallása szerint rámutatott a történelmi pontatlanságokra, illetve történelemhamisításra, kiváltotta kollégái ellenszenvét, majd későbbi elbocsájtása után fenyegető üzeneteket is kapott. Ezzel szemben a múzeum igazgatója úgy fogalmazott, hogy sajnálják és elítélik a negatív, sőt agresszív reakciókat, melyekkel Falathová nézetei közlését követően találkozott. Ezek a reakciók egyáltalán nem tükrözik Pozsony város múzeumának nézeteit, meglátásait, véleményét.

Hogy döntsük el, kinél az igazság?

   

Állítás állítással szemben. De kinek van igaza? Ideje lenne végre pontot tenni a történelemi és nemzetiségi viták végére. Természetesen ez nem is lenne olyan nehéz feladat, csak valódi akarat kellene hozzá, hiszen egy civilizált társadalomban ennek így kellene működnie. Ha állítunk valamit, akkor azt illene bizonyítani is, hiszen, ha minderre nem vagyunk képesek, akkor állításunk nem tekinthető tudományosnak, és nem lehet azt elfogadni történelmi tényként.

De vajon megvan a szándék mindkét oldalon az igazság feltárására? Hiszen az egymásnak ellentmondó történelmi állítások orvoslásának módja az lehetne, hogy a két nemzet muzeológusai, történészei, régészei összeülnének, és megvitatnák álláspontjukat, felmutatva bizonyítékaikat, régészeti leleteiket.

A lényeg az lenne, hogy hivatalos történelemként csak azt oktassák, ami bizonyított és nem légből kapott. Ha mindez megvalósulna, akkor végre pontot lehetne tenni a Bél Mátyás – Maťej Biel, Jánošík – Sík János és az ezekhez hasonló vitás kérdések végére.

Magyarország, vagy Uhorsko?

Érdekes kérdés többek között az is, hogy a szlovák történelemben soha nem Osztrák-Magyar Monarchiáról hallunk, hanem Rakúsko-Uhorská Monarchiáról. Na de kik azok az uhorok? Hiszen, ha nem létezett Magyar Királyság, csak Uhorské Královstvo, akkor miért érzik úgy egyesek, hogy a magyar népet terheli a felelősség a szlovákokat a múltban ért történelmi igazságtalanságokért? Viszont, ha az uhorok és magyarok közé egyenlőségjelet teszünk, és a kettőt azonos népnek tekintjük, akkor a jelenlegi Magyarország elnevezése a szlovák nyelvben miért Maďarsko és miért nem Uhorsko? Vajon ki az, aki a magyarság köréből uhornak vallja magát? És vajon a szlovák történészek szerint valóban létezett Uhorsko?

Dr. Popély Gyula „Erős várunk az iskola“ című könyve 91. és 92. oldalán hívja fel a figyelmet ezen jelenség tudatosan előkészített megjelenésére. Rámutat, hogy a korabeli iskolaügyi miniszter Gustáv Habrman 1919. november 27-én kelt 57 170 számú miniszteri rendelete értelmében „az „Uhor“, „uhorský“ változat csakis az impériumváltás előtti korszakra vonatkoztatva, történelmi fogalomként használható. Az oktatási folyamatban, a tankönyvekben, a hivatalos iskolai nyomtatványokon ezután a „Maďar“, „maďarský“ alakváltozat használata volt kötelező. Ne használjuk tehát az „uhorská krajina, uhorský národ, uhorská reč“ kifejezéseket, hanem „maďarský národ, maďarská národnosť, maďarská reč“ stb. – adta ki az ukázt Gustáv Habrman miniszter.“

Vajon hányan lehetnek tisztában ezzel a ténnyel?

Győztesek és vesztesek

Ahogy már említettük, a történelmet a győztesek írják. Így fordulhat elő az is, hogy Bős neve szlovákul Gabčíkovo lett, a lakosok tiltakozása ellenére pedig Pered Tešedíkovo, valamint Párkány  Štúrovo, noha maga Ľudovit Štúr nem Párkányban, hanem Zayugrócban született.

Természetesen történelemben és háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, valamint vannak felelősök is. Viszont, ha visszatekintünk az első világháborút kiváltó okokra, és keresni kezdjük a felelősöket, akkor a történelemben alapszinten járatos ember is tisztában van azzal, hogy Magyarország katonapolitikai döntései abban az időben Bécshez tartoztak, vagyis Ausztriát sokkal inkább terhelte a felelősség a háború kirobbanásáért. Ennek ellenére a háborút követő békeszerződések leginkább Magyarországot sújtották, és területéből még Ausztriának is juttattak egy falatot.

Mi célja lehet Falathovának?

A logikusan gondolkozó ember (még, ha szlovák történész is), nem gondolhatja tehát, hogy Zuzana Falathová célja csak a hírverés lenne, hiszen ő maga mindezzel csakis veszíthet, mint ahogy az állását máris elveszítette. Egy sokat tanult muzeológus miért kockáztatná és törné derékba a saját karrierjét, hacsak nem saját belső meggyőződése által vezérelve az igazság napvilágra kerülése érdekében?

Tehát ideje lenne végre a két fél történészeinek összedugniuk a fejüket, kinyitni a történelemkönyveket, korabeli beszámolókat, krónikákat, levéltárakat, megvizsgálni a régészeti leleteket, feltéve persze, hogy vannak. Ha tehát esetünkben egyik félnek sem lenne rejtegetni valója, akkor a dolog egyszerű lehetne, mint a paprikás krumpli.

Kinek van tehát igaza? Az alig kamaszkorú, ám de „győztesnek”, vagy a történelmi korú, ám de egykor szebb napokat is megért „veszteseknek”?

Végh Tamás