Evelin, Fülöp
  • HUF: 350.87
  • USD: 1.09
  • 11 °C
  • 22 °C
Vélemény

Kalita Gábor: Valóban csupán pusztába kiáltott szó? Avagy figyeljünk oda, kire szavazunk

Év elejei gondolatsorok felemelkedésünk érdekében

Nyitókép: Körkép.sk

 

Év elejei gondolatsorok felemelkedésünk érdekében

 

Nemzetiségünket ért atrocitások ürügyén tudunk, akarunk-e ütőképesen, érdemben reagálni?

 

Hirdetés(x)

Fél évszázad alatt, amióta nemzetiségi újságíróként, majd később publicistaként, közíróként eltöltöttem csakis nemzetiségi frontjainkon /s a képzőművészi hivatás mellett ezt gyakorlom ma is/, az ember már hajlamos arra, hogy ne nagyon reagáljon a pozitív és negatív véleményekre, jobbító szándékkal íródott, s éppen ezért olykor keményebben megírt cikkeimmel, értekezéseimmel kapcsolatban.

 

A pozitív vélemény természetesen minden tollforgatónak jól esik, a negatív, sokszor rossz szándékú véleményt pedig úgy fogom fel, hogy az átgondolatlan, alantas véleményt mondó csakis, de csakis magát minősíti. Ugyanis a mindig tájékozottabb felvidéki olvasó, vagyis a választó nagyon is különbséget tud tenni az építő jellegű megnyilvánulás és a szemen szedett hazugság, s a karaktergyilkolászásra hajazó rosszindulatú „bírálat” között. Találkozhattunk ezzel több alkalommal a nemzetiségi politizálásban, közéletben is.

 

Mit hoz a sors, ezennel a fentiekben vázolt jó szokásomat megszegtem.

 

Barátaim hívták fel reá figyelmemet, hogy a Körképen nemrég közölt, nagy vízhangot keltő cikkem alatt egy érdekes, gondolatgerjesztő olvasói vélemény jelent meg. A cikk címe: „Az alábbi példák is Zuzana Falathová igazát támasztják alá”

 

Kalita Gábor: Az alábbi példák is Zuzana Falathová igazát támasztják alá

 

Az olvasói vélemény szövege: „Fóthy János: Köszönet a  szép összefoglalóért. Sajnos, ez már csak „Pusztába kiáltott szó.”

 

Vagyis, a „Pusztába kiáltott szó” annyit jelent, hogy a Felvidéken már nincs egyetlen legény sem a gáton, aki a publicista, közíró pusztába kiáltott, még időben elejtett „szavát,” meghallotta volna? Nincs az a nemzetiségi politikum, intézmény, civil szervezet, helyi közösség, amelyik időben felfogta volna a publicisztika által jelzett, felvetett problémát, s megoldást hozott volna, a nemzetiségünket aggasztó gondokra?

 

Ezzel kapcsolatban hoznák fel saját  ”felfedezéseimből” néhány egyszerű példát. Ugyanis

 

az ördög a részletekben rejtőzik

 

Előre bocsátom, a publicista, közíró feladata kétes társadalmi, politikai történések esetében a figyelemfelkeltés.

 

Ugyanis a továbbiak már nemzetiségi szervezetek, pártok, intézmények dolga, holott, nagyon sok esetben maga a tollforgató oldja meg az adott problémát. Én is, hivatásbeli kollégáim is tudják igazolni, tájainkon mennyi idő is telik el addig, amíg akad valaki, társadalmi szervezetek, politikusok stb. képviselő, melyek, akik lépnek az adott ügyben. Sokszor már későn, persze a leggyakoribb esetben semmiféle, konkrét tett nincs az asztalra letéve. S itt veszik el a választó részéről az a nemzetiségi politikumunk iránti bizalom /gondoljunk csak a tökéletesen elbabrált uniós választások minősíthetetlen kimenetelére/, mely bizalomra úgy lenne szükségük a jelen politikusainak, mint mindannyiunknak a levegőre.

 

Ugyanis a  „besimulók,” az  alibisták horizontális politizálása a közösségünkből jól élő politikusok „kedvence.” A vertikális viszont, vagyis a választók mozgósítására, ezek tanácsaira, mindennapos gondjaira irányuló cselekedetsor a közösségüknek élő, aktív, „szív” emberek /civilek, helyi közszereplők/ sokszor szegényes, sok esetben nem megbecsült jó cselekedetei.

 

Csehország az ügy kirobbanása után jóformán a Gripenjeit küldte el a fejünk fölé

 

Az alcím túloz, de a már megtörtént ügy súlyosságához kétség nem fér.

 

2013-ban rendezték meg először Kassán az Európa kulturális fővárosa mega-rendezvény keretén belül a „Privát nacionalizmus” című tárlatot. A kiállítás három kurátora közül kettő magyar nemzetiségű volt. Németh Ilona és Juhász R. József multimediális képzőművészek.

 

Magyar szempontból több „érdekessége” is volt a tárlatnak. Az egyik, hogy a királyi korona, s ennek relikviái mellett minden magyar ember szívében hordozott másik szimbólumunkat, az Országházát megalázva, meggyalázva alkotta meg gipsz makett formájában a kiállítás egyik, a globalitástól elszállt /a ballliberalizmusba bezuhant/ „művésze.”

 

Vagyis romos, dőlő félben lévő állapotában jelenült meg a Ház, szinte kinetikus eszközök bevetésével, azt az érzését sugallva, hogy ő és plebsze számára kívánatos  az, hogy államrendszerében dőljön össze egy, a balliberálisok retorikájával élve megvetendő populista, nacionalista államapparátus/vagyis,  a hagyományos nemzeti, keresztény értékek mentén politizáló államrendszer.

 

 

 

Egy ilyen művet engedett kiállítani társaival az az érsekújvári származású, ma már néhány éve Magyarországon élő Juhász R. József, akit felelőtlen felvidéki emberkék magyar érdemrendre javasoltak 2009-ben. S mit tett Juhász ezzel a neki odaítélt érdemrenddel? Az utóbbi években a magyar állam szeretetét, a művészetekre szánt pénzét élvezve visszaküldte, vagyis képletesen szólva a lába elé dobta, megalázva az akkor regnáló magyar államfőt.

 

Hasonló esetekről több cikket is írtam, amikor egy tucatnyi, az átkos volt kommunista államvédelmi besúgóit javasolták felelőtlenül magyar érdemrendekre, amivel egyes, ilyeneket ajánlgató nemzetiségi „politikusunk” azt is jelezte a választók felé: ezek a mi háttérembereink. Ennek „eredményességét,” a harminc év folyamán mindannyian jól ismerjük, éppen ezért ezt jelen pillanatban nem is ragoznám tovább.

 

Miért is ne használhatnánk más ország nemzeti zászlaját lábtörlőnek?

 

A fentiekben említett kiállításnak volt még egy „fénypontja.” Aki belépni készült a kiállítás helyszínére, már a bejárati ajtó előtt meglepetés érte. A cseh nemzet padlóra kiterített zászlajára kellett rálépnie, ha be akart jutni a terembe.

 

Később, a kiállítás kurátorai a művészetek rajongóinak döbbenetes felháborodására azzal próbálták eltussolni a „művész” gigantikus ötletét, hogy a zászló még a kommunizmusból való, vagyis a volt Csehszlovákia zászlaja. Csupán „drágáink” arról feledkeztek meg, hogy a mai cseh zászló ugyanezt a szimbólumokat rejti, ma is ez használatos. Így nem véletlenül nem mert rálépni a zászlóra az a látogató sem, akiben csak egy pici intelligencia, s tisztelet leledzik más államok szimbólumai iránt.

 

És kitört a botrány

 

A fenti alcímben koránt sem véletlenül említettem képletesen szólva a cseh hadrendben álló Gripen vadászgépeket, hiszen Csehország abban az időben regnáló szlovákiai nagykövete, Klaus asszony az ügyből akkora botrányt csapott, hogy a szlovák kultuszminiszter abban a szent pillanatban visszavonta a kurátoroknak járó magas honoráriumot, s elnézést kért a nagykövet asszonytól.

 

De hogyan reagáltak a magyar illetékes szervek, történetesen Magyarország Kassai Főkonzulátusa szlovákiai képviseletének elöljárói, a felvidéki magyar etnikai és vegyes párt, az egyes kulturális, társadalmi szervezetek, történetesen a Fórum Intézet stb., a publicisták által már közvetített, feltárt incidenssel kapcsolatban?

 

Sehogy.

 

Méghozzá hosszú távon meg sem szólaltak az ügyben, holott kassai kollégánk, Balassa Zoltán írt cikket időben erről, majd én is azonnal reagáltam egy hosszabb értekezésben, s a Körkép portál is fényképes anyaggal foglalkozott az üggyel. Tehát itt el is jutottunk írásom vezérmondatához: „Pusztába kiáltott szó”, ha az újságíró, publicista gyors megoldás után kiállt, vagy mozgósít? Ez mifelénk így járja?

 

Amikor egy szlovák tudósító sikerének adulapja magyarságunk kigúnyolása, kifigurázása

 

A közel harminc év alatt, amerre csak jártam, járok, ezt hallottam, hallom ma is felvidéki magyarjainktól:

 

Korábban,vagy húsz magyar képviselő ült  a parlamentben, a pártok nyüzsögtek a jól fizetett „éceszgéberektől,” s közülük az ég adta világon nem teszi szóvá senki azt, hogy a szlovák közszolgálati rádió budapesti tudósítója az éteren való napi több jelenése alkalmával lassan mást sem tesz, mint hogy /olykor, nyájas, rejtett beszólások bevetésével/ kigúnyolja a magyarságunkat. S a képünkbe tolja közvetve vagy közvetlenül, hogy ő egy megveszekedett baloldali ex kommunista.

 

Tette, teszi ezt egy közszolgálati, ismétlem Európa szerte szigorú szabályozás alatt álló közszolgálati médiákban szereplő egyén, aki korábban már a cseh média bástyáit is bevette, s begyakorolt hobbijaként elsősorban Orbán Viktort szidta, s amolyan nyugdíjas bedolgozóként ma is szidja. Ugye, volt kommunistaként, baloldaliként mit is tehetne mást egy „közszolgálati” tudósító?

 

Természetesen Gregor Martin Papucsekról, alias Papucsek Gergelyről van szó, hiszen napi több „dózisban” módunkban volt őt hallani hol az itteni nemzetiségi, a Pátria Rádió, hol a szlovák közszolgálati rádió, s TV-ben való napi „tudósításai”   kapcsán.

 

Gregor Martin Papucsek „magyar” csasztuskái

 

Nemrég Agárdy Gábor publicista is megjegyezte, részemről emlékezetből, szabad szóhasználattal megfogalmazva:  „A kommunista őskövülmény Papucsek a szlovák közszolgálati rádióban leközölt anyagot némileg átrendezve a Pátria Rádió adásaiban is leközölteti, persze már finomított, a felvidéki magyar fül számára is elfogadható formában.” Hát igen,

 

A bugyelláris úgy szép, ha kövér

 

Néhány mondatban érdemes felidézni Papucsek „eget rengető” karrierjének néhány állomását:

 

A szlovák nemzetiségű, Magyarországon élő Gregor Martin Papucsek budapesti, középiskolai tanulmánya után a magyar állam ösztöndíjasaként /!/ a Komensky Egyetem zsurnalisztika szakán szerzett diplomát. Majd az anyaországban, az MSZMP lapjában, a Népszabadságban helyezkedett el.

 

Mivel Pozsonyban megismerkedett szlovák osztálytársával, akit később feleségül vett, így átköltözött ő is Szlovákiába. Az ifi kommunista az SZLKP napilapjában, az Új Szó-ban helyezkedett el, s nagyon gyorsan megkapta a külpolitikai rovatot. Ezt a posztot az átkosban rendszerint az idősebb, vér kommunista „propagandisták” kapták meg.  A gyors előmenetelt Papucsek apósának köszönhette, hiszen a Pravda kiadó pártszerveinek vezetőjeként volt ismert.

 

Aztán 89-ben jött a rendszerváltás, s Papucsek „ügyes” ember révén /vagy köpönyegfordítás gyanánt ?/, a  Nyilvánosság az Erőszak ellen /Verejnosť proti násiliu – VPN/ újságjának /!/ lett a munkatársa. Két év múlva családjával átköltöztek Budapestre, mivel kinevezték őt a szlovák közszolgálati rádió budapesti tudósítójának.

 

Díszmenetelésmagyarságunk kárára

 

S valójában, itt kezdődött el Gregor Martin Papucsek „díszmenetelése” Kárpát-medencei magyarságunk kárára.

 

Kilencvenkettő után, amikor Mečiar már teljes mellszélességében uralta a szlovák politikumot, Slota és bűnös bandája szinte leírhatatlan szavakkal, cselekedetekkel üldözte magyarságunkat, Papucsek jól kihasználta a körülményeket, s amolyan nyájas, hallgatóinak behízelgő tónusú, válogatott jelentésekkel mindig is éreztette: másodrendű nép a magyar.

 

Szlovákia szép, hegyes dombos vidékein, tőlünk távol élő dolgos szlovák, aki talán életében nem látott magyart, a közszolgálati rádión délelőtti híreket, majd este Papucsek fejtónszerű gúnyolódásait hallgatván, el is hitte, hogy a „magyari” szavacskát, csakis szitokszóként szabad kiejteni. Aztán a Budán lakó, nagy „gurmánként” ismert Papucsek két könyvet is kiadott, melyekben sokszor spekulatív módon álcázva, de szinte hemzsegtek az ellenünk irányuló nyelvi pogromok.

 

Persze, azt is illik megemlíteni, hogy a felvidéki magyar tudósítóink az itteni eseményekről soha nem közvetítettek rosszmájú, elfogult tudósításokat az anyaország felé, vagyis betartották, s betartják ma is az ezzel kapcsolatos nemzetközileg meghatározott szabályokat.

 

A parlamentben ülő politikusaink is lapultak, mint tök a fűben

 

Elsőként én tettem közzé ezzel kapcsolatban a Felvidék Ma.-ban egy írást, majd maga a Körkép is lehozott ezen a vonalon  egy nagyszerű értekezést. Az olvasók reagálása szinte hasonló volt minden, ezzel foglalkozó médiában: „Na végre, valakik mégis csak megírták ezt a vérlázító történetet, hosszú évek óta én is figyelemmel kísértem ezt a – elnézést – pernamens magyargyalázást …”

 

Gregor Martin Papucsek, alias Papucsek Gergely, magyarságunk „jótevője”

 

Ha kedves olvasóm elhiszi, hogy a nemzetiségi politizálás, a közélet vonalán valakik tettre késszen,  felháborodva  reagáltak erre a szégyenteljes történésre, akkor rosszul hiszi. Még azok a képviselők sem, akik valamilyen módon kapcsolódtak a nemzetiségi közszolgálati rádióhoz, vagy esetleg évekig csücsültek a parlament kulturális és média bizottságaiban, esetleg megyei képviseletben, a kultúra szektorában.

 

Ugyanis, ésszel nem is tudjuk igazán felfogni, mekkora károkat okozott ez a hosszú ideig tartó kínos folyamat, a szlovák-magyar együttélés vonalán.

 

A „Pusztába kiáltott szó” példázatából akad számtalan

 

Természetesen, folytathatnám tovább az általam „levadászott,” hasonló sorsú témák sorolását, de olvasóink türelmére való tekintettel, néhányat csak címszavakban említek meg.

 

Miért nem kérik számon nemzetiségi illetékeink a Pozsonyi Városi Múzeum igazgatóját, hogy miért is nincs a mai napig kétnyelvű emléktáblája Könyöki József családi házának általunk, pozsonyi magyar polgárok által megmentett frontfalán?

 

Miért nem kapcsolódtak be nemzetiségi illetékeseink annak a cikksorozatomnak a témájába, hogy meg kell menteni Jánoska Ferenc Napfénygalériáját a Pozsonyi Püspökkertben? Ma már a pozsonyi Leskova utca egyik tömbházának udvarán nem áll, mert a figyelmetlenség áldozatául esett. Ledózerolták. Saját, nemzetiségi elöljáróinak figyelmetlensége révén. Én, személy szerint ez ügyben is többször „szóltam,” cikkeim erejével.

 

Egy fecske nem csinál nyarat

 

Miért nem lépnek fel keményen a Pozsony megyei szervek magyar képviselői annak érdekében, hogy a Szent András temetőben többé ne találjunk eldőlt magyar, vagy nem magyar sírt, mikor újítják fel végre a sírok feliratait, melyek lassan-lassan olvashatatlanná válnak? Például itt található Lehár Ferenc fiának, Lehár László, zongoraművésznek a dőlő félben lévő, elkorhadt kopjafája. Nemcsak cikkemben, de email-ben is közöltem ezt a Komáromi Lehár Ferenc Emlékbizottsággal, választ, több év elteltével sem kaptam.

 

Kalita Gábor: Dőlnek a magyar feliratú sírkövek a pozsonyi Szent András temetőben

 

De azt is meg kell említenem, hogy milyen rosszul álltak hozzá „eminens” elöljáróink ahhoz, hogyan is lehetne megmenteni magyarságunk számára a világhírű szobrászművész, Strobl Alajos királylehotai vadászházát, vagy miért nincsenek visszaállítva az átírt magyar történelmi szövegrészek pozsonyi templomainkban, miért nem kapcsolódtak be támogatóként a nemzetiségi politikum, kulturális szféra emberei abba a közelharcba, amikor szlovák fiatalok angazsálták hosszú évekig Mária Terézia magyar királynő szobormásolatának visszaállítását eredeti helyére?

 

Eladó Stróbl Alajos kastélya

 

A fentiekre is időben felhívtam, felhívtuk a figyelmet. Ugyanis ezek mögött a számunkra fájó esetek mögött is ott állnak a muzeológus,  Zuzana Falathová „hóhérai,” akik könnyen elbánnak azokkal, akik egymagukban szállnak harcba az említett, magyar emlékeinket koránt sem tisztelő figurákkal.

 

Ilyenkor, választások előtt a felvidéki magyar választó figyel. Figyeli azokat a képviselőket is, akik ahelyett, hogy oda állnának a fentiekben is vázolt, ehhez hasonló közös, vagy személyes ügyeink elrendezése mellé, inkább síppal, dobbal nádi hegedűvel, gitárral és szintetizátorral villognak jól kifűtött falusi kultúrházak színpadain. Ünnepi eseményekről jubileumi eseményekre utazgatnak, s lágyan lejtett bájmosoly kíséretében emléklapokat, s egyszerre több széken ülve politikus, kulturális szervezet elöljárója, kft.-k – elnökségi tagja – elismerő okleveleket, virágcsokrokat  osztogatnak, boldognak, boldogtalannak.

 

Bizony, ilyenkor figyel a felvidéki magyar választó, s arra keresi a választ, melyik is az a nem minden lében kanál, önmutogató, pókerarcú képviselőjelölt, aki bizony megtalálja bajba jutott magyarjainkat, aki segíti az időseket, elesetteket, aki kultúrházak látogatása helyett ott van a terepen, s jó időben, zord időben a választók, vagyis nemzettársaik mellett áll.

 

Magyarjaink, a legtöbben ugyanis, az ilyen becsületes, s nem a csakis maguk irányába habaró, pókerarcukat zsinórban fényesítő képviselők javára adják majd le voksukat.

 

Kalita Gábor

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 28 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kommentek

Gömöri Norbert
2020. feb. 06. 04:02

Mindenki hülye tehát aki a saját belátása, értékrendje, véleménye, tapasztalata, világnézete szerint óhajt szavazni.

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Körkép

A szerkesztőség általános szerzője.

Kövessen minket