László
  • HUF: 346.03
  • USD: 1.18
  • 23 °C
  • 34 °C
Vélemény

A kettős (vagy többes) állampolgárság, mint közpolitikai dilemma, történeti háttere és hatásai

A magyar állampolgárság megadásával egyértelműen és vitathatatlanul megkezdődött a magyar nemzet közjogi újraegyesítése.

Nyitókép: jozsefvaros.hu

 

Mostanság ismét több alkalommal előkerült a kettős állampolgárság kérdése, s amíg meg nem oldódik véglegesen nemzetközi jogi szempontból (is) ez a probléma minden ország állampolgára számára, addig időszerű is marad. A teljes tisztánlátás érdekében létfontosságú, hogy a problémát gyökerében lássuk, tehát nem vagdalkozzunk olyan fogalmakkal ebben a témában, melyeket nem ismerünk, vagy nem is idevalók. Tekintsük át tehát az alábbiakban jogi, nemzetközi jogi, történeti és politikai szempontból, mit is jelentett, mit is jelent a kettős vagy többes állampolgárság, honnan ered, melyek a tudományos-történeti aspektusai, nem csak magyar szemüvegen át.

 

Hirdetés(x)

Történeti áttekintés

 

Állampolgársághoz az elmúlt két évszázad során kifejlődő polgári jogrendben alapvetően kétféle módon lehetett jutni: származás vagy születési hely alapján. Az európai államok többsége – az ezt 1804-ben kodifikáló Franciaországgal az élen – az előbbit választotta, vagyis a gyermek, függetlenül attól, hogy hol született, apjának – vagy ha ő ismeretlen, akkor anyjának – állampolgárságát örökli. A másik elv szerint a születési hely a döntő, ezt az angolszász államok és azon országok alkalmazzák, ahol a lakosság nagyrészt bevándorlókból áll. Ily módon a második nemzedék már a „születési ország” állampolgárává válik, és így elkerülhető, hogy az állam lakossága többségében idegen állampolgárokból álljon. A két elv kizárólagos alkalmazása azonban igen hamar megteremtette a maga anomáliáját.

 

A kettős állampolgárságból adódó jogi nehézségek és kibúvók kiküszöbölése érdekében már a probléma 19. századi, első megjelenése óta a nemzetközi jogban és diplomáciában elterjedt az az elv, hogy azon országok, amelyek nem tiltják a többes állampolgárságot, az ilyet szerző polgáraikat mégis úgy tekintik, mintha csak saját állampolgáruk volna. Így ez a jogi státus kevésbé alkalmas arra, hogy két ország törvénykezését egymás ellen kijátssza. Ráadásul egy ugyancsak igen régen kialakult joggyakorlat szerint egy állam nem nyújthat diplomáciai védelmet olyan állammal szemben, amely az érintett személyt szintén állampolgárának tekinti.

 

A többes állampolgárság állapotát Magyarországon már az ilyen kérdéseket szabályozó első, 1879-es állampolgársági törvényben is megengedhetőnek tartották, illetve nem tiltották. Bizonyos esetekben, helyzetekben azonban már a 19. század végén kétoldalú szerződésekkel akadályozták meg az ilyen státusok létrejöttét. Például az Amerikai Egyesült Államokba tömegesen kivándorlók esetében, akiknek a tiszta jogi helyzet érdekében le kellett mondaniuk korábbi magyar állampolgárságukról, praktikus megoldásnak tűnt.

 

magyar állampolgárság | nlc
Egy a zászló. Kép forrása: nlc.hu

 

A trianoni békediktátum pedig külön kitért arra, hogy a több millió, idegen országba került magyar esetében úgymond tiszta helyzetet teremtsen: mindenki automatikusan annak az országnak a polgára lett, amelynek területén volt az – egy ma már nem használatos jogi kategória szerinti – ún. községi illetőségi helye. Bár a határokon kívül rekedt magyarok még egészen 1922 nyaráig jogosultak voltak eredeti állampolgárságukat igényelni, annak megszerzésekor azonban át kellett költözniük Magyarországra. Ráadásul a visszamagyarosítást nem pusztán a kérelem tényéhez, hanem annak magyar külügyminisztériumi engedélyezéséhez kötötték. Ezt pedig – az akkoriban amúgy is nagy menekültüggyel bajlódó országban – nem sokan szerezhették meg.

 

Ugyanúgy egy tömbben kezelték a bécsi döntések révén 1938 és 1941 között visszacsatolt országrészek lakóit, akik – kivéve az oda beköltözőket és a frissen létrehozott új államok állampolgárságát 1921-ben maguk választókat – egységesen kaphatták vissza eredeti állampolgárságukat (majd veszítették el ismét az e döntéseket érvénytelenítő 1947-es párizsi békeszerződés nyomán). Hasonlóképpen jártak el az 1946-os magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményben részvevőkkel, illetve a kényszerrel kitelepített német nemzetiségűekkel is.

 

A második világháború után divat lett a többes állampolgárság eseteinek csökkentése. Az Európa Tanács 1963-ban e tárgyban tagjainak készített egyezménye kifejezetten szorgalmazta, hogy az új állampolgárságot megszerzők veszítsék el az eredetit. Bár Magyarország nem volt részese az egyezménynek, 1957 után sorra kötött kétoldalú szerződéseket a szocialista országokkal a kettős állampolgárság kizárásáról, ami nem utolsó sorban a státus quo fenntartását szolgálta. A nyugati államokkal ilyesmire nem került sor, így arrafelé jóval többen szerezhettek efféle – az akkori hivatalos politika és nemzetközi jog által nemkívánatosnak tartott – jogi státust.

 

Sőt: mivel a befogadó államok általában a születési hely alapján osztogatják a polgárjogot, elvben és gyakorlatban – például az Amerikai Egyesült Államokban – egyre több, magyar emigráns szülőktől származó egyén volt kettős állampolgár (még ha sokaknak nincs is erről tudomása). Magyarországon ugyanis – ha kérné – minden további nélkül megállapítanák idetartozását. Az Európai Unióban nemigen foglalkoznak ezzel a témával. Az 1992-es Maastrichti Szerződés bevezette az uniós állampolgár fogalmát, ám ez önmagában nem ad külön jogosítványokat, hiszen a tagállamok polgárai tartoznak ide.

 

Kontinensünkön az Európa Tanács 1997-es, az állampolgárságról szóló Európai Egyezményének az iránymutatása a mérvadó, amely a korábbival ellentétben – elsősorban a 20. század második felében kialakult, nemzetek közötti mobilitásra hivatkozva – megengedhetőnek tartja több állam polgárjogának egyidejű birtoklását. Pontosabban fogalmazva: az országokra bízza a polgárjog-halmozás engedélyezését.

 

A többes állampolgárságot elismerő (zölddel) és el nem ismerő (pirossal) országok. A szürkével jelölt országok álláspontjáról nincs információ. Forrás: wikipedia

 

A kettős állampolgárság kérdése világszerte érzékeny probléma, de Európában jól bevált gyakorlata van. Nem beszélve arról, hogy a Velencei Bizottság magyar kedvezménytörvény kapcsán kiadott jelentése is megállapítja, hogy etnikai alapon lehet kedvezményes elbánást alkalmazni, különösen az állampolgárság megadása során. A kettős állampolgárságot az Európai Unió jelenlegi tagállamainak a fele ismeri és alkalmazza, hiszen több ország is megadta határaikon túl élő testvéreinek, így Románia, Szlovákia, Horvátország, valamint az Európai Unió 11 országa, közöttük Spanyolország és Olaszország.

 

A magyar állampolgárság egész nemzetre való kiterjesztésének történeti, politikai, szakmai és filozófiai háttere

 

A rendszerváltást követően megjelent az egységes magyar nemzetben való gondolkodás, melynek szerves része – pontosabban egyik jelentős eredménye és értékhordozója – volt a 2001-ben elfogadott kedvezménytörvény a határon túli magyarok számára, valamint a magyar állampolgárság teljes kiterjesztésének szándéka minden magyar számára.

 

A kedvezménytörvény megalkotásának gondolata a nemzetben gondolkodó szemlélet szerint abban keresendő, hogy Trianon megbontotta a magyar nemzet politikai egységét, s azóta a nemzet egyharmada kívül esik a magyar állam kulturális, gazdasági és politika védőernyőjén. Mindemellett nem rendelkezik e védőernyőt részben pótló részleges szuverenitással – autonómiával. A nemzeti tábor megoldási elképzeléseinek közös jellemzője az, hogy az elszakított nemzetrészeken élő magyarok számára magyarországi közjogi státust hozzanak létre.

Az alábbiakban néhány létfontosságú gondolatot elevenítek fel a teljes körű magyar állampolgárság kiterjesztésének jogossága, eukonformitása, valamint bel- és külpolitikai támadhatósága tekintetében.

 

Az állampolgárság kiterjesztésének jogossága több forrásból fakadt, melyek a következők:

 

  1. A Földön élő minden magyar tagja a magyar nemzetnek. Ez nemzetté válásunk óta így él a közösségi tudatban, és így érzi ezt magára vonatkoztatva a magyarság jelentős része. Minden nemzet definitorikus igénye, akarata az együvé tartozás, a közös ország és szuverén állam, politikum. Ezen közösséghez való tartozás jogi formája, jogalapja és a jogalaphoz kötött jogviszony az állampolgárság. A non-diszkrimináció elvéből következően a közösséghez való tartozás jogi formája a közösséghez tartozó minden tagot megillet.

 

  1. Alanyi jogon az állampolgárság általában az államterületen való születés és örökletesség vagy vérség révén szerezhető. A csángókat leszámítva, a ma élő magyarok elsöprő többsége vagy az államterületen született, vagy adatolhatóan magyar állampolgároktól származik – amiből viszont az állampolgársághoz való alanyi jog következik. Vérség jogi vonalán például Izrael az állampolgárságát alanyi jogon minden zsidó anyától – és csak zsidó anyától – született embernek odaítéli. E példát követve is a teljes körű magyar állampolgárság alanyi joga lehetne minden magyarnak – gondolták a 2000-es években. Németország, a határon túli németeknek vérség, kultúra, szellemiség és vállalás alapján ítéli oda az állampolgárság alanyi jogát.

 

  1. A modern magyar nemzet, valamint annak történelmi előzményeként a magyar nép a törzsszövetségig visszamenően szervesen fejlődő sorsközösséget alkot. A nemzet ma élő nemzedékének ősei egyformán járultak hozzá mai létünkhöz, azonos a puszta fennmaradásért nem egyszer szükségesnek bizonyult véráldozat, azonos a hozzájárulás a közösnek érzékelt kultúrához, a tudástőkéhez. A méltányosság elve szerint azonos hozzájárulást azonos haszon kell, hogy kövessen. Az így felfogott történelmi jognak csak részét képezné/képezi az állampolgárság alanyi joga.

 

  1. A Kárpát-medencében élő külhoni magyarság akarata ellenére szakadt ki az országból és önszántából soha nem mondott le a magyar állampolgárságról. Rá vonatkozóan a jogfolytonosság elve kellene/kell, hogy érvényesüljön.

 

A kilencvenes évek derekának társadalmi vitájában az állampolgárság kiterjesztésének ellenzői visszatérő motívumként felhozták a „magyar” meghatározásának elvi és gyakorlati „lehetetlenségét”. Erre cáfol rá a Német Szövetségi Köztársaság törvényes rendezése, hiszen a német alkotmány 116. cikkelyének kiegészítő törvényes definíciója szerint a népi németség (deutsche Volkszugehörigkeit) feltételezi a német származást, nyelvet, neveltetést, kultúrát, valamint azt, hogy az illető minden körülmények között, tehát a – nem német – szülőföldjén is vállalta és vállalja németségét. Jobb híján a magyar rendezés ebből a demokratikus és több millió esetben alkalmazott, kiforrott példán is elindulhatna – gondoltuk a kilencvenes évek végén. A kiterjesztésnek tehát nem volt sem elvi, sem technikai akadálya.

 

A magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése minden magyarra eukonform döntés volt. Ez következik az Európa Tanácsnak az állampolgárságról szóló (166/1997.09.06.) egyezményéből, melynek 3. paragrafusa leszögezi, hogy az állampolgárság jogköre az állami szuverenitás kizárólagos körébe tartozik, valamint azt, hogy az egyes államok által a saját állampolgárságra vonatkozó szabályozást a többi állam el kell, hogy ismerje, amennyiben az nem sérti a nemzetközi konvenciókat, a nemzetközi szokásjogot. A már említett Németország, amely az Európai Unió vitathatatlanul legnagyobb gazdasági hatalma és a lakosság számarányát tekintve is annak vezető tagállama, az állampolgárságát a szövetségi állam megszületése óta kiterjesztette minden németre. Ezt eddig senki sem sérelmezte. Elfogadást nyert Izrael, Horvátország, Bulgária, Spanyolország és Olaszország hasonló rendezése is.

 

A végső cél: a magyar nemzet közjogi értelemben vett egyesítése

 

Amióta a trianoni békediktátum elszakította Magyarországtól a különböző magyar nemzetrészeket, ez a probléma tartós közpolitikai üggyé vált, noha a kommunista diktatúra idején hallgattak róla. Az, hogy Magyarország, mint a határon túli magyarság anyateste, anyaországa, annak politikai vezetése, törvényalkotó testülete visszaadja-e a határon túli magyaroknak a magyar állampolgárságot, vagy sem, nem volt új keletű probléma a rendszerváltást követő időszakban sem. Ráadásul nemzetközi vonzata is volt és van. Nézzük a tényeket!

 

A kedvezménytörvény, illetve a magyar igazolvány és a magyar hozzátartozói igazolvány kiadása az első fontos lépés volt a nemzet közjogi egyesítése felé

 

Az ügy állapotának előzményei és jellemzői a 2000-es évek után 

 

A kettős állampolgárságról szóló népszavazás civil kezdeményezésből született. A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2004. március 5-én hirdette meg a „Magyar állampolgárságot minden magyarnak!” nevű programját, s az azzal együtt járó aláírásgyűjtést, azzal a céllal, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok is kaphassanak magyar állampolgárságot, ha magukat magyar nemzetiségűnek vallják, s magyar nemzetiségüket különböző módon bizonyítani tudják. Az MVSZ az Alkotmány 28/E. paragrafusa által meghatározott négy hónap alatt – 2004 tavaszán – 320 798 aláírást gyűjtött össze a kettős állampolgárság létrehozásáról szóló ügydöntő népszavazás kiírása ügyében.

 

Az aláírás-köteget 2004. július 2-án az MVSZ vezetése átadta az Országos Választási Bizottságnak, amely hitelesítette a dokumentum-gyűjteményt. A magyar Országgyűlés 2004. szeptember 14-én – az Országos Választási Bizottság jelentése alapján – határozatot fogadott el arról, hogy a kettős állampolgárság ügyében ügydöntő népszavazást kell kiírni. A referendumon a következő kérdésre kellett válaszolniuk a magyar választópolgároknak:

 

„Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXVII. tv. 19. paragrafusa szerinti Magyar igazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”

 

Az Alkotmánybíróság egyértelműen elvetette a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kiírása elleni kifogásokat, beadványokat. Így a népszavazást kiírták, ami 2004. december 5-én meg is történt.

 

A határon túli magyarok kedvezményes honosítása mellett valamivel több, mint másfél millió ember szavazott, így sikertelen volt a népszavazás. Az ”igen” szavazatok többségben voltak a „nem”-mel szemben. A szavazásra jogosult polgárok 37,44 százaléka járult az urnákhoz, ami 3 017 738 szavazót jelent. Érvényesen szavazott 3 010 972 polgár. Az „igen” szavazatok száma 1 521 143 (18,87 %), míg a „nem”-mel szavazóké 1 428 736 (17,76 %) volt. A polgárok több mint 63 százaléka nem szavazott. Több tanulság is levonható ezekből a számokból, amelyek önmagukért beszélnek.

 

A népszavazás eredménye tragikus következményekkel járt a határon túli magyarság számára, ugyanis a népszavazást követő időszakban megromlottak a kilencvenes évek elején újraindított magyar-magyar kapcsolatok. Ebből is komoly tanulságok vonhatók le. Sokak szerint a határon túli magyarok állampolgárságának ügyét a magyar közjogi rendszerben kellett volna megoldani, hiszen szétzilált nemzettudatuk birtokában az ország polgárai nem képesek érdemben dönteni nemzetstratégiai kérdésekben.

 

Ennek ellenére az MVSZ a 2004-es sikertelen népszavazás után 2007 tavaszán újabb népszavazást kezdeményezett a kettős állampolgárságról. A helyzet paradoxona, hogy a népszavazásról szóló törvény alkotmányellenes volt – ezt mondta ki 2007. május 16-án az Alkotmánybíróság –, ugyanis mulasztásos alkotmánysértés állt fenn azért, mert az Országgyűlés nem szabályozta, hogy az eredményes ügydöntő népszavazás meddig kötelező a törvényhozásra, illetve amennyiben eredménytelen, abban az esetben mikor lehet újabbat kiírni ugyanabban a kérdésben. Ezért az Alkotmánybíróság kötelezte az Országgyűlést, hogy 2007. december 31-éig tegyen eleget jogalkotási kötelezettségének. (A népszavazásról szóló jogszabály korábban úgy rendelkezett, hogy a népszavazás eredménye két évig kötelező, ám a kilencvenes évek végén ezt a passzust kihagyták a törvényből).

 

A közpolitikai dilemma

 

A 2004 és 2010 közötti időszak politikai vitáiban számos vélemény fogalmazódott meg a magyar állampolgárság könnyített – azaz magyarországi állandó lakóhelyhez nem kötött – megszerezhetőségét illetően. A köznyelv erre a kérdésre utal a „kettős állampolgárság” kifejezéssel.

 

A magyar állampolgárság tartalmát illetően hangsúlyozni kell, hogy számos állampolgári jog nem egyszerűen az állampolgársághoz, hanem magyarországi állandó lakóhelyhez vagy éppen járulékfizetéshez is kötődött. Az előbbire példa a választójog gyakorlása, az utóbbira számos társadalombiztosítási ellátás igénybevétele lehet. Ugyanakkor a magyar állampolgárság diplomáciai és konzuli védelmet adhat külföldön, s biztosítja, hogy a magyar állampolgár külföldről bármikor hazatérhessen. Valószínűleg éppen ezen utóbbi jogosítványok adják azt a – semmi mással nem helyettesíthető – biztonságot, amit a határon túli magyarság kér, és amire igényt tart. A magyar állampolgárság természetesen nemcsak jogokkal, hanem adott esetben a közterhekhez való hozzájárulás kötelezettségével is jár.

 

Hangsúlyozni kell, hogy egyetlen, egységes magyar állampolgárság volt és van. Ezért a 2011-ig érvényben lévő magyar Alkotmány 70/A. paragrafusában kimondott hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközne, ha a magyar szabályozás az állampolgárságot könnyített feltételek mellett megszerzők esetében, az érintettekre más szabályokat állapítana meg, mint az egyéb állampolgárokra – gondoltuk 2004 és 2010 között. Ez azonban nem akadálya annak – mondtuk –, hogy bizonyos jogok gyakorlása a magyarországi állandó lakhelytől függjön, és hogy az ezzel kapcsolatos ellenőrzést megerősítse a jogalkotó.

 

A honosítási okirat, amely igazolja a magyar állampolgárságot

 

A köztársasági elnök 2003. december 1-jén közzétett állásfoglalása a magyar állampolgárság könnyített megszerzéséről rögzítette, hogy a Magyarországon lakás követelményének eltörlése összhangban van a nemzetközi joggal, ezen belül az Európa Tanács keretében született Európai Állampolgársági Egyezmény 5. cikkében szereplő diszkrimináció-tilalommal. Az állásfoglalás ezt a lehetőséget azoknak a magukat magyar nemzetiségűnek valló nem magyar állampolgárok vonatkozásában fogalmazta meg, akiknek valamelyik felmenője magyar állampolgár volt.

 

A kedvezményes honosítás általánosan elfogadott és jogszerű feltétele lehet például az ország nyelvének ismerete, a származás és a születési hely. Lényegében ezt az álláspontot erősíti meg a Joggal a Demokráciáért Európai BizottságaVelencei Bizottság – jelentése is „A nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról”, melynek ide vonatkozó részlete így hangzik:

 

„Ami a kérdéses jogszabályok és szabályok által biztosított megkülönböztetett bánásmód alapjait illeti, a Bizottság véleménye szerint az a körülmény, hogy a lakosság egy részének kevésbé előnyös bánásmódban van része, csak azért, mert nem tartozik egy adott nemzeti csoporthoz, önmagában véve nem diszkriminatív és nem is ellentétes a nemzetközi jog elveivel. Etnikai alapon valóban gyakran kerül sor hasonló bánásmódbeli különbségekre, például az állampolgársági törvényekben.”

 

Említést érdemel még az Alkotmánybíróság 770/H/2003. számú határozata, ami az Egyezmény értelmezése, illetve számos európai ország példája alapján szintén arra a megállapításra jut, hogy nem tekinthető az Egyezmény 5. cikke sérelmének minden olyan eset, amelyben az államok kedvezményeket biztosítanak az állampolgárság megadásánál.

 

A közpolitikai cél

 

Milyen magyar külpolitika lenne optimális az anyaországtól elszakított magyar nemzetrészek tagjai számára, különös tekintettel a magyar állampolgárság megadására? Ezt kérdeztük 2010 előtt. A kérdés megválaszolásához elengedhetetlen a politika céljainak kidolgozása, amely megfelelő alapul szolgálhat a jelenlegi politika és a lehetséges alternatívák összehasonlításához.

 

A 2011-ig érvényben lévő magyar Alkotmány 6. paragrafusának (3) bekezdése értelmében: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Erre való tekintettel a mindenkori magyar kormányzat egyik legfontosabb közpolitikai célja, hogy a maga törvényes és anyagi eszközeivel valóban gondoskodjon a határon túli magyarokról. A kilencvenes évek elején szinte korparancs és közpolitikai cél lett Antall József néhai miniszterelnök mondása, miszerint ő lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ez a metafora alapjaiban változtatta meg Magyarország addigi – határon túli magyarokat érintő – külpolitikáját.

 

Közpolitikai cél továbbá, hogy a határon túl élő magyarok szülőföldjükön maradva tudjanak érvényesülni, élni magyarként. Ebben az 1989 utáni magyar kormányok lényegében egyetértettek.

 

Közpolitikai cél az is, hogy Magyarország oly módon, olyan politikai és gazdasági eszközökkel gondoskodjon a határon túli magyarokról, amelyek nem sértik a szomszédos országok alkotmányos rendjét, belügyeit, következésképpen nem rontják a két ország diplomáciai és egyéb kapcsolatait. Emellett határozott és mindig az egyetemes magyarság érdekeit védő és képviselő álláspontot kell érvényesíteni.

 

2000 után – minden magyar megkaphatja a magyar állampolgárságot

 

Miután megalakult a második Orbán-kormány, a magyar Országgyűlés 2010. május 26-án elfogadta a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosítását, bevezetve az egyszerűsített honosítási eljárást, amelynek lényege, hogy nem kell Magyarországon letelepedni a határon túli magyaroknak a magyar állampolgárság megszerzéséhez, nem kell állampolgári vizsgát tenni, elegendő a magyar nyelv ismerete és nem kell a magyarországi lakóhelyet és megélhetést sem igazolni.

 

Orbán Viktor magyar miniszterelnök Böjte Csabának gratulál, aki ötszázezredikként vette át a honosítási okiratot

 

Az egyszerűsített, kedvezményes honosítást – függetlenül az itt tartózkodás időtartamától, jogcímétől – kérheti a Magyarországon, a szomszédos államokban élő, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar kérelmező egyaránt. A szabályozás nem újdonság a magyar jogrendszerben, hiszen már az első magyar állampolgársági törvény és az 1886. évi IV. törvénycikk is ismerte a határon túli magyarok, a csángók egyszerűsített honosítási eljárását. Az új szabályokat a 2011. január 1. után benyújtott kérelmekre kell alkalmazni, de nincs időbeli korlát, azaz évek múlva is be lehet azonos feltételek mellett nyújtani az állampolgársági kérelmet.

 

Orbán Viktor második kormányának, illetve a 2010-ben megalakult magyar Országgyűlésnek tehát volt politikai akarata és politikai bátorsága ahhoz, hogy közjogi értelemben oldja meg a magyar állampolgárság ügyét, így – kérelemre – minden magyar megkaphatja a magyar állampolgárságot. Ezzel egyértelműen és vitathatatlanul megkezdődött a magyar nemzet közjogi újraegyesítése.

 

A végére egy személyes kérés: Kérjük, támogassátok a Körképet legalább havi két euróval, hogy még több hasonló anyagot készíthessünk nektek!

 

Tarics Péter

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 11 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kommentek

Borbély József
2020. máj. 24. 11:30

A legnagyobb ajándékok egyike,amit az élettől kaptam a magyar állampolgárság megszerzése volt. Miért? Elszakított,hazátlan,meghurcolt,másodrangú magyar emberként újra lett hazám-magyar hazám. Ha önmeghatározásról akarok beszélni,akkor azt mondhatom: Az én hazám Magyarország és ahol születtem,ahol élek a szülőföldem! Olyan ország állampolgára is vagyok,melyet nem tekintek legitimnek,mivel létrejötte pár politikus döntésének eredménye. Nem a népszuverenitás elve alapján jött létre és annak másodrendű állampolgára vagyok!

Havril G.
2020. máj. 25. 16:58

Valaki aki ķettős állampolgár leírná,hogy milyen állampolgári kötelezettségei vannak Magyarország irányában? Hogyan teljesíti azokat? A cikkből az derül ki, hogy minden ország joga eldönteni, hogy elfogadja vagy nem a kettős állampolgárságot. Az alkotmány szerint szlovák állampolgárságától nem lehet megfosztani senkit.De!! Joga van egy országnak olyan törvényt hoznia, hogy amennyiben valaki egy másik ország állampolgárságát felveszi, azt úgy tekintse , hogy a szlovák állampolgárságáról ÖNKÉNT mondott le. Vagyis nem megfosztották attól, hanem annak tudatában lett önként egy másik ország polgára, hogy azzal önként feladja korábbi, jelen esetben szlovák állampolgárságát. Tehát szabadon dönthetett. Ez a szabályozás pedig nem csak azokra vonatkozik akik magyar állampolgárságot vettek fel.A statisztikák is ezt mutatják.

    Ölvedi Balázs
    2020. máj. 26. 17:12

    Erre a kérdésre még senki nem felelt soha. A jogaikat azt mindkét állam felé hangoztatják és igyekeznek élni is vele.

Berlin
2020. máj. 26. 18:36

"Az alkotmány szerint szlovák állampolgárságától nem lehet megfosztani senkit.De!! Joga van egy országnak olyan törvényt hoznia, hogy amennyiben valaki egy másik ország állampolgárságát felveszi, azt úgy tekintse , hogy a szlovák állampolgárságáról ÖNKÉNT mondott le." Szlovákia olyan állampolgársági törvényt kreál, amilyet akar. Akár erővel elveheti a születéssel szerzett állampolgárságot is, ha durva kedvében nem képes különbre. Van azonban egy kifejezett kivétel, mikor alkotmánymódosítás nélkül ezt mégsem teheti. Jelesül az az eset, ha alkotmányában szerepel az a passzus, hogy "állampolgárságától akarata ellenére nem lehet megfosztani senkit!" Az állampolgársági törvény ugyanis az alkotmánynál alacsonyabb rendű, így egyetlen olyan kitételt sem tartalmazhat, ami ellentétben áll az alkotmány bármely mondatával. Kultúrnépeknél legalábbis így van...

    Sándor Tamás
    2020. máj. 26. 22:14

    De jogában áll minden országnak, hogy ne ismerjen el kettős vagy többes állampolgárságot.Ahhoz is,hogy aki más ország állampolgárságát felveszi azt úgy tekintse ,hogy eredeti állampolgárságáról lemondott.Ebben az esetben szó sincs megfosztásról. Ahogy joga adni kettős állampolgárságot egy országnsk ugyanolyan joga egy másiknak, hogy ne adjon vagy ismerjen el ilyet. Ahol elismerik ott is különböző módon.Vagyis bizonyos feltételek teljesítése mellett.Németország attól még éppen úgy demokrácia és kultúr ország mint Franciaország. Nem alkotmányos alapjog a kettős állampolgárság. Azt bizonyos kritériumoknak megfelelő egyének esetében ismeri el Szlovákia.Teljesen jogosan.Aki emberi jogai csorbítását látja ebben az Európai Emberjogi Bírósághoz fordulhat. Amióta folyik ez a medfő huzavona már megtehették volna.

      Berlin
      2020. máj. 26. 23:12

      Válasza a témát illető jogi természetű ismerethiányáról tanúskodik. Még egyszer leírom, hátha sikerül megértenie: Szlovákia akár jogfosztó állampolgársági törvényt is alkothatna (bár Európában már nem nagyon illik), ha nem lenne benne az alkotmányában, tehát az alaptörvényében, hogy ezt NEM SZABAD! De kerek perec benne van. Soha nem értettem, hogy magyar emberek miért fektetnek komoly energiákat a védhetetlen szlovák állampolgársági törvény meddő védelmezésébe.

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Kövessen minket