Papp Sándor a Körképnek: Nem akar itt senki megoldani semmit. Pénzt akar, amit elkölthet, ha lehet, a maga javára

A 2020-as parlamenti választás a felvidéki magyar képviselet teljes bukását hozta. Kivétel nélkül, és sajnos megérdemelten. A kiútkeresés azóta is akadozik, mint ahogy az elengedhetetlen személyi konzekvenciák levonása is. A Körkép.sk-n ezért társadalmi vitát indítottunk a felvidéki magyar politizálás jövőjéről.

Akik felkérésünket eddig elfogadták:

Solymos László (Most-Híd),

Nagy József (Összefogás/Magyar Közösségi Összefogás),

   

Németh Gabriella (MKP)

Keszegh Béla (Független)

Forró Krisztián (MKP)

Samu István (Új Egység Mozgalom)

Mede Ferenc (párton kívüli)

Nagy Dávid (MKP, Via Nova)

Orosz Örs (Összefogás)

Pallér Péter (Jobbik)

A társadalmi vita tovább folytatódik a Körképen. Holnap Agócs Gergely (MKÖ), az elkövetkező napokban többek között Borbély József, Király Zsolt, Berényi József (MKP), Bindics László (Magyar Fórum), Forró László (MKP) véleményét is közöljük.

A Körkép.sk továbbra is várja a politikai vezetők, intézményvezetők, civil személyek, közéleti szereplők, mint ahogy olvasóink véleményeit is.

A Kalondán élő Papp Sándor (MKP), korábbi polgármester, aktív projektíró, kultúra- és közösségszervező.

Mit csinál ezekben a napokban Papp Sándor, mivel foglalkozik március óta?

Ugyanazt, mint a felvidéki magyar emberek nagy része  az Ipoly völgyében. Készítem a tüzelőt a télre, mert ilyenkor kell beszerezni a száraz akácfát (a felvidéki nógrádi kisfalvaknak esélyük sincs a földgázzal való fűtésre, mert a gázműveknek nem éri meg vezetéket húzni drága pénz(ünk)ért párszáz lakosú településekre, pályázati támogatás pedig ilyen esetekre nincs az önkormányzatoknak). Illetve tüzet oltok, mivelhogy a becsületes szakmám húsz éve a pályázatírás és menedzselés, de a nyertes pályázatokat a járvány miatt sok településen át kell ütemezni, ezért minden tervezett munkámtól, ezáltal bevételtől elestem, így hát nem maradt más, mint a tűzoltás, azaz a bankoknak könyörögni, hogy fogadják el a hitel átütemezési kérelmeimet.

Meg persze igyekszünk a feleségemmel segíteni pályázatok megírásával a kalondai polgármesternőt, természetesen térítésmentesen, mivel a lányunkról van szó. A járvány miatt elakadt az Összetartozás Zászlaja kezdeményezésünk is, de ezekben a napokban már újraindítottuk a gyűjtést és kérni fogjuk a magyar zászlóanyákat, hogy vegyenek részt a zászló elkészítésében, amely majd annál a Ipoly partján lévő határkőnél fog lobogni, ahonnan 1920 óta határfolyó lett az Ipoly.

Hogyan értékeli a parlamenti választások eredményét önmaga, a magyarokat megszólító politikai pártok és össz-szlovákiai szempontjából?

Közszereplőként rengeteg konfliktusom származott abból, hogy kimondtam az őszinte véleményemet a közösségünkben történtekről. Ez a mi provinciális társadalmi életünkben nem nagyon illik, a politikában pedig olyan, mintha önmagamat gáncsolnám fel. Remélem, hogy nem leszek fellengzős azzal, ha leírom, hogy van erkölcsi jogom őszinte véleményt megfogalmazni a Körkép által feltett kérdésekre, több okból kifolyólag is. Én, a járás legfiatalabb magyar polgármestereként 1994-ben szinte élő pajzsként vittem 200 km-en át, rendőri vegzálások ellenére a pici gyermekeimet és a feleségemet a rozzant Škodánkban a Komáromi Nagygyűlésre, családi kirándulásnak álcázva az utat, mert annak ellenére el akartam oda jutni, hogy az általam megszervezett 2 losonci tömött buszt a rendőrök nem engedték elindulni a járási küldöttekkel Losoncról Komáromba. A küldöttek nagy része akkor hazament, én nem, mert volt bennem hit és akarat, és azt mondtam magamnak, hogy ha elkezdtem itthon szervezni Nógrád részvételét, akkor azt végig kell csinálni tűzön-vízen át, ezért akkor elindultunk „családi látogatásra” Komáromba. 25 alkalommal állítottak meg a rendőrök, mire elértünk a városba, a helyszínre.

Aztán 98-ban szintén konfliktusba kerültem az akkori SNS-es hatalommal, mert nyíltan szólni mertem a szemünk előtt zajló közpénzlopásaik és magyarellenességük miatt a járásunkban, ráadásul a 96-os Kalonda – Ipolytarnóc határnyitás után a kalondai kultúrház homlokzatán folyamatosan ott lobogott a magyar zászló is. Történt mindez a legsötétebb mecsiari években. Aztán, egy novemberi koraeste a gyermekeim szeme láttára összerugdostak a házunk udvarára betörő, felbérelt Slota-féle verőlegények. Másnap pedig a látleletet vett orvost is kirúgással fenyegették, ezért visszavonni kényszerült a diagnózist, amelyben megállapította a súlyos testi sértést. Akkor el kellett bújnom pár napra a családommal, és abban a szörnyű helyzetben egyedül Duray Miklós segített. Máig őrzöm azt a levélkét, amit az akkor másodikos Réka lányom írt a nagyijának, „mami, nagy a baj…”.

Az utolsó érvem pedig az, hogy először írom le nyilvánosan (pedig nem akartam ezzel sohasem kérkedni) a következőt: az elmúlt 20 évben megközelítőleg 200.000 eurót fordítottam a keresetünkből az Ipoly-mente palóc közösségével kapcsolatos programokra, beruházásokra. Hangsúlyozom, nem kivett a családom ennyi pénzt, hanem betett a magyar közösségünk életébe. Nem várok ezért senkitől sem hálát sem elismerést, csak bízom benne, hogy vagyunk többen is ilyen „őrültek” a Felvidéken…

Nos tehát, ami a választásokat illeti, szerintem, mint MKP-tag szerint, bele kellett volna menni a Matovič által ajánlott koalícióba és ügyesen, taktikus kampánnyal be kellett volna juttatni 8-10 tökös és ügyes magyart a pozsonyi parlamentbe, akik most kormánytényezők lehetnének, és egyszerre lennének fékek és katalizátorok a magyar ügyeinkben. A józan paraszti ész ezt diktálta, hogy az MKP pozícionálja magát hosszútávon, mert akkor most nem lenne ez a „jaj mit csináljunk” – féle tanácstalanság.

Ez az összefogócskás törekvés annyira esetleges és gyenge volt, hogy rengeteg ingadozó magyar egy olyan Matovičra adta a szavazatát, akiben azt látta, hogy legalább van benne bátorság, hitelesség, kurázsi. Ez hiányzott, és most sincs meg a felvidéki magyar politikában: a kurázsi. Amúgy meg abból a rengeteg kampánypénzből, ha minden felvidéki falucskába felállítottak volna egy kis játszóteret a helyi gyerekeknek egy választási gulyáságyú kíséretében, akkor azzal meglehetett volna az 5% és a gyerekek a mai napig hintázhatnának. Így viszont csak a felnőttek lettek beleültetve a hintába…

Mi lehet a hogyan tovább? receptje a felvidéki magyar képviselet számára? A jövőt illetően hol látja benne esetlegesen a saját szerepét?

Először is a tükörbe kell néznünk és kíméletlenül ki kell mondanunk pár dolgot. Például, hogy a felvidéki magyar elit úgy beszél a felvidéki magyar társadalomról, mintha az csak és kizárólag a közösségi és kulturális életet aktívan élőkből tevődne össze. A többieket hanyagolja, megveti, nem érti. Tehát mintha nem is ismerné ennek a félmilliós csoportnak a valós összetételét, mintha csak a csemadokosokból, a párttagokból meg a cserkészekből állna össze a felvidéki magyar társadalmunk.

Mintha nem érezné a „vezető réteg” ennek az embermasszának a szagát, mintha nem értené, hogy valójában kikből is tevődik össze, pedig elég lenne csak körbenézniük a saját életterükben egy családi lakodalom, temetés után a rokonságon, vagy a helyi kocsmában, cukrászdában, esetleg a meccs közben a tribünön, mert körül vannak véve a másik kétharmaddal, ugyanis a magyarságát közösségben megélők aránya maximum az egyharmada a félmillió magyarnak. A többinek egészen más az értékrendje, a többi számára a magyar közösségi lét, mint olyan, sokadrangú, érintőlegesen benne él, de azt sem tudatosan teszi.

Nos, ha ezt az állapotot nem ismeri, – vagy ismeri, de nem veszi figyelembe, – a társadalmi elit, – az bizony a hozzá nem értést jelenti, ebből pedig a nagyfokú alkalmatlanság következik. Ha viszont tudja, hogy ez a helyzet, de tudatosan nem tesz semmit ennek a megváltoztatásáért, – mert tudja jól, hogy ebből az egyharmadnyi arányú célcsoportból is meg tud élni még egy darabig,- nos, az már erkölcsi kategória…

Azt is ki kell mondanunk, hogy ez a félmilliós közeg sajnos semmiben nem különbözik attól a szlovák társadalomtól, amelyiket hajlamosak vagyunk lebutatótozni. Tudom, az tabutéma, mármint, hogy a felvidéki magyar társadalom minden szinten legalább annyira korrupt, tisztességtelen, sumákolós, különböző klánokra épülő és hamis, mint a többségi szlovák. Polgármestereink tudnának mesélni (de nem fognak!) az elmúlt időszakban jóváhagyott pályázati támogatások kötelező visszaosztásainak diszkrét bájáról, de ez a fajta közösségi életvitel, kisebb-nagyobb formában mindenhol fellelhető, elfogadott. Tehát az egész, amit művelünk bármelyik párt kongresszusán, vagy egy koszorúzási ünnepségen, egy nagy adag szemfényvesztés és utcaszínház.

Mert miközben énekeljük a Szózatot, tudjuk, hogy ki, kicsoda, és „hány százalékos”.  Ne legyenek senkinek illúziói, ezt a rendszert lebontani lehetetlen, ez így is fog maradni, mondhatnám, ebben élned, s halnod kell. A másik ilyen kényes téma, hogy az iskolázottsági szintünk sajnos alacsonyabb, mint a szlovákságé, amely szintén negatívan kihat a tudatos közösségi lét megélésre. A kevésbé művelt ember könnyebben csapódik máshová, és ahelyett, hogy megpróbálnánk hozzájuk szólni az ő szellemi szintjükön és így megőrizni őket magyarnak, mi azon csodálkozunk, hogy szlovák iskolába adja a gyerekét, pedig milyen szép Ady verseket tanulhatna magyarul. A népet érteni és érezni kell a mindennapok szintjén, mert „Traktoros Józsit” Ady idézetekkel nem tartjuk meg magunk között! Több reálpopulizmust és kevesebb üres szólamokat kérnénk szépen.

Én olyan vidéken élek, ahol száz évvel ezelőtt szinte kizárólag csak magyar gyerekek születtek. Most a magyar gyerekek aránya (a 0-18 éves korosztályban) a Losonc és vonzáskörzetéhez tartozó 15 kis palóc faluban 1-5%. Ezt meg is írtam máshol. Én 30 éve abban élem az életemet, hogy ezt a közösséget építsem, ápoljam, mentsem, többedmagammal.

Évekkel ezelőtt letettem az asztalra egy olyan szakmai anyagot, egy regionális stratégiai tervjavaslatot, amely nem biztos, hogy a legszínvonalasabb, de a realitásokat veszi számba és a józan paraszti eszünket használva megoldást kínál. Amelyhez nem is annyira pénz kell (tehát nem egy egyszeri, projektszagú kezdeményezés ez), hanem szakmai segítség, összefogás és támogatás a közösségünk vezetői és társadalomtudósai, szociológusai részéről, valamint kitartás a megvalósításához. Ezt a javaslatomat éveken át, többször, több helyen is előadtam komoly pozíciókban lévő vezetőknek, eredménytelenül. Megveregették a vállamat, majd továbbálltak. Nem volt rá fogadókészség a részükről. Konklúzió: valójában nem akar itt senki megoldani semmit. Pénzt akar, amit elkölthet, ha lehet, akkor minél többet a maga javára, és most majd meg lehet rám haragudni, ha tyúkszemekre léptem.

Sajnálom tehát, hogy nem sikerült meggyőznöm az illetékeseket az ilyen szakmai munka fontosságáról, viszont emiatt így én is eléggé frusztrált vagyok, ugyanis nem tudom bizonyítani, hogy lenne megoldás -egy régióban a magyarságtudat megerősítésére, az asszimiláció lassítására, új, innovatív módszerekkel. Így viszont a saját szerepem marad a „szegény ördög” szerepe, aki rúgkapál még egy darabig valahol a porban, aztán lassan elfogy az ereje és végére elhalkul, rosszabb esetben megmarad agresszív kommentelőnek a Facebookon…

Mielőtt valaki azt hinné, hogy csak magamról beszélek, téved. Ugyanis nagyon sok ilyen ember van a Felvidéken, aki a közösséggel kel és fekszik, sokszor fontosabb számára a szülőföldje sorsa, mint a családjáé. Aztán mire megöregszik, kap majd egy emlékplakettet, csak az átadó ünnepségen tapintatból arról már senki nem fog beszélni, hogy a munkája, bár nagyszerű, de végülis haszontalan volt, mert az általa annyira szeretett magyarság már a harmadára csökkent a „megmentett” közösségében, és tovább halad a lejtőn…

Konklúzió: képtelenek vagyunk a sok-sok kistérségi és ezekből egy országos magyar stratégiánk megalkotására, annak fokozatos megvalósítására, és ami legfontosabb, az utánkövetésére, ellenőrzésére és folyamatos kiértékelésére. Igen, ez ilyen „egyszerű” lenne, viszont sok-sok munkával járna. Igen, az fárasztó, meg macerás, meg kiiktatná minden irányban és minden szinten a klientelizmust és a korrupciót, de ha minden így marad, akkor a saját lustaságunk, tehetetlenségünk és önzőségünk miatt leszünk száz év múlva csak egy széljegyzet, és a kopjafáink addigra majd kirohadnak és beledőlnek a szlovák sárba.

Ja, és a saját szerepem? Az politikailag behatárolt. Arra a régiómban évek óta nagyon vigyáznak, hogy én a pártomon belül eljussak olyan pozícióba, ahol befolyást szerezhetnék a folyamatokra…így, hát marad a szakmunka a régiómban, bár sok esetben azt is negatívan befolyásolják a politikai ajtónállók és hiénák. Viszont jelzem, hogy az utóbbi hetekben nincs olyan estém, amikor ne hívna fel valamelyik (nevüket a nyilvánosság előtt elhallgató) regionális politikusunk, választott képviselőnk, hogy kiöntse a lelkét, mert olvasta valamelyik megnyilvánulásomat és elpanaszolja nekem, a „kalondai remetének”, hogy milyen áldatlan állapotokat tapasztal a felvidéki magyar politikai életben…Hát itt tartunk.

Hogy látja a jelenlegi kormánykoalíció és a magyar-szlovák kapcsolatok alakulását az elkövetkező 4 évben?

Azt látom, hogy Matovič óránként posztol a Facebook-on, teszi ezt ő személyesen, nem egy PR-csapat. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja ezt, de valami azt súgja, hogy itt hamarosan káosz és anarchia lesz. Nem azért, mintha nem értene a dolgához, hanem azért, mert habitusából eredően ő egy forradalmár, és szét akarja robbantani a korrupció betonbunkereit, és ez nagy kockázattal jár egy kis Szlovákiában is. Ez a véleményem nem mond ellent annak, amit fentebb írtam, hogy a saját jól felfogott érdekünkből a „hátán” be kellett volna kerülni az emkápésoknak a pozsonyi parlamentbe. Ha viszont felfordulás lesz az országban, az nekünk

azért rossz, mert ennek az országnak az állampolgárai vagyunk, viszont azért jó, mert a zavarosban is lehet halászni. Ez is tabutéma nekünk, „erkölcscsősz”magyaroknak, pedig egyszer már mi is kihasználhatnánk a káosz adta történelmi lehetőségeket, mert tétlenül várni az isteni magyar igazságot eléggé gyermeteg elképzelés. Szóval én készülnék a legrosszabbra, amiből nekünk a legjobbat kellene kihoznunk.

Nézzünk vissza az elmúlt 150 évre a Kárpát-medencében, úgy 30-40 évenként kitört valamilyen lázadás, forradalom. Lassan itt az idő a következő ribilliónak. Ezt nem én mondom, hanem a történelem.

Összefoglalva tehát: szívvel – ésszel – akarattal. Van bennünk kurázsi, szakmai tudás és munkakedv?!

Az interjút készítette: Király Zsolt

Képek: Papp Sándor archívuma