Tarics Péter: Civilek a pályán

Nyitókép: erinto.ro

Ma sokat beszélünk és írunk az összefogásról, a civil szervezetek és a politikum kapcsolatáról, a függetlenségről. A civilizáció mindenkori motorja a cselekvőképes civil polgárok közös munkálkodása volt. Ez ma sem működhet másként. Igazi civil közösség/közösségek nélkül ugyanis valóban gyengék vagyunk. Ezért együttműködésre, összefogásra van szükség. De nem elvtelen kompromisszumokkal, hanem egészséges konszenzussal.

Mi, emberek – ha úgy tetszik: civilek – szerencsére nem vagyunk egyformák, különbözünk egymástól, vannak közöttünk közéleti értelemben passzívak és aktívak. Ez önmagában senkit nem minősít. Közéleti értelemben annak alapján „mérjük” egymást, hogy ki mit tesz a közjóért, saját magyar kisközössége megmaradásáért, magyarságtudata és hazafisága erősítéséért, a felvidéki magyarságért, ezen keresztül az egységes magyar nemzet megteremtésért. Az embert, a civil egyént tehát sem pártelkötelezettsége, sem vallása, sem származása nem minősíti igazán, hanem elsősorban a cselekedetei, azok viszont nagyon. 

Egyes gazdasági és politikai érdekkörök erről akarják elterelni a civilek figyelmét. El akarják hitetni a civilekkel, hogy az egyén és a közösség önmagában életképtelen, tehetetlen és erőtlen. Sokan be is dőlnek ennek a fiskális politikának. A civil szervezetek önállóságát azonban az a veszély is fenyegeti, hogy az egyes pártok és főként a helyi pártvezetők politikai mobilizációs szerepet várnak el tőlük, vagy pártpolitikai érdektörekvéseik megvalósításához szeretnék felhasználni őket.

   

Másrészt a társadalmi szervezetek, amelyek önszerveződés útján jöttek létre, a pártoknál keresik azt a kapcsolatot, amelynek révén érdekeiket az államnál, vagy a helyi önkormányzatoknál érvényesíthetik. Nem beszélve arról, hogy a civil szervezetek mint nonprofit szervezetek egyre komolyabb gazdasági tevékenységet kénytelenek folytatni, ami elvonja energiájukat az alapfeladatuk ellátásától. Pedig a civil szervezetek a demokrácia iskolái lehetnének, ha megfelelően gondoskodnánk róluk, illetve olyan egyének vezetnék, akik politikailag nem befolyásolhatók.

Egyre több civil szervezet vezetője ugyanis csak azért folytat „civil“ tevékenységet, hogy egy-egy településen polgármester vagy önkormányzati képviselő lehessen. Tehát egyéni érdekei előtérbe helyezi a közösségi érdekkel szemben. Az ilyen egyénnek nem civil szervezetben, hanem pártban, politikai mozgalomban van a helye, hogy a kellő hierarchia abszolválását követően elérhesse egyéni céljait, kielégíthesse politikai ambícióit. 

Persze tisztában vagyok azzal, hogy semleges, független senki nem lehet, mert ilyen ember nem létezik, még akkor sem, ha annak vallja magát. Nagyon helyénvaló, hogy egyéni szimpátiáink, világnézetünk, értékfelfogásunk eltér egymástól. A baj akkor jelentkezik, amikor ez az eltérés nem a közösség kiegyensúlyozó erejét képviseli, hanem romboló hatású. Egy-egy civil szervezetben való vezető szerep szolgálatot jelent: közösségszolgálatot.

Egy-egy pártban, politikai mozgalomban való vezető szerep szintén szolgálatot jelent: közösségszolgálatot, jogvédelmet stb. E kétféle szolgálatot kell összhangba, közös nevezőre hoznunk, annak érdekében, hogy a civil szféra és a politikum egészséges együttműködése elsősorban a közösség – a mi esetünkben a felvidéki magyar közösség – érdekeit szolgálja. 

„Civil társadalom alatt mi olyan közösséget értünk, amely önigazgató, és amelyhez az emberekben rejlő tudás, gyakorlat és értékek használata ad erőt.“ – nyilatkozta dr. Mahathir bin Mohamad, Malajzia egykori miniszterelnöke. Ez a felfogás a kelet-közép-európai civil szervezetek működésére is érvényes, és szorosan összefügg a polgári társadalom kialakulásával, amely azt jelenti, hogy sokan vannak az önrendelkezésre képes emberek, akiknek reális lehetőségük is van a képességeik szerinti érvényesülésre – a közösség érdekében.

Ma, amikor százezreknek nincs meg még az önbecsüléshez, nemhogy az önrendelkezéshez szükséges életfeltétele sem, illúzió polgárosodásról beszélni. Ahhoz, hogy az emberek nagy része a demokráciát ne szükséges rosszként, hanem lehetséges jóként tapasztalják meg és fogadják el, az szükséges, hogy kialakuljon egy erős polgári társadalom.

Polgárnak csak az önrendelkezésre képes, független, a társadalom viszonyaiban jártas, eligazodni képes ember tekinthető, akinek véleménye kimondásához, döntéseihez nem a következményekkel, hanem csak saját meggyőződésével kell számolnia. Ezt lenne hasznos érvényesíteni a civil szféra és a politika viszonyában is. 

„Az emberiséget nem alamizsnák teszik boldoggá, hanem tanítás és jó példa” – vallja gróf Széchenyi István. Teremtsük hát meg a felvidéki magyarság számára a tanítást és a jó példát a civil szférában és a politikában egyaránt! Ez az egész felvidéki magyarság felelőssége.  

Tarics Péter