Kalita Gábor: A bakelit doboz és az Aranycsapat

Nyitókép: Facebook (Gombfoci Székelyudvarhely)

Amikor a „Fekete párducot” és a többieket, képtelen volt eltaposni a hatalom

A minap műtermemben rendezgettem dolgaimat, amikor is a dobozok dobozaiban egy kisebb bakelit dobozra leltem. Na lám, mondogattam magamban, mégiscsak megtaláltalak benneteket?

Felnyitom a doboz tetejét, s a kedves olvasó hiszi vagy nem, mindannyian ott voltak.

   

Ugye, a „régebbiek” közülünk, már sejtik is a szójáték lényegét:

Hát persze, egy gombfoci csapatról van szó, méghozzá a szívünkhöz legközelebb álló csapatról, az Aranycsapatról.

Gombfocizni – jó!

Az ötvenes években Léván, családi házunkkal szemben lévő épületben működött az a gombfoci pálya (egy nagyobb, téglalap alakú asztal teteje), mely hol a Népstadion, hol a Wembley Stadion, stb. „gyepét” kívánta szolgáltatni az ezt körül vevő gyerekcsapat számára. Idősebb bátyáink voltak a korábbi években a „turnék” kezdeményezői, ám java részüket Léváról elszólította az iskola, az egyetem, így később, többnyire reánk, nyolc-tizenkét éves gyerekekre maradt a terep.

Így, rendszerint hetente szombat délutánonként (a suli után), vagy a vasárnapi ebéd után gyűltünk össze a „Wembleyben,” s elsőként, rendszerint az 1953-as világra szóló meccset játszottuk itt le, nagy-nagy izgalom közepette. Mert hát ugye, mindenki ismerte mindenki csapatát, gombjait, vagyis focistáit, s hát hogyan is másként, ha nem név szerint. Persze, a kibicek hangos zajongása mellett éles hangjával így is mindenkit túlszárnyalt a mi „Szepesi Györgyünk,” aki egy hokedlin állva, kezében vélt mikrofonját, egy üres, hosszúkás ketchupos üveget tartva, közvetítette végig meccseinket:

„Czibor elképesztő cselezéssel hozza fel jobbszélen a labdát. Beadását Puskás irányába csavarintja, aki azt a hatos sarkán szedi le. Majd bal lábbal óriási erőt kifejtve, a bal alsó sarokba bombáz. Góóóóóóóól, góól, szemet gyönyörködtető gól.”

Milyen jó is volt akár százszor is hallgatni „szepesink” lelkes közvetítésének részleteit, vagyis a hazai, s az idegenben játszott királykék gomb (Puskás) „gólteljesítményeit.”

Az első két gól Wembleyben Hidegkúti Nándorunk dicsősége volt. A harmadik, s negyedik gól Puskás focicipőjéről landolt az angol hálóban.

Később aztán, már dicsérő hangnemben röpködtek a többi nagy nevek a levegőben, Lóránt, Buzánszky, Zakariás, Bozsik, Lantos, Budai II., Grosics Gyula, alias Fekete párduc (ő egy hatalmas, fekete télikabát gomb volt a mi csapatunkban), aki akkora kapusteljesítményt nyújtott a Wembleyben is, aminek a negyvenes- ötvenes- hatvanas években, a nagyvilágban alig volt párja.

Tehát,  a kilencven éve veretlen Angol válogatottat 105 000 néző előtt 1953 november 25-én – legyőztük, hol is máshol, ha nem az ő honi oroszlánbarlangjukban.

De számos magyar rangadó meccset is lejátszottuk, a Ferencváros-Dózsa (ma Újpest), a Honvéd – Vasas, stb. meccsek, a prioritásaink közé tartoztak.

Persze, „összeraktuk” a világválogatottat is, így Eusebioék, Peleék, Beckenbauerék, Dickinsonék, stb. sem haragudhattak meg reánk.  Ugyanis, gombfoci „stadionunkban” a nagy ŐK (!!!) velünk, az újtelepi, tizedik utcai srácokkal is játszottak. S az eredmény?

Természetesen, MI (!!!) győztünk …

„Szól a rádió…”

Azon töprengtem a minap, képes-e egy három éves gyerek visszaemlékezni (legalább töredékeiben) 1953 legfontosabb eseményeire, vagy ezek az emlékképek, szüleim visszaemlékezései alapján jelennek e meg gyakran előttem.

Történt ugyanis, hogy a szóban forgó világtalálkozó alkalmával apám kitette a rádiót lakószobánk utcára néző ablakába, ahol már indult a helyszíni közvetítés. Annak idején ugyanis, csupán egy-két rádió volt az utcánkban, így jóformán tízesével kezdtek gyűlni az emberek az ablakunk alatt. Én, anyám ölébe ültem a szobában, s (állítólag) tág szemekkel néztem azokat a háborúban meggyötört, ám jelenleg a gyönyörtől fénylő arcokat, melyek talán egy pillanatra elfeledték azt a gyalázatot, hogy évekkel korábban, durva paragrafusok elszakítottak minket nemzetünktől, vagyis, a határvonalat átrajzolták a fejünk fölött.

Aztán, kabát-kesztyű-sapka, testvéreimmel együtt én is az ünneplő társaság tagja lehettem. Apám persze megtetézte ezt a valóban szívből érkező örömöt, s a meccs befejeztével a felnőttek kezébe adott egy-egy bögre, saját termésű, kitűnő forralt borocskát.

A régi rádió-készülék, mely úgymond közvetítője, főszereplője volt a mindannyiunk szívét melengető eseménynek is, ma, műtermem egyik szeretve őrzött relikviája.

Korábban, Orion-rádiónk bizony sok mindenről tudósította családunkat, a háború kezdetéről, a harmincnyolcas visszarendezésről, a világégés befejeztéről, a Beneš-dekrétumok aláírásáról, a lakosságcseréről, a reszlovakizációról, a kommunisták hatalomra kerüléséről, s arról az örömről, ami 1953-ban ért mindannyiunkat.

Aztán jött 1956, nemzetrészünk tagjai számára is a jó hír: a magyarok szabadságérzete a forrongó történelmi időszakok után ismét fellángolt: elkezdődött a forradalom a leninek, kunbélák, károlyik, rákosik által korábban mérgezett magként elvetett ideológia ellen, mely a Nyugat csakis támogatói, s koránt sem a várt, fegyveres segítsége nélkül –  Szovjet lánctalpak alatt – elvérzett.

A Fekete párduc is megszenvedte a magáét

Az októberi forradalom előtt, az aranycsapat Bécsben 2:0 arányban megverte az osztrák csapatot. Ezután már az Athletico  Bilbao elleni, brüsszeli 3:2-es vereség után a csapat illegálisan turnézni indult Dél-Amerikába, melyet az MLSZ nem engedélyezett.

1957 januárjában Puskás Ferenc (Öcsi), Kocsis Sándor (Kocka), Czibor Zoltán, Grosics Gyula (Fekete párduc) Bécsben elhatározták, hogy disszidálnak.

Grosics később visszatért hazájába, amire kegyetlenül rá is fizetett. Az ÁVH sokszor bevitte, zaklatta őt, majd a továbbiakban eleinte kisebb csapatokban (Tatabánya, stb.) jászhatott. Persze sportolói teljesítménye magáért beszélt, ennek ellenére az államhatalom nem engedte őt játszani a Fradiban.

A válogatottban elért sikereit már mi, „gombfocizók” is végig kísérhettük fekete fehér, néha ködben úszó, néha vibráló (a hiba nem az ön készülékében van), ötvenes évek végén gyártott televízióinkon.

Puskás Öcsi, a Reál Madrid legendás játékosa (1958 és 1967 között), a legismertebb magyar, társaival együtt hatalmas sikereket értek el külföldön, akár edzői mivoltukban is, a foci világában.

Számos cikk, könyv, videó-bejátszás, interjú látott  eddig napvilágot, így mindannyian megismerkedhetünk az Aranycsapat játékosainak dicsőséges, ám sokszor szomorú történeteivel, történéseivel.

A gombfoci világa régen volt, ám szép volt…

Ugye, mi „régiek,” milyen őszinte nosztalgiával is gondolunk ma is vissza a gombfocira, mely ahhoz segített hozzá minket, hogy a mai napig is a tudatunkba vésődött Kocka, Öcsi, Cucus, a Fekete párduc, Satya, Balbunkó, az Öreg, stb. beceneve. A velük kapcsolatos, izgalmas, kalandos történetekhez hasonlókat, esetleg csak a padláson talált, Rejtő Jenő kötetekben olvashattunk.

Persze, mi gyerekkorunkban, a Népstadionban, a Wembley Stadionban, a Világválogatottal is „játszó” gombfocisták, álmunkban is elismételjük az Aranycsapat teljes névsorát.  Hát, aki magyar, s ezt betéve nem tudja, íme a segítség:

Lóránt Gyula (középhátvéd), Buzánszy Jenő (jobbhátvéd), Hidegkuti Nándor (középcsatár), Kocsis Sándor (jobbösszekötő), Zakariás József (balfedezet), Czibor Zoltán (balszélső), Bozsik József (jobbfedezet), Budai II. László (jobbszélső), Lantos Mihály (balhátvéd), Puskás Ferenc (balösszekötő), Grosics Gyula (kapus.)

Ugye, szívünk csücske akkor is befogadná ezeket a számunkra szépen csengő neveket, ha már egymás után százszor is kopogtattunk rajta.

Vagy akár, kétszázszor is!

Kalita Gábor