Nyitókép: József körút, holttestek a Csepreghy utca torkolata előtt. FOTÓ: FORTEPAN/ NAGY GYULA

 

Október 23-án és az azt követő napokban, hetekben nemcsak az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseire, áldozataira emlékezünk, hanem felelevenítjük a még élő szemtanúk, érintettek emlékeit, annak érdekében, hogy megismerjük 1956 hiteles történetét. Szóljon tehát a vértanúk harangja!        

 

Az idei ünneplés – a koronajárvány miatt – rendhagyó lesz, hiszen nem tudunk tömegrendezvényeket tartani, így nem tudjuk közösen megünnepelni a forradalom és szabadságharc 64. évfordulóját. De lelkünkben, szívünkben, gondolatainkban jelenjen meg október 22-én este, illetve 23-án és a további napokban a hősök emléke, illetve az a hősies áldozatvállalás, amely 1956-ot jellemezte. A forradalom valódi, spontán, népi-nemzeti kezdeményezés eredményeként jött létre, de a kutatások alapján ma már azt is tudjuk, hogy részben kiprovokálták.

 

Az idei emlékezésnek, az 1956 iránti tiszteletadásnak különös jelentősége van ma, hiszen annak ellenére, hogy a kommunista rendszer már harminc éve megbukott, a kommunisták, a besúgók, a hazaárulók, a pénzügyi háttérhatalom zsoldosai, a magyarságot szándékosan és pénzért mocskoló emberek nem takarodtak el az országból és a Kárpát-medencéből. Hemzsegnek Magyarországon és a Kárpát-medencében a magyarellenes erők. Itt járnak közöttünk Apró Antal, Dögei Imre, Marosán György, illetve Vida Ferenc, Tutsek Gusztáv vérbírók örökösei is, akik gondosan próbálnak vigyázni arra, hogy a nemzettudatot, a történelmi tudatot és a magyarságtudatot kiirtsák a magyar nemzet tagjainak lelkéből. Szerencsére „szorgoskodásuk” egyre eredménytelenebb, sorsuk és erejük leáldozóban van, de még mindig rendkívül veszélyesek a magyarság számára. Ezért (is) van szükség a tiszta forrásból érkező információkra, bizonyítékokra, azok feldolgozására és megismerésére, s minél szélesebb körű megismertetésére, a történések és összefüggések pontos és hiteles leírásának, ismertetésének és népszerűsítésének 1956-tal kapcsolatban.

 hirdetes_810x300  

 

1956 valóban nagy történelmi cselekedet volt. Benne volt Tiborc lázadása, az elnyomottak keserűsége, az öreg paraszt panaszai, a feljajdulás a hatalommal szemben, hogy

 

„ő csordaszámra tartja gyülevész szolgáit s mi egy rossz csőszt alig tudunk heten fogadni…“ A lázadó panasz az igazságtalanság ellen, az erkölcsileg kifordított világ ellen, az ellen, hogy „ki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, kit a szükség garast rabolni kényszerít.“

 

Benne volt ebben a forradalomban az „eb ura fakó“ keménysége, s benne volt a nagyságos fejedelem lengő zászlóinak buzdítása, a cél: „Pro Patria et Libertate!“ S benne volt – mert ott kezdődött, a költő szobránál –, benne volt Petőfi lángoló szava, világos meglátása, hogy ez többé így nem maradhat, hogy „itt az idő, most vagy soha“, s benne a költő kristálytiszta programja: „Rabok legyünk, vagy szabadok…“

 

Dac volt ebben a forradalomban. Dac és áhitat. Az utolsó kockázat elszántsága és a szabadság örök szépsége. A barikádokon, a rádió ostrománál vagy a zsarnok szobrának ledöntésénél ott volt mindenki, diák és tanár, fiatal és öreg, ott volt az egykori rab, de ott volt a pártember is, aki már maga is azt mondta: legyen vége a párt uralmának. Ott volt a munkás, aki saját kezébe akarta venni a sorsát, a paraszt, aki élelmet hozott a harcolóknak, a katona, aki azt mondta: most, igen, most végre a hazámért harcolok, ott volt az egyetemi tanár, akiben forrongott az erkölcsi háborgás az évtizedes hazugság miatt. Forradalmunkat leverhették ugyan, de hatása az emberi együttélés minden eddiginél szabadabb formáihoz vezetett, s ezen nem tudtak változtatni sem a keleti diktatúra tankjai, sem pedig a nyugati politikusok cinikus vagy értetlen hallgatása.

 

A jövő vetését az áldozatok elvetették. De eljön az aratás ideje – gondolták 1956-ban –, s akkor aratni fogunk: lengyelek és magyarok közösen, az egész emberiség javára. Ezt mormolták magukban elveszett vagy már halott családtagjaikat keresve-kutatva: Imádságos lélekkel teszünk fogadalmat: a fájdalom maradjon felejthetetlen, a nemzeti egység – törhetetlen.

 

teréz (Lenin) körút a Szondi utca felől a Podmaniczky (Rudas László) utca felé nézve. A szovjet csapatok ideiglenes kivonulása 1956. október 31-én. FOTÓ: FORTEPAN/ NAGY GYULA

 

Gondoljunk tehát 1956-os hőseinkre, Tóth Ilonára, Mensfeld Péterre, Pongrátz Gergelyre, Szabó Jánosra, Maléter Pálra, Pálinkás (Pallavicini) Antalra, Angyal Istvánra, Obersovszky Gyulára, Callmeyer Ferencre, Wittner Máriára és folytathatnám a sort. Gondoljunk Mindszenty József bíborosra, aki kispapként, papként, apátként, pápai prelátusként, püspökként, esztergomi érsekként, bíborosként, Magyarország utolsó hercegprímásaként és az emigrációban élő magyarok főpásztoraként egyaránt – mindig és elvhűen – az Istenéért, Egyházáért és szeretett magyar hazájáért tevékenykedett. Könyörtelen őszinteségével a 20. század egyik legnagyobb gondolkodójává és cselekvő főpásztorává vált.

 

Miért kellett Magyarországra vezényelni az indokolalanul túlzott erejű szovjet haderőt?

 

Ha mindent összevetünk, akkor világossá válik, hogy Kádár miért nevezte a kezdetektől fogva „sajnálatos eseményeknek” a forradalmat. A „sajnálatos eseményeket” előre megtervezték, hiszen az 1947-es párizsi békeszerződést a szovjetek és Kádárék egyaránt helytelenül úgy értelmezték, miszerint ha Magyarországon fennáll a veszélye a fasizmus visszatérésének, akkor a szovjet csapatok továbbra is maradhatnak az ország területén. Hangsúlyozom: igaz ugyan, hogy a párizsi békeszerződés (1947. évi XVIII. törvénycikk) 4. cikke szerint Magyarország köteles minden fasiszta jellegű politikai, katonai szervezetnek a feloszlatására, viszont nincs külföldi beavatkozási lehetőség, ha ilyen szervezet létezne (!)

 

A cikk szövege így hangzik:

 

Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.“

 

A párizsi békeszerződés (1947. évi XVIII. törvénycikk) 22. cikke szerint a szövetséges haderőt 90 napon belül ki kell vonni Magyarországról, a pontos fogalmazás a következő:  A jelen Szerződés életbelépését követően minden Szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.“ A Szovjetuniónak tehát fennmarad a joga oly fegyveres erő fenntartására, hogy az ausztriai megszállási övezettel közlekedési vonalát fenntartsa, de a hadsereg nagyságáról egyáltalán nincs szó.

 

A Varsói Szerződésről szóló 1955. III. törvény 1. cikke szerint pedig a Szerződő Felek az ENSZ Alapokmány szerint nemzetközi kapcsolataikban „tartózkodnak az erővel való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától” és a vitákat békés eszközökkel oldják meg, a 3. cikk szerint pedig a Szerződő Felek tanácskoznak egymással, valahányszor egy vagy több Szerződésben szereplő államot fegyveres támadás fenyegeti. A Szovjetunió ezek ellenére megtámadta Magyarországot.

 

Hogy miért? Mert Magyarország a Szovjetunió – s ezen belül a szovjet hadsereg – elsőrendű, stratégiailag rendkívül fontos területe volt, amit két jelenség is bizonyít. Egyrészt korábban négy szovjet hadtest tartózkodott Magyarországon, amelyet az osztrák államszerződés és a párizsi békeszerződés alapján ki kellett volna vonni Magyarországról. Másrészt viszont 1956 októberében és novemberében összesen 34 hadosztály 30 ezer katonával, nehézfegyverzettel, repülőkkel érkezett az országba (!), s ennek a hatalmas katonai erőnek a bevonását nem indokolta a mintegy 15 ezer, könnyűfegyverzettel felszerelt magyar felkelő ereje… A hatalmas szovjet haderő Magyarország stratégiailag fontos pontjait – repülőtereit, vasúti csomópontjait, középületeit – szállta meg, majd évtizedekig Magyarországon maradtak.

 

Annak érdekében tehát, hogy a szovjeteknek ’56 októberében ne kelljen elhagyni Magyarországot, és „a kommunista párt ne omoljon össze öt perc alatt” – ahogyan Marosán György fogalmazta meg –, a pártnak látszólagos „ellenforradalmat” kellett provokálnia a KGB-vel együttműködve, ami ürügyként szolgált a megszállás fenntartására. Úgy tervezték, hogy lesz egy kis lövöldözés, ennyi meg annyi halott, de mindez megéri, hogy a párt uralmon maradjon.

 

A megszállás tehát létkérdés volt a Varsói Szerződés fennmaradása miatt is, hiszen Csehszlovákiában nem voltak megszálló csapatok, Ausztriát ki kellett üríteni, Jugoszlávia már korábban kilépett a szovjet érdekövezetből. Így, ha Magyarországot is elhagyják, akkor a Varsói Szerződés államainak délnyugati szárnya teljesen nyitva állt volna. Ezt a hézagot tömték be az 1956. november 5-ei újabb szovjet megszállással. A fentiek alapján egyértelmű, hogy a Szovjetunió mindenképpen megszállta volna Magyarországot, ha van forradalom, ha nincs. A forradalom kitörése viszont jó ürügy volt Magyarország újbóli megszállására.

 

Úgy is fogalmazhatunk, hogy 1956-ban megtörtént az, ami még soha a világtörténelemben: háború folyt két szocialista ország között. A Szovjetunió annak ellenére támadta meg – több szakaszban is – Magyarországot, hogy a Szovjetunió és Magyarország között 1948. február 18-án megkötött „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés”-ben egyértelműen lefektették: egymás függetlenségét, állami szuverenitását tiszteletben tartják, a másik fél belügyeibe semmiképpen nem avatkoznak be.

 

Arra viszont sem a szovjet, sem pedig a magyar pártvezetők nem gondoltak, hogy vannak magyarok, aki szeretik a hazájukat, szülőföldjüket. S vannak magyarok, akik életüket is készek voltak áldozni a hazájukért. A magyar nép bátor, kitartó, jó katona, és szereti szülőhazáját. A pesti srácok, a munkások, a vidékről jött parasztok, az értelmiség egy része a végsőkig kitartott, élete árán is. Jól tudták, hogy forradalom idején nem a filozófálásnak van az ideje, hanem a célt kell meghatározni, és azt teljes egyetértésben tűzön-vízen keresztül elérni.

 

A megtorlás koncepciós kirakatperei

 

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után következett be Magyarország történetének legnagyobb politikai megtorlása, amely tulajdonképpen 1956-tól 1989-ig tartott. Nagyon sötét és szégyellni való időszak volt ez. Olyan időszak, amikor a politikai bosszú elsöpri nemcsak a jogi garanciákat, hanem a józan észt is, teret engedve a vak gyűlöletnek, a hatalom tobzódásának. Ebben az időszakban ártatlan magyar emberek százait végezték ki ad hoc és rögtönítélő bíróságok a kommunista diktatúra koncepciós pereinek forgatókönyve szerint.

 

Nem jogállami keretek között, nem jogi garanciák mellett folytatott perekről van itt tehát szó, hanem a lelki és fizikai terror segítségével megvalósuló önkényről, amely magyar emberek ezreinek életét és tízezreinek szabadságát vette el. A megtorlás koncepciós-konstrukciós perek sorozata volt, úgynevezett kirakatpereknek is nevezhetők. Bár nem voltak igazi perek, hiszen a magyar és a nemzetközi jogrendszer egészen mást tart pernek, mint amilyenek ezek voltak. A hatalom célja az volt ezekkel a perekkel, hogy a magyar forradalmárokat lejárassák a nemzetközi közvélemény előtt. Ezért „ügyükhöz“ hozzákapcsoltak egy bizonyítatlan köztörvényes bűncseleményt. A külföld előtt azt akarták bizonyítani, hogy a forradalmárok gyilkosok, köztörvényes bűnözők is.

 

A megtorlás természetesen előre megtervezett volt. Ezt bizonyítja az is, hogy miután 1956 októberében megkezdődtek a kivándorlások, sok magyar ember menekült külföldre Ausztrián vagy Jugoszlávián keresztül, a menekültek után ÁVO-sokat is küldtek, hogy figyeljék menekülésüket, tevékenységüket, s hogy egy alkalmas pillanatban „hazahozzák“ vagy hazahozassák őket, s itthon a megtorlás legkegyetlenebb eszközeivel sújtsanak le rájuk. Ez sok esetben meg is történt, sokakat azonban nem sikerült elfogniuk. Folytatódott azzal, hogy Kádár János azzal csapta be a már elmenekült – külföldön tartózkodó – magyarokat, hogy amennyiben hazatérnek, nem lesz bántódásuk. Persze akik ezt elhitték Kádárnak és hazatértek, a kommunista vezetés azonnal lecsapott rájuk és elítélték őket, függetlenül attól, hogy részt vettek-e a forradalomban vagy sem.

 

A forradalom és szabadságharc halottainak száma

 

A részletes adatokat a következő kategóriákban kell vizsgálni: a sebesülthalálozás; a polgári lakosság halálozása; az 1956-os tömegsírok és a névtelen halottak száma; a felkelők halálozása; a szovjet és a magyar fegyveres erők halálozása; a megtorlás összes halálozása.

 

Komoly gond az, hogy a különböző statisztikák nem számoltak a veszteségek között a sebesültek halálozásával. A legújabb kutatásaink alapján mintegy 60-70 ezer sebesült volt (a kommunisták által nyilvánosságra hazudott 19 ezer helyett), s közülük mintegy 7-8 ezer ember halt meg. Mindemellett az eddigi halottstatisztikák nem számoltak a polgári lakosság és a felkelők áldozatainak számával.

 

A polgári lakosság halottait 8-10 ezer főre lehet becsülni, beleértve a sortüzek, az orvlövészek áldozatait is, valamint a romok alatt meghalt embereket. A megtorló rendszer nem törődött a felkelők halottainak azonosításával és számbavételével. A kutatások becslései szerint a harcokban és a megtorlás során 6-8 ezer felkelő halt meg. A megtorlás során ugyanis eddig csak a magyar bíróságok ítéletei alapján kivégzetteket és azok számát ismertük. Ismeretlen a helyszínen vagy menekülés közben agyonlőttek, a szovjet statáriális bíróságok által által kivégzett, illetve a bírói ítélet előtt, vagy a büntetés-végrehajtás során meghaltak száma.

 

Mindezek mellett alábecsültek a forradalom oldalán meghalt magyar katona halottakra vonatkozó adatok is, a szovjet katonai veszteségekről nem is beszélve. Összességében a katona halottak számát 5-6 ezerre kell becsülni. 1956 ban és utána számos tömegsír létezett, melyeknek egy része mindmáig feltáratlan, így sok magyar ember halála csupán a hozzátartozók, utódok emlékeiben él. A sortüzekben meghalt összes áldozat számát 3-4 ezer főre becsülhetjük, beleértve a sebesülthalálozást is.

 

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc halottairól pontos számot – mai ismereteink  alapján – nem lehet mondani. Egy azonban biztos: az áldozatok száma több mint 20 ezer, ebből mintegy 6500 embernek ismerjük az adatait.

 

Hányan menekültek a nyugati országokba?

 

A legújabb kutatások szerint 1956-ban és 1957-ben 141 ezer magyar menekült külföldre a megtorlás elől, ők ott is maradt. Érthetetlen tehát, hogy a Kádár-rezsim miért hangoztatta, hogy 200 ezren távoztak a forradalom után Nyugatra, hiszen Kádárnak éppen az lett volna az érdeke, hogy a megtorlás elől minél kevesebben menekülnek külföldre, hogy az ő tekintélye ne csorbuljon. Felmerülnek a kérdések: A Nyugatra távozottak 200 000 létszámáról évtizedekig sulykolt adat nem azt takarja, hogy így több tízezer halottat el lehetett tüntetni a statisztikából? Nem lehet, hogy az eltűnt hozzátartozóikat kutatókat a „biztos Nyugatra távozott” mondattal nyugtatták?

 

Halottaink és 1956-os hőseink emlékét őrizzük életünk végéig. A túlélők számára egyetlen parancs szól: a mi munkánk most kezdődik. A lyukas zászló – amelyből október 23-án bicskával kivágták a Magyarországot a szovjet birodalom gyarmatává címkéző-alázó vörös csillagos, búzakalászos régi címert –, igen: a lyukas zászló boldog-szomorú emléke sokmillió magyar lelkében évtizedekig őrizte az álmot: „…lesz még egyszer ünnep a világon…“, lesz még egyszer boldog, szabad, független Magyarország! És lett…! Őrizzük hát, óvjuk és védjük meg, mert elsősorban a miénk: magyaroké! S ahogy Kecskés László komáromi helytörténész mondta egykor: „Ne csak szeresd, tudd is, miért szereted hazádat!“ Így legyen!

 

Tarics Péter

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 8 olvasónak tetszik ez a cikk.