Nyitókép: Néhány emlékkép a falon, családi albumunkból. (A szerző felvétele)
A tulipánokat, óriásoknak hittem
Ide születtem
Ilyenkor, hetven évem küszöbe előtt állva, mindig tisztábban, s persze gyakrabban jelennek meg előttem a gyermekkorral kapcsolatos képek, emlékek, melyek alapján tiszta lelkiismerettel kimondhatom: szép gyermekkorom volt.
A múlt század kellős közepén, Léván, negyedik gyerekként születtem a római katolikus vallást gyakorló családunkban.
Sajnos, szüleim első szülött gyermeke, Valika, a második világháború hozta kínok, s megpróbáltatások áldozatává vált.
Mivel a Garam mentén állt a front, a levegőben lógott az, hogy szülővárosomat, Lévát a föld felszínével teszik egyenlővé, vagyis, porrá bombázzák.
Így apám, a szőke, mindig jókedvű, kedves Valikát még időben elvitte Nyírre, anyám édesanyjához, hogy szeretett gyermekük biztonságban legyen.
Aztán jött a hír, hogy a kisleány tüdőgyulladással bajlódik. Apám egy katonaorvostól penicilint szerzett, s a hátizsákjába rejtett gyógyszerrel azonnal útnak indult.
Ő, Garam menti legényként úgy ismerte a folyó minden szakaszát, mint a tenyerét. A hidakat katonák őrizték, így kerékpárral a vállán ment át a Garam olyan részén, ahol sekély, térdig érő volt a víz, s a hatalmas lombos fák benyúló ágai a sötétedéskor, amolyan védelmet nyújtottak számára.
Majd, egy ugató nehézgépfegyver hangja törte meg a csendet. Így jóapám, s családja szerencséjére, golyózápor közepette is gyorsan partot ért, így sikerült eljutnia négyéves, szeretett kislányához.
Csak Őt, sajnos, akkor már magához szólította a teremtő.
Az egész falu összes lakója sírt a temetésén. Ezt még érdeklődésem révén, felnőtt koromban is számtalan alkalommal részletezték az ottani idősek.
Persze, Lévát mégsem kerülte el a beígért bombázás
Városunk szerencséje az volt, hogy a szövetséges csapatok tévesen határozták meg a bombázás helyszínét, így már kioldott bombáikat közvetlen a település melletti rétekre szórták, amitől még a város hatalmas főterén is hullámzott az anyaföld. Nagy károk nem keletkeztek, az emberek megnyugodtak.
Így menekült meg a végvárral, s gazdag történelmi eseményekkel rendelkező város, melyet, a települést közvetlenül átölelő selmecbányai hegyek nyúlványai teszik széppé, s barátságossá. Emellett védik az északi hegyek felől érkező hideg levegőtől, a szélviharoktól.
Ország-helyzet, amibe bele születtem
Anyám mesélte, hogy negyvenöt után a háború romjai alól kibúvó élet, a századforduló évében, már érzékelhetően rendeződni látszott. A háború legborzasztóbb évében megszületett a bátyám, a nővérem viszont, negyvenötben.
Ez után már meglehetett vásárolni a szükséges eszközöket (gyermekruhák, iskolai eszközök stb.), hiszen főleg a csehországi manufaktúrák teljes mértékben átálltak a civil termelésre, vagyis már nem a frontokra szállítottak.
„Te, negyedikként érkező csemete – mesélte anyám – már mindenben bővelkedtél, babaöltözeteket, kezeslábasokat, gyermekruhákat lehetett az üzletekben vásárolni. Emellett, a városban elkezdett működni egy nagyobb kenyérsütő kemence is, ide vittük, lévai asszonyok, a jól kidagasztott kenyértésztát.
Sütés után, miután a pék ezeket kihúzta a fával fűtött kemencéből, utána mindannyian vittük haza a hatalmas, régi magyaros szokások szerint előkészített, majd kisütött, ropogós héjú kenyerünket.”
Élményekben gazdag gyermekkor
A gyerekkori emlékeim csodásak, már-már mesébe illők. Kiemelnék egyet, amolyan „tulipánosat.”
Anyám nagy szerelmese volt a tulipánnak. Apám nem győzte haza hordani az ismerősöktől, a kertészetekből a tulipángumókat. Ezeket jó anyám magas ágyásokba ültette, majd később szaporította. Így a kerti utak szegélyén, a szőlőlugas mellett, az előkertben szép látványt nyújtottak.
Innen ered a következő emlékem:
Amikor totyogó gyerekként mentem el a magasított tulipán ágyások között, elhittem azt, hogy ők az én óriásaim, akik mindig a kisebbnek segítenek, a rosszat elzavarják.
Ez a kis momentum nem véletlenül épülhetett be apró kis fantáziámba, hiszen anyám, sok szép magyar népmesét mondott el nekem, emlékezetből. Édes anyjától tanulta meg ezeket, ő viszont felmenőitől.
Ám, van itt még egy későbbi, kedves, tulipános történet:
Nyár elején ünnepelte anyám a születésnapját, így nővérkém és bátyám már előkészíttették szegfű csokraikat.
Eldöntöttem, hogy én is készítek csokrot édesanyámnak. Hát, merre is fordulhattam volna segítségért, ha nem kedvelt tulipánjaimhoz. A kamrában találtam egy /gyerek kezébe nem való/ sarlót, s azzal kaszálgattam több helyről a tulipánokat azért, hogy ne legyen nyoma csínytettemnek.
Jó erőben lévő négyéves lurkóként, felkaroltam a hatalmas csokrot, s indultam vele a konyhába, ahol anyám már készítette az ünnepi vacsorát. A lépcsőkön már egy-két tulipánt elszórtam, s a mikor már bent voltam, már nem bírtam tartani a bő csokrot, s jóanyám lábai elé szórtam. Az, a sütemény készítésekor megfordult, s egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni. Majd, lágy hangján csak ennyit mondott:
„Drága fiacskám, hát te ennyire szeretsz engem?”
Én aztán, könnyes szemmel mondtam el születésnapi köszöntőmet.
Este, az ünnepi vacsora asztalnál ülve, apám körbe nézett, s látta, hogy vázákba széthelyezett tulipán rengeteg díszíti házunk belső tereit.
Aztán mosolygott egyet, s reám nézve, mondta:
„Ilyen díszesen, ennyi virág között még nem ünnepeltünk se születésnapot, se névnapot, vagy katolikus ünnepet.
Hó, hó, mindenütt hó
Télen, az ötvenes években, rendszerint olyan nagy mennyiségű hó zúdult felvidéki tájainkra, hogy a gyerkőcök ebben „fürödtek,” hemperegtek, olvadásig.
Persze az óvodába is el kellett jutni, amiről apáink gondoskodtak. Amolyan íratlan szabály volt, hogy az utcák közötti távolság erejéig, az adott helyen élő férfiak takarították el hajnalban, úgy, hogy a középen kilapátolt hatvan centi széles utacska szélére dobták fel a havat.
Ezek után egy „beosztott” anyuka kísért el minket az óvodába, mer hát mi, libasorban menetelő apróságok, ki sem láttunk a hótömeg magassága miatt.
A selmecbányai hegyek nyúlványai, melyeken szőlőin, a cseresznyéskertek voltak, (Rácz part, a Siklós dombjai) kiváló terepet nyújtottak a szánkózásra, a síelésre.
Egészséges szabadosság
Gyermekkoromat az a szabadosság jellemezte (fogalmunk sem volt, milyen rezsimben élünk), ahogyan mindannyiunkat, a környékbeli gyerkőcöket is, szüleink neveltek.
Amikor már nagyobbak, iskoláskorúak voltunk, biciklis brigádunk nem egy túrán vett rész, gyönyörködhettünk a közeli hegyekben, a Körmöcbánya előtti völgyekben található kicsi falvak, mesébe illő szépségében.
Domboldali szőlőink előtt elterülő, Zseliz felé nyúló síkság, a Dél-Garamvölgye volt a mi igazi terepünk. A már említett, a bombázások helyszínén lévő nyolc halastó, nagyszerű lehetőséget nyújtott csónakázásra, fürdésre. Anyám mindig tudta, hogy a hányadik halastónál virgonckodunk, hiszen a szomszédasszony fia volt a halőr. Hazajövet mindig jelentette anyámnak, Gáborkáék mondjuk a harmadik halastóban fürdenek, vagy csónakáznak, vagy fociznak az első halastó (ma itt található a Rybník lakótelep) melletti tisztáson. Vigyázott mireánk, de szerencsére a tavak vízállása a Balaton parti, kellemes, napos „pancsolóra” hasonlított, hiszen térdig, derékig ért a víz, így a bajt, mindig is el tudtuk kerülni.
A Garam is számos lehetőséget biztosított fürdésre, hancúrozásra. De az iskolai szünetben meglátogattuk a közeli magyar falvakat is, hiszen, mindannyiunknak éltek, élnek itt rokonai.
Gyermekkor, Európa nyugati felében
Amikor előjönnek szép gyermekkori emlékeim, utána rendszerint arra a bolond világra gondolok,melyet itt, a Körképen írásaimban (Svédország, Németország, Dánia stb.) is jellemeztem.
Az Európai Unió, kimondottan rossz döntései miatt rengeteg problémája akadt a folyamatos bevándorlással/NGO hajók taxiztatása/ szeretett Európánknak. Az ide beépült, sok pénzzel kitömött bal liberális elemek a Soros-club ál civil szervezetein keresztül egész Európát befedik ”érzékenyítő” központokkal, ifjúsági táborokkal, a „Kollégium” szavacska mögé bújtatott, a háttérhatalmat kiszolgáló tanintézetekkel.
Szülőföldünkre is beszivárgott már egyelőre csendben, fű alatt ez a tendencia, a Gender, a szivárványos mozgalmak, vagyis a szennyet terjesztők csapatai. Lásd, az anyaországban kiadott, „Mindenki csoda országa” című gender meséket tartalmazó gender mesekönyvet, vagyis, egy kimondott szennyleiratot, amit egyes NGO-s félőrültek terjeszteni kívánnak, így az egyes üzletekben már szabadon megvásárolható könyvet. Az óvodákban is terjeszteni kívánják, hogy ezzel is káoszt teremtsenek a gyermeki lelkekben.
Emellet, Nyugaton, állandó jellegű, őslakosok ellen forduló késes, fegyveres, terrortámadások jellemzik ma Európát. Az utolsó, embertelen mészárlás Franciaországban történt, amikor egy muszlim fiatal, tanára fejét vágta le.
Ez Franciaországban (demonstrációk sora) akkora, de akkora felháborodást keltett, hogy Emmanuel Macron köztárasági elnök is kénytelen volt erős ígéretekhez folyamodni. Vagyis:
„Sorra felszámoljuk a terrorszervezeteket, a muszlim imaházak jó részét bezárjuk, s kiutasítjuk innen azokat a dzsihád katonákat toborzó, uszító, szervezkedő Imámokat, akik, külföldről kapott pénzek, gépfegyverek, az országba való „becipeléséért” felelősek, vagyis – bűnösök.”
Persze mindenkiben felmerül a kérdés: ezt, jóval korábban, miért nem tették meg? Talán az EU Soros által beszervezett, jól megfizetett képviselői súgták meg ezt Macronnak? Vagyis, a baloldali káoszteremtést, sokszínű, kevert társadalmat, a szivárványos LMBT maximális támogatását erőltetik minden fórumon azok a „libernyákok,” akik letették bűnös voksukat az Egyesült Európai Nemzetek megalakulása mellett.
Vagyis, el kell tüntetni a nemzetállamokat, az ezután kialakult polgárháborúk káoszának, füstjének álcája alatt megvalósítani, a fentiekben megemlített álmukat.
Visszatérve a „mesekönyvre,” tudom azt, hogy a jövőben egyetlen jól képzett felvidéki magyar, vagy akár szlovák tanító, óvónő, még az iskola, óvoda közelébe sem engedi be a Gender szellemét, óva ezzel a Kárpát-medence gyermekeit, fiataljait.
Dipól-antenna, vagyis, nyitás a nagyvilág felé
A hetvenes években Pozsonyban, a külső ablakpárkányra erősített dipól-antennával fogtuk az Osztrák TV (ORF) adásait, így tudtuk meg, persze a hazai cenzúrázás nélkül, hogy mi újság a nagyvilágban.
Híre-hamva sem volt annak az ORF adásaiban (robbantások, késes vagy terrortámadások, az iszlám terjedése), melyeket ma közvetítenek.
Nemrég, az ORF riportere megszólaltatott egy svéd édesanyát abban az értelemben, milyen körülmények között is neveli gyermekeit. Íme, a válasz:
„Az én kislány koromban, Svédország egy gyönyörű, virágzó, biztonságos nemzet volt, a nyugalom, és a szaunák birodalma. Emlékszem, anyáink, a tóparti házak gyerekeit egy fűzfaerdőn keresztül küldték iskolába. Ugyanis a stressz, a félelem teljes mértékben tabu volt a Skandináv országokban.
Ma, két gyerekemet még a házunk kertjébe sem merem kiengedni, csakis akkor, amikor férjem is itthon van. Nemrég ugyanis, amolyan robbanó fejes petárdákat dobtak a mi, s a szomszédaink kertjeibe. A gyerekek lélekszakadva futottak be a házakba, kint viszont egy röhögő, alantas tettükön szórakozó migráns csapat örvendett.
Ugyanis, közelünkben egy no-go zóna van. Tősgyökeres Svéd állampolgár be sem teheti oda a lábát, ők persze mindenütt mászkálhatnak, így irányunkba a félelmet, s a rettegést sugározzák.”
Resume
Írásomban két szituációt állítottam szembe, a boldog és a félelemben élő gyerekek példáját. Mivel minálunk még az első tendencia az uralkodó, éppen ezért kell tenni mindannyiunknak, szülőknek nagyszülőknek, óvónőknek, tanítóknak, hogy hozzánk ne gyűrűzhessen be a fentiekben vázolt őrület. Tehát mivel is zárhatnám az írást, ha nem azzal:
Itt a Felvidéken is, annak idején, jó volt gyereknek lenni.
Kalita Gábor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.