Mennyi halottra van még szükség…?

Nyitókép: euractiv.com

Miközben Európában emberek tízezrei halnak meg a koronavírus-járványban, a brüsszeli politikusok nagy része azzal van elfoglalva, hogy az Európai Parlament és a jelenlegi német elnökség között önhatalmúlag megkötött paktum értelmében a jogállamisághoz kössék a tagállamok pénzügyi támogatását, illetve az Európai Unió hétéves költségvetésének elfogadását.

Ezt a költségvetését korábban az állam- és kormányfők európai testülete, az Európai Tanács már elfogadta, a jogállamisághoz kötés nélkül. Az ET-Merkel paktum azonban minden gazemberséget felülmúl, s itt is egyértelműen megmutatkozik az, hogy az európai vezetők fittyet hánynak az Európai Unió belső jogára.

Egyrészt azért, mert ez a paktum számos helyen megsérti az EU belső jogrendszerét, eljárásjogát, másrészt Európában jelenleg egyáltalán nem ez a legnagyobb probléma, harmadrészt az Európai Unió alapdokumentumában már szerepel a jogállamiság, mint intézmény. A mostani vita tehát régen okafogyottá vált, és egyértelműen az európai vezetők politikai arroganciáján alapul. Igen, létfontosságú a hétéves költségvetés mihamarabbi elfogadása, hiszen a déli államok belerokkannak, ha nem kapják meg a „rájuk eső” anyagi támogatást.

   

Mindemellett nem hiszem, hogy Angela Merkel német kancellár – aki most tölti aktív politikai életének utolsó időszakát – éppen most akarná, hogy a német és magyar miniszterelnök megvétózza a költségvetést. Nem hiszem, hogy Merkel úgy akarna távozni a nemzetközi politikai palettáról, hogy ilyen antikeresztény intézkedés fűződjön a nevéhez, egyik utolsó intézkedéseként. És nem hinném, hogy az Európai Unió legerősebb tagállamának kancellárja azt szeretné, ha szétesne az Európai Unió, hiszen ez Németország érdekei ellen volna.

Az Unió egykori alapítói forognak a sírjukban, bánatukban: egyikük sem ilyen Európát akart, s egyikük sem gondolta, hogy lesznek olyan vezető európai politikusok, akik eladják a lelküket a pénzügyi háttérhatalomnak. Konrad Adenauer, Robert Schuman, Alcide De Gasperi hitvalló keresztények voltak, elképzeléseiket és Európa jövőjét a keresztény civilizációra és a nemzetek függetlenségére, szuverenitására építették. A jelenlegi brüsszeli bürokrácia ennek éppen ellenkezőjét akarja. Vissza kell tehát térni – mégpedig nagyon sürgősen – az alapítók örökségéhez, mert ennek nincs egészséges alternatívája.

Az európai vezetők többsége – elsősorban a Soros-hálózat fizetett emberei és a hozzájuk tartozó brüsszeli „elit” – vegyíteni akarja az európai keresztény civilizációt és az iszlámot. Az elmúlt öt év nyugat-európai politikája (is) ezt bizonyította. Az iszlám világvallás és hatalmas kultúrkör – ezt mindenki tudja. De a Biblia is azt mondja: Mindenki üljön a saját fügefája alatt…

Az iszlám tehát nem része, nem lehet része az európai civilizációnak. Hiszen az európai keresztény civilizáció egyik identitáseleme éppen az iszlámmal szembeni védekezés. Gondoljunk csak Magyarország török megszállására. Vagy elfelejtettük talán a török hódítás történetét? Igen, elfelejtettük, mert „a megszállás következtében elnéptelenedett az ország középső része” elcsépelt szlogen igencsak kívánni valót hagy maga után. Elnéptelenedett…? Milyen bravúros politikai blöff…! Milyen ködös megfogalmazása annak, hogy Közép-Magyarországról szabályszerűen kiirtották a lakosságot. És a történelem valahogy úgy rendelte, hogy a gyilkosok török muszlimok, az áldozatok pedig magyar keresztények voltak…!

Mint tudjuk, az iszlám két részre osztja a világot: a „dar al iszlam”-ra és a „dara al-harb”-ra. Míg az előbbi az iszlám által már meghódított területeket, az utóbbi a háború földjét jelenti. Hát, mi, ma, e tekintetben egy háborús övezetben élünk Európában. Ezt bizonyítják az elmúlt időszak terrortámadásai, erőszakolásai, fegyveres támadásai, a keresztény jelképek elleni gyalázások.

Úgy tűnik, e tekintetben Franciaország is már elveszett, hiszen olyan mértékű a muszlim lakosság számaránya, ami szinte visszafordíthatatlan. Franciaország évszázadokon át óriási tőkét kovácsolt és hasznot húzott a gyarmatosításból, jelenleg ennek issza a levét, viseli a nem akármilyen következményét. Persze ehhez jelentős mértékben hozzájárult Macron elnök politikai alkalmatlansága is.

Vajon hány embernek kell még meghalnia Európában ahhoz, hogy az európai politikai vezetők feleszméljenek? Vajon hány gyilkosság kell még ahhoz, hogy felébredjenek a nyugati politikusok?

Tarics Péter