Életem egyik legjobb döntése: Húsz évvel ezelőtt léptem be a francia légióba – Visszaemlékezés

Húsz éve ezen a napon a karácsonyi készülődés forgatagában elhangzott egy mondat apám szájából. „Gyerek, nagy fába vágod a fejszédet” szólt, majd anyámmal még elkísért a buszmegállóig. Én már hónapok óta tűkön ültem és a karácsony meghittsége vagy a józan érvelés sem tudott eltántorítani az elhatározásomtól, hogy elinduljak az idegenlégióba.

Akkor még nem sejthettem, hogy ez az egy mondat az elkövetkező években milyen súlyként fog a vállamra telepedni. Sokszor viszont ez volt a mozgatórugója mindennek. Szerencsére nem teljesen zöldfülűként kellett belevágnom életem legnagyobb kalandjába. Kis falumból előttem már ketten jelentkeztek a Rejtő Jenő könyveiből ismert világba, így tőlük első kézből tudtam, mi vár rám.

   

Kalandvágytól fűtötten és romantikus képzelgéseim bűvkörében ültem végig a majd tizenöt órás utat, mire végre Strasbourgba értem. Rövid keresgélés után ráleltem az ottani toborzóirodára, ahol akkor még az ügyeletes tiszt hangulatán múlott, hogy beléphetek-e vagy sem a régóta óhajtott légió kapuján. Szerencsémre jó kedvében találtam az olasz veteránt és nem hajtott el rögvest.

Majd egyhetes ottlét után a dél-franciaországi Aubagneba szállítottak minket, ahol három hetes felvételi vizsga után mintegy tizenöten teljesítettük a szigorú kritériumokat. Innen a Toulouse melletti Castelnaudaryba kerültünk egy 4 hónapos alapkiképzésre, majd ennek teljesítése után a Légió 2. gyalogosezrede adott nekem éveken át új barátokat és otthont.

Sokan sokszor feltették már nekem a kérdést, hogy mi hajtott egy 23 éves fiatalembert, hogy a világ egyik legelitebb hadseregébe lépjen? A légió sokak szemében a zűrös, törvénnyel összetűzésbe keveredett emberek menekülő helye. Régen ez az állítás még meg is állta a helyét, mára azonban már megváltozott. Minden egyes jelentkező összetett szűrésen megy keresztül, a súlyos bűncselekményeket elkövetők, vagy az Interpol által körözött személyek hamar kihullanak a rostán.

Az én jelentkezésem mögött sokkal triviálisabb mozgatórugók álltak. A kétezres évek elején egy felvidéki fiatal esetében a külföldi munkalehetőség kitűnő kitörési lehetőség volt. Mindezek felett vonzott az egzotikus tájakra való utazás lehetősége, a nyelvtanulás, és nem utolsósorban a légió, mint elit hadsereg világa. Az ott töltött évek alatt megjártam a Balkánt, Afrika különböző országait, Dél-Amerikát.

Így, húsz év távlatából is életem egyik legjobb döntésének tartom. Örök barátságokra tettem szert, megtanultam a francia nyelvet, ami mostani munkámhoz elengedhetetlen. Nem utolsósorban kaptam egy olyan világszemléletet, ami bár sokszor kritikus, de mégis nyitott az újdonságokra. A légió kialakít egy gondolkodásmódot, amit a civil életben, ha ügyes az ember, a maga javára tud fordítani.

Tény, hogy az ott tapasztalt és átélt dolgoktól edzettebbé válunk és a mindennapok gondjai-bajai kisebb akadályt jelentenek, mint bárkinek. Sokszor hiányzik az ott tapasztalt bajtársiasság, amikor a segítség tényleg önzetlen és nem vár viszonzást. Az elmúlt évek felerősítik ezeket az élményeket. Persze nem túlidealizálva a képet, hiszen azért ott sem mindenki makulátlan becsületű, egyenes ember. Felvidéki magyarként leginkább a nemzettársaimmal múlattam az időt, azon belül is legtöbbször a székelyekkel.

Nincs olyan nap, hogy ne jusson eszembe életem eme szakasza. Ma különösképpen így van. Húsz év egy nemzedéknyi idő. Az emlékek mégsem halványulnak. A légióban van egy mondás, miszerint „légionnaire un jour légionnaire toujours” tehát ”légiós egy nap, légiós örökké”. A már említett kis falunkból négyen több mint 50 évet szolgáltunk. Nekem ebből 2190 nap jutott.

Dian Csaba