Kooptálás a csehszlovák parlamentben – avagy a (majdnem) harmadik prágai defenesztráció

Nyitókép: A Szövetségi Gyűlés köztársasági elnökké választja Havelt a prágai várban.

Az 1989. decemberi eseményekhez fűződő szép emlékeim egyike Újlaky Géza barátom felszólalása volt Csehszlovákia legfelsőbb törvényhozó testületében, a prágai Szövetségi Gyűlésben. A Kelet-Szlovákiából, Abaráról származó magyar nemzetiségű képviselő a beszédét Alexander Dubček parlameti elnökké választásához időzítette. Véleményem szerint nagyon jól, mert az eseményeket akkor fokozott figyelemmel kísérte egyenes adásban az egész ország. Idézek a felszólalásából:

„Ott kezdem, ahol a nemzetiségi ellentétek gyökerei vannak. A Kassai kormányprogramnál, amelyben a magyar és német nemzetiségek kollektíven lettek elítélve háborús bűnökért és ezen nemzetiségek nagy része deportálva lett hazánk határain kívülre.

Ezen oknál fogva a következőket javaslom:

   

1. A Szövetségi kormány szintjén át kell értékelni a Kassai kormányprogramot az elítélt nemzetiségek rehabilitálása érdekében.
2. A Szövetségi kormány szintjén alakítani kell nemzetiségi minisztériumot.
3. A nemzetiségi iskolarendszert decentralizálni kell a falvakra. Legfontosabb feladatnak a pedagógusok képzésének a kiszélesítését ítélem meg. Bővíteni kell a magyar tanítási nyelvű középiskolák körét és lehetővé kell tenni a diákok tanulását Magyarország közép- és főiskoláin.”

Számomra szimpatikus, bátor beszéd volt. Nem is nagyon emlékszem, hogy azóta a Kassai Kormányprogrammal és az azt követő ún. Beneši-dekrétumokkal foglalkozott volna valaki érdemben a magyar pártokban. Utoljára Gyimesi György az OĽANO kormánypárt magyar nemzetiségű parlamenti képviselője merte felvállalni a témát. Nem sikerült neki teljes eredményt elérni, mindenesetre láthatta nagyon sok ember, hogyan kell harcolni jogainkért. Újlaky Gézával együtt megmutatták, hogyan lehet megdobogtatni a magyar ember szívét.

Nagyon fontos dolog ez emberek, főleg most, hiszen népszámlálás lesz. Nem mindegy, hogy a bizonytalan magyar lelket helyére tudjuk-e még billenteni, vagy sem. Engedtessék meg nekem egy kis kritika. Úgy vélem, a magyar pártoknak is most ezzel kellene foglalkozniuk, nem pedig (csak) a parlamentbe való bejutással.

De térjünk vissza a témához.

Az 1989. decemberi események középpontjában a demokratikus változások megteremtése állt. A kezdeti feszültséget lassan-lassan felváltotta a nyugalom. Érezni lehetett bizonyos fokú határozottságot a kerekasztal döntéseiben, amelyek már nagymértékben figyelembe vették a társadalom igényeit. A Čalfa kormány kinevezése, Dubček parlamenti elnökké és Havel köztársasági elnökké választása mind, mind erről árulkodott.

Hogyan mutatkozott meg ez a folyamat a mi képviselői munkánkban?

Az előző cikkben írtam arról a közegről, légkörről, amely a parlament legelső forradalmi ülését jellemezte. Ezen az ülésen szüntettük meg a kommunista párt vezető szerepét  a társadalomban. Írtam arról, hogyan kopogott az esernyő a fejünkön a parlamentbe menet. Nos, ez nem változott a következő ülésekre menet sem, csak most a „Voľte Havla!” jelszó kísérte azt.

Változás a Čalfa kormány megalakulása után lett számunkra érezhető, amikor a kerekasztal megegyezett abban a lényeges kérdésben, hogy Dubček lesz a parlament elnöke, Havel pedig a köztársasági elnök. Ekkor már kenyérrel és sóval várt a nép bennünket, az „ő kedves és aranyos” képviselőit.

Felengedtünk.

Nem is volt probléma velünk, egészen 1990. január 23-ig. Akkor került sor a képviselők kooptálásáról szóló törvény megtárgyalására. A törvényjavaslat lényege, hogy a legfelső törvényhozó testület átalakuljon a társadalom forradalmi igényei szerint. Azok az erők is kerüljenek bele, amelyek a továbbiakban biztosítják a változások, a demokratizálódási  folyamat töretlenségét.

Hogyan megy végbe a folyamat?

A pártok és a Nemzeti Front visszahívják képviselőiket a hatályos törvények szerint, olyan számban, ahogy a kerekasztal eldönti. A visszahívottak helyett az új pártok javaslatára a parlament új képviselőket kooptál. A kooptálás történelmileg ismert folyamat volt, azért lett alkalmazva, mert a képviselők választása túl hosszadalmas és bonyolult lett volna.

A kooptálásról szóló törvényt viszont azoknak a képviselőknek kellett meghozniuk, akiknek jelentős része vissza lesz híva, akik helyett újak jönnek. Nem egyszerű.

Érett a konfliktus. Érett egyrészt azért, mert mint ahogy írtam, felengedtünk. Sokunkból eltűnt a „félsz”. Másrészt kiszivárgott, hogy a kerekasztalnál a Čalfa kormány nem akart egyetérteni a kooptálással. Így a törvényjavaslat tárgyalásán sok szlovák képviselő egyenesen „merész” lett.

Miben mutatkozott ez meg?

Szavazásnál Népek Kamarája jóváhagyta a törvényjavaslatot, ugyanúgy tett a Nemzetek Kamarájának cseh része is. A Nemzetek Kamarájának a szlovák része viszont nem hagyta jóvá. És ez azt jelentette, hogy a Szövetségi Gyűlés nem hagyta jóvá a törvényt.

A légkör olyan lett, ahogy Arany János fogalmazta meg a waleszi bárdokban:

„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.”.

Mi lesz itt? A forradalmi tanács és diákság képviselői gyors ütemben hagyták el a termet. Valami nagyon sürgős lett nekik. Láttuk, hogy ebből baj lesz. No, megint kicsiny lett a lelkünk.

Az elnöklő bejelentette, hogy az előírások értelmében egyeztetési folyamat kezdődik, aminek végeredménye újbóli szavazás lesz a törvényjavaslatról. Kérte a Nemzetek Kamarája szlovák képviselőit, gyülekezzenek a Nemzetek Kamarája üléstermében és beszéljék meg a dolgukat. Mentünk.

Az ülésterem a parlament második emeletén volt, egyenes kilátással a Vencel térre. Megdöbbenve láttuk, hogy nép már nagyon gyülekezik a tér felső végében. Bejöttek a parlament elé és kiabálták:

„Slovenskí poslanci a komunisté ven oknem!”

Mit mondjak? Ha azt mondom, hogy megfélemlítettek bennünket, akkor hazudok. Ugyanis minket már nem lehetett jobban megfélemlíteni, mi már féltünk. Borisová Zdena szlovák képviselőtársnőm egyike volt azoknak, akik előzőleg a vitában hangosan támogatták a törvényjavaslat elutasítását. Most hófehér arccal ült egy széken a terem sarkában, barátnői legyezgették. Megsajnáltam.

– Zdenka figyelj. Ne félj te semmit. Ha visszamegyünk, közülünk mindenki jóvá fogja hagyni a törvényt. Mind egy szálig. Amikor jóváhagyjuk, te szólalj fel és mond, hogy a szlovákok nem akartak semmi rosszat, csak arra akarták figyelmeztetni a vezetőséget, hogy a törvényjavaslatot adják le nekünk képviselőknek idejében a rendes felkészülés végett.

Zdenka háta kiegyenesedett, és csodálatos módon az arca is kipirosodott. No, mondom, jó lesz ez.

Szólítottak bennünket, visszamentünk a nagyterembe. Mikor az elnöklő feltette a kérdést, ki van azért, hogy a képviselők kooptálásáról szóló törvényjavaslat törvénnyé váljon, egyként emelkedett fel a hetvenöt képviselő keze. Nem volt senki ellene. Mikor az elnöklő konstatálta, hogy a parlament jóváhagyta a törvényt, Zdenka jelentkezett és elmondta az imént elhangzottakat. Általános lett a megkönnyebbülés, szünet következett. Majd látom, hogy Dubček Zdenka vállán sirat:

„Köszönöm drága képviselőnő, hogy megmentetted a szlovák képviselők becsületét”.

Hát ilyen ez.

A parlament előtt és a Vencel téren már oszladozott a tömeg.

Mede Géza

Képek – CT-24 reprofotók