Buday Mária: A Galambsétáltató Ember

Nyitókép: Körkép.sk

A városi lakótelep betonrengetegének hét-tizenkét emeletes házai közt időnként feltűnik a galambsétáltató ember. Általában a galamb lépked elöl, apró araszokkal, az ember meg fél lépéssel mögötte, szemét folyton a szürkés szárnyason tartva. Ha napfényes délidőben kinézek lakótelepi lakásom ablakából, egészen biztos megpillantom őket.

Nem mese ez kérem szépen, nem is abszurdum, hanem a színtiszta valóság!

Egyszer, amikor ő maga egy farönkön üldögélt, madarát pedig a lakótelep szélénél húzódó temetőkert egyik kihajló száraz faágán pihentette, odamerészkedtem a közelébe.

   

– Pihengetnek? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.

Az ember nagyon barátságos volt és közlékeny, nem kellett őt külön felkérni a mesélésre, folyt belőle a szó, mint a megáradt patak vize.

– Megmentettem ezt a jószágot, életben maradt, most már kötelességemnek tartom gondoskodni róla. Tudom, hogy sokan bolondnak tartanak, de nem érdekel – mondta szinte nyersen, de amikor látta, hogy őszintén érdeklődöm, lágyabb hangon folytatta, és hamarosan megismertem az egész történetet.

A nyugdíjas korú férfi még az előző télen szemtanúja volt, amikor egy kóbor macska elkapta a galambot, saját szempontja tekintetében eléggé szerencsétlenül, mert nem a torkát ragadta meg, hanem csupán a szárnyát. Így a madár eszeveszetten csapkodott, menekülni próbált, de a véres viadalom csak nem akart eldőlni.

Emberünk nem bírta a látványt, ezért közbelépett, a lesi-vadász macskát elzavarta, és mi sem volt számára természetesebb, mint hogy az áldozatul esett galamb segítségére siessen.

Persze, ha a macska szemszögéből vizsgálnánk a történetet, egészen más kép rajzolódna ki, hiszen erőszakkal fosztották meg őt az ebédjétől, amiért pedig fáradságosan megdolgozott. Ugye ismerős helyzet? Neki is igaza lenne …  A való világ küzdelme ez. De maradjunk csak az eredeti szálon, mert jelen esetben a galamb a főszereplő, nem pedig a macska…

Egyszóval, az ember néhány másodpercig még nézte a vérző, vergődő galambot, aztán túllépett tanácstalanságán. Nem tartotta ésszerű dolognak otthagyni, hiszen előbb-utóbb, így vagy úgy, de bevégezte volna. Akkor pedig minek mentette meg? Így hát megfogta a sérült jószágot, sáljába tekerte és hazavitte. Megtisztította a sebét, megitatta, és egy nagy papírdobozban helyet készített számára.

Azt mondja, a viadal során a szárnya törött el a madárnak. Kezdetben nem akarta ő megtartani, dehogy akarta! Azt remélte, tavaszra meggyógyul, összeforr a beteg csontja, nyárra megerősödik, akkor szabadon bocsátja, hogy ismét szárnyra keljen, és ősszel elrepülhessen társaival melegebb éghajlatra. Ugyanis ez a madár egy szép örvös galamb, melynek fajtája rövidtávú vonuló, és a telet mediterrán vidéken tölti.

De nem úgy alakultak a dolgok, pedig megteremtett hozzá minden feltételt. Amint előbújt a tavaszi napfény első sugara, sétálni hordta a madarat, tágas térben kínálva a szabadság lehetőségét. Egyre magasabb faágakra ültette fel őt, remélve, hogy szárnyra kap, ám sajnos nem érkezett el ez a pillanat. Így vált ő Galambsétáltató Emberré.

Eltelt a tavasz, a nyár, elérkezett az ősz, és bizony a galamb nem tanult meg újra repülni. Sőt, a tél is újra beköszöntött, és most már éppen tizenhárom hónapja, hogy hazavitte és gondját viseli.

Az öregember sétáikra egy faágból készített pálcát hordoz magával, erre ülteti fel a madarát, ha az a séta közben elfárad. Hasonlóan trónol ott, mint solymászok kezében a ragadozó madár, csak persze ő sokkal békésebben.

Amikor megkértem őt, hogy lefotózhatom-e, nem tiltakozott, sőt örömmel vette.

– Mosolyogjál szépen Julika, mert filmeznek bennünket – mondja a madárnak, mert hát nevet is adott neki. Julika. Igaz, nem tudja, hogy fiú-e, vagy lány, mert a tollazatuk alapján az örvös galamboknál ezt nem lehet megállapítani. Egyformák.

Élvezték mindketten a fényképezést, örülve, hogy a figyelem központjába kerültek. Igazi sztárok, jobbak, mint a semmiért felkapott tévés celebek.

– Miért ne tarthatnék én házi kedvencként galambot? Ugyanazt jelenti számomra, mint másnak a kutya – mondja elérzékenyülve a Galambsétáltató Ember. – Nézze csak meg, tele van a lakótelep kutyával, meg kutyapiszokkal, hát tisztességes dolog ez? – mutat körbe, és látszik, hogy nagyon haragszik érte.  – Az én galambom alig piszkít, és a dobozát pedig otthon rendben tartom.

Tudom, hogy igaza van az embernek, hiszen magam is gyakran tapasztalom: kutyasétáltató nagyságák és kisasszonyok jól tudják, mikor kell fejüket félre fordítani, hogy ne legyenek szemtanúi kedvencünk nagydolgának. Persze, ez nem általános, tisztelet a becsületeseknek.

De egyetértek az emberrel: miért ne tarthatna bárki házi kedvencként galambot? Hiszen olyan szelíd jószág, a béke, a szeretet, a harmónia jelképe, és azt hiszem, a reménységé is. Az ószövetségi bibliai történetre gondolok, a Vízözönre, amikor az útjára bocsátott fehér galamb egy zöldellő olajággal tért vissza Noé bárkájára, hírül adva, hogy szárazföldre lelt. Hát nem csodálatos?

Mindeközben úgy érzem, valamit le kell szögeznem: én nagyon szeretem a kutyákat, sőt, tisztelem, és nem ellenük beszélek. Igaz, saját magam sosem vállaltam panel-lakásban kutyát, de a környék kedvenceit név szerint ismerem, és pajtáskodom velük. Inkább a gazdikkal van a gondom, hasonlóan, mit a galambsétáltatónak.  Azokkal, akik „ott felejtik” a kutyagumit, akik reggeltől estig magára hagyják a bezárt állatot, és azokkal, akik felcicomázzák: fejükre bóbitát fésülve pántlikát kötnek, nyakukba gyöngysort akasztanak, hátukra, lábukra kötött kabátkát erőltetnek. Ettől egyenesen viszolygok, és úgy gondolom, a kutya is.

Azokat a kutyákat tisztelem, akik partnerei az embernek, és feladatot látnak el. Házat őriznek, nyájat terelnek, vakot vezetnek, segítik a gyógyítást, katasztrófák helyszínein emberéletet mentenek. Persze, ha egy kutyus magányos ember társául szolgál, az is nagyon szép feladat. Ám a felpántlikázott bóbitás jószágokat a feladathiányos ember roppant nevetséges hóbortjának tartom. Akkor már inkább egy tört szárnyú galamb, amely valóban rászorul az emberi gondoskodásra…

Pár évtizeddel ezelőtt még nem találkozhattunk az utcán felöltöztetett divatkutyával,  korunk embere viszont már lassan elfelejti, miért is fogadta sok évezreddel ezelőtt az ember és a kutya egymást társául.

A Galambsétáltató Ember példaképe lehet minden állattartónak, hiszen valódi társává vált a megmentett madár. Mondja, volt családja is, de úgy alakultak a körülményei, hogy most magányosan él. Hosszú évekig kikötői munkás volt, de a kikötő is a végét járja, meg felette is elszálltak az évek. Most a galamb szab napirendet életének, és ő igyekszik is róla rendesen gondoskodni. Napjában nyolc féle magból keveri meg az eledelét, van közte búza, árpa, zab, köles, napraforgó – és sorolgatja tovább a madár csemegéit.

Meg kell hagyni, a Galambsétáltató Ember, ha különcnek is tűnik, állatszeretete, gondoskodása példaértékű. Exupéry Kis Hercege jut az eszembe, aki szívügyének tekintette, hogy gondoskodjon a rózsájáról. Ezáltal lett igazán az övé. A rókát a megszelídítés folyamata, vagyis szintén a reá fordított idő tette barátjává. Ő pedig megosztotta vele a titkot:
Jól csak a szívével lát az ember…

A dolgok lényege tehát a felületes szemlélő számára nehezen érthető.

Buday Mária