Nyitókép: dunaszerdahelyi.sk
Reggel 8. Laptop. Könyv- és papírhalmaz. Az éltető kávé. „Becsengettek”, kezdődik az első óra. Hónapok óta gyűrjük egymást a gyerekekkel online oda-vissza. Sajnos úgy néz ki, hogy nem is lesz ennek olyan hamar vége. Még mindig nem látni a fényt az alagút végén. Az apátia uralja a mindennapokat, gyereknél, pedagógusnál egyaránt.
– Tanító néni! Én arra lettem figyelmes, hogy az én könyvemben nincs benne az a vers – mondja az egyik aranyos diákom. Gondoltam, semmi baj, valószínű más kiadású az irodalomkönyve, így nem passzolnak az oldalak. Kértem, küldje el az oldalt lefotózva, s majd azt látva meg tudom mondani, merre keresse azt a verset. Meg is érkezett a kép, rajta díszelgett a cím: Időhatározó. Hoppá! Ez a nyelvtankönyv, ott hasztalan keresi Batsányi versét, mert nem lesz meg. Mesélem a barátnőmnek a sztorit, erre ő: Örülj neki, hogy nem a fizikakönyvében kereste! És igaza van. Leszögezhetjük, a tantárgy megvolt: magyar.
Beszéltessük a gyerekeket, próbálkozzunk az aktivitás növelésével! Adom a feladatot történelemből, ahol a hidegháborúval kínlódunk, hogy mindenki kap egy országot, szépen elmondja, mit kell róla tudni (Kína, Vietnam, Kuba, Korea…). Az egyik kislány az afrikai kontinensről kellene, hogy a jegyzete segítségével elmondja, hogyan alakult a helyzet a gyarmatok felbomlása után, mivel küzdött és küzd ma is Afrika – túlnépesedés, analfabetizmus, éhínségek, stb. Pár mondat. Felcsendül a diáklány hangja: „1642-ben Abel Janszoon holland hajós elsőként jutott el Tasmániába…” Hát, ebben az esetben már a tantárgy sem volt meg.
Dugjatok a 220-ba! Biztos sokaknak megvan ez jó kis P Mobil-szám. Nekem egyre többször az eszembe jut. És nem szidom a diákjaimat, hogy még a tantárgy beazonosítása se sikerül mindig. Hogy sokszor csak magammal beszélgetek. Keserédesen mondhatnám, hogy „Kérdezni akkor is fontos/Ha senki nem felel”. Ez az idézet már a Dinamittól van, mert Vikidál hangjára az igazi egy kicsit lazítani egy-egy tanítási nap után.
De félretéve rockot, sztorit. Nagyon rossz hatással van a kialakult helyzet mindannyiunkra. A gyerekek egyre érdektelenebbek, fáradtak, unottak. Őrült nehéz a motiválásuk. Azt se tudom, mennyire tudnak koncentrálni. Nincsenek társaságban, ülnek nap mint nap a gép vagy a telefon előtt. Nincsenek együtt töltött szünetek, tanítási órák, nincs más, csak az okoseszköz, ami az emberi kapcsolat – fizikai! – szükségére még jobban ráirányítja a figyelmet. Ugyanez a helyzet a pedagógusokkal.
Bámulni a laptopot, groteszk módon tellegni előtte a magyarázat hevében, délután készítgetni valamelyik programban a feladatokat, aztán javítani őket. És körbe, minden nap ugyanez. Nincs beszélgetés, kávézás a szünetekben. Nincsen közös színházlátogatás, kirándulás, nemzeti ünnepünkre való megemlékezés; nincs nevetés, sírás, verekedés, fogócska az osztályban; nem hangos a játszótér a gyerekek nevetésétől, senki nem fogdossa össze a tiszta fehér falat a koszos kis kezével, és senki nem önti ki a málnáját az osztály kellős közepére – hátha valaki elcsúszik rajta.
Pár éve legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy hiányozni fog, mikor egy beláthatatlan kanyarban nekem rohan egy diák. Most pedig hiányzik. Hiányzik az élet…
Édes Enikő
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.