Tarics Péter: Magyar-lengyel kereset az európai bíróságon

Nyitókép: portfolio.hu

Magyarország és Lengyelország – az eddigiekhez hasonlóan – újra közösen lép fel Brüsszel jogállamisági mechanizmusa ellen, ugyanis a két ország keresetet nyújtott be az Európai Unió Bíróságához az uniós költségvetés védelmét szolgáló általános, a jogállamisági feltételrendszerről szóló, az Európai Parlament és a Tanács által elfogadott rendelettel összefüggésben. A rendelethez annak idején záradékot csatoltak, amely szerint az uniós pénzek felügyeletét szolgáló jogállamisági mechanizmus csak akkor lesz elindítható, ha egy tagállam intézkedései az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértik.

Ez persze azt jelenti, hogy a mechanizmust nem lehet politikai célokra használni. Az új jogszabály nem csak egyedi esetekben, hanem – a szöveg szerint – akkor is alkalmazható lesz, ha az alapvető jogok rendszerszintűen sérülnek, és ennek hatása van az uniós források kezelésére. A legutóbbi fejlemények azonban arra engednek következtetni, hogy az európai balliberális oldal az önkény politikai eszközévé akarja tenni ezt a rendeletet, illetve magát a jogállamiság intézményét, annak érvényesítését. Súlyos joghézagok vannak az ügyben, amely szabad utat adhat a politikai önkény európai tobzódásának. Ezt akarja megállítani Magyarország és Lengyelország.

„Bár a múlt év végén Magyarország baloldali össztűz alá került az Európai Unióban, a támadást sikerrel elhárítottuk és megvédtük a magyar érdekeket az uniós költségvetésben. Azt azonban, ami jogellenes, nem hagyhatjuk szó nélkül.”

   

– nyilatkozta Varga Judit magyar igazságügyi miniszter a közmédiának a kereset beadásával kapcsolatban, majd így folytatta:

„Nem engedhetjük, hogy a jogbiztonságot súlyosan sértő uniós jogszabály hatályban maradjon, ezért, ahogy tavaly megígértük, Lengyelországgal együtt az unió bírósága előtt támadtuk meg a kondicionalitási rendeletet.”

Sok a probléma a költségvetési kondicionalitási rendelettel, hiszen nemcsak összességében, hanem különböző elemeiben is sérti a jogbiztonság elvét. Mit is mond a kondicionalitási rendelet (természetesen a végtelenségig lerövidítve, de a lényeget megragadva)? A következőt mondja:

Aki nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, azt meg kell büntetni. De mi az a jogállamiság? Mit tartsak tiszteletben, ha nem tudom, mit kell tiszteletben tartani. Nincs tehát a rendeletben „büntetőjogi tényállás”. E nélkül azonban nem lehet büntetni…, nem lehet ítéletet hozni, nem lehet egyik tagállamot sem elmarasztalni jogilag.

Eddigi írásaimban már részletesen kifejtettem azt, hogy az Európai Unióban mindmáig nem határozták meg a jogállamiság konkrét definícióját. A kötelező nemzetközi dokumentumok meg sem próbálják a jogállam pontos és félreérthetetlen definiálását, pedig ott szerepel néhány dokumentumban a jogállamiság. A vita tehát meddő, hiszen miként, hogyan, milyen jogcímen tudja bárki is bármelyik tagállamtól kérdőre vonni a jogállamiság intézményének érvényesítését, ha nincs is konkrétan definiálva.

Jogállamiság, jogbiztonság avagy a demokrácia deficitje

Varga Csaba professzor például a következőképpen fogalmazta meg a jogállamiság lényegi elemeit, amivel javarészt egyet is érthetünk:

„A jogállamiság sohasem lett a jogban operatív terminus, hiszen az nem valami fennállónak a leírása, hanem egy, adott jogrendszer sajátosságaiból kiinduló, annak lényegi elemeit magába foglaló, megfoghatatlan vágy kifejezése. Az adott jogrendszer sajátosságaival összefüggő jelentéstartalom jól kimutatható abban, ahogy a fogalom kialakult. A jogállam lényege tehát az, hogy minden konfliktust bírói fórum elé lehessen vinni, amely döntései révén teszi teljessé, pontossá a jogot.”

Teljesen indokolatlan lenne – mint ahogy az elmúlt időszakban a Magyarország elleni támadásokban ez a folyamat (is) indokolatlan és politikai alapú volt –, ha a fenti elérendő célt egységesen kérné számon bárki is, hiszen az Európai Unió tagállaminak jogrendszere eltérő, nem azonos.

„A jogállamiság-mechanizmust kompromisszumokkal fogják elfogadni” Interjú Kiszelly Zoltán politológussal

A fentiek érvényesülése nélkül csak politikai és nem valós, nem igazságos döntések születhetnek a „jogállamiság” érvényesítse vagy nem érvényesítése ügyében. Hiszen biztosítani kell az Európai Unióban is – mint ahogy szinte valamennyi tagállam jogrendszere biztosítja –, hogy a jogszabályok alkalmazása előre látható, egyértelmű és kiszámítható legyen. Ellenkező esetben önkényuralom jöhet létre, önkényes politikai döntések születhetnek, mint ahogy az elmúlt hónapokban, években születtek is ilyenek az Európai Unióban.

Korrekt és helyes döntés volt tehát Magyarország és Lengyelország részéről – hiszen éltek uniós jogukkal –, hogy az Európai Bírósághoz fordult ez ügyben. Hiszen akármekkora is a nyomás a balliberális oldal és a pénzügyi háttérhatalom részéről, bármennyire is le akarják söpörni az asztalról az érdekeinket, értékeinket, a magyar-lengyel kereset segíthet abban, hogy a jogállamiság ne önkényes politikai eszköz legyen a balliberális politikai döntéshozók kezében.

A kérdés persze az: az Európai Bíróság mikor és milyen ítéletet/döntést hoz az ügyben. Az is kérdés, hogy a balliberális erők milyen politikai nyomást gyakorolnak az Európai Bíróságra ez ügyben, miként kívánják megzsarolni a bírói testületet ez ügyben, hiszen Magyarország és Lengyelország rebellisnek számít a szemükben.

Természetesen felmerül a Visegrádi Négyek valódi koherenciájának és szorosabb együttműködésének a kérdése is, hiszen most már létfontosság lenne, hogy ne csak Magyarország és Lengyelország álljon ki örökösen és minden európai fórumon a kelet-közép-európai országokat érintő és azok életét, demokráciáját meghatározó alapvető kérdések és jogok megvédése érdekében, hanem Csehország és Szlovákia is csatlakozna a legérzékenyebb kérdésekben Magyarországhoz és Lengyelországhoz.

Persze látjuk és tapasztaljuk, hogy a járvány mellett  – vagy éppen annak eredményeképpen – Csehország komoly belső gazdasági és politikai problémákkal (is) küzd, Szlovákiában pedig kormányválság becenévre csúfolt rendkívül felelőtlen és gyomorforgató politikai bohóckodás folyik. Ennek ellenére létfontosságú lenne a négy ország együttműködése meghatározó európai kérdésekben is.

Persze az is hasznos lenne, ha más európai országok is csatlakoznának Magyarország és Lengyelország ádáz küzdelméhez az Európai Unióban, hiszen pontosan tudjuk, hogy több ország is egyetért a magyar és lengyel állásponttal, csak kivárnak: amíg Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki úgymond elviszi a balhét, minek nyissák ki a szájukat. Sajnos ez a közömbösség, ez a „ne szólj szám, nem fáj fejem” fémjelezte politika, ez az igazságérzetet gyáván elhallgató alibista magatartás is jellemző Európa tagországaira.

Matteo Salvini, mint régi küzdőtárs áll ki legerőteljesebben a magyarok és a lengyelek mellett, de halvány reményt látunk Szlovénia, Lettország viselkedésében. Ezek a halvány és erőtlen támogatások azonban nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy igazságainknak és azok érvényesülésének megtaláljuk a megfelelő helyét az Európai Unióban.

Tarics Péter