Nyitókép: Körkép.sk
Kiültem a teraszra egy üveg kékfrankossal és hozzáillő szódavízzel, iszogattam. Gyönyörűszép nap, Medárd napja. Jaj, csak ma ne essen. Reggel öntöztem a zöldséget, mondta a szomszédom, hogy nem kellett volna. Miért? Mert ha öntöz az ember, akkor esni fog. És ha ma esik, negyven napig esni fog.
Nob@szki!
Nagy madár úszik át a fejem fölött, szarka. Leszáll az erkélyre, majd kidugja a fejét, leskelődik. Nyilvánvalóan nem vesz észre, de amikor észrevesz, menekül. A szarka megítélésem szerint a legóvatosabb madár, messziről észreveszi a veszélyt. Az utakon se láttam még elgázolt szarkát.
Enyhe fuvallatot érzek, beborít a teljes pompájában virágzó jázminbokor illatával. Sajnos, nem tart sokáig a légmozgás.
Fönt a légben, láthatatlanul, megállapíthatatlan eredetű moraj. Persze, csak a tapasztalatlanok részére tűnik annak, az értő tudja, hogy seregélyek csapata. Várják már az év első csemegéjét. Biztos azért zajonganak, mert késik a cseresznye.
A harmadik szomszédból kitartó kukorékolás hallik, amire az átellenes második szomszédom két kakasa válaszol. No, mondom, hol van az enyém? Nem kell soká várni, Jákobom szintén megszólal, megnyugodva hallgatom a bariton-hangját. Kíváncsi lettem a végkifejletre. Amikor Jákobék befejezték a kukorékolást, nekikezdtek a tyúkok. Azt a kotkodácsolást, amit levágtak, netuddmeg. No, perszehogy, hogyne. Nem is tudnám megmondani, hogy miféle vágyakozásukat fejezik ki ilyenkor. Hogy éhesek-e, szomjasak-e inkább, vagy…?
A verebek csiripelése nem csökken körülem. Az ember észre sem veszi őket, csak akkor, amikor rájuk koncentrál. Nézem őket, soványak szegények, pedig csak a téli kövér tollazatukat cserélték le. Nem éheznek, mert látom, hogy napközben megdézsmálják a tyúkok és a macskák étkét is.
Az egyik fenyőfámon vadgalamb-pár fészkel, figyelem őket, nagyon óvatosak. Ha jönnek, soha nem repülnek egyenesen a fészekre, mindig megtévesztő manővert hajtanak végre előbb. Ravaszak. Estefelé, ha nagyon figyelek, hallani lehet a kicsik csivitelését, ilyenkor nappal nem, biztosan ők is alszanak. Huhú-hu, huhú-hu, mondják a szülők. Sokszor volt, hogy összetévesztettem őket a kakukkal.
Persze, kakukk is van. Ma reggel, öntözés közben, megszólalt a fickó a közeli patakparton. Mire észbe kaptam és megkérdeztem tőle, hogy „kakukkmadár hány évig élek?” már csak egyszer kakukkolt. No, mondom, „mennyéte a…”.
Hörpintek a fröccsömből, felnézek az eresz alá, és fáj a szívem. Még nem jöttek hozzánk a fecskék az idén. Pedig már itt vannak. Tavaly befejezték fészküket, gondoltam az idén is jönnek, tévedtem. Pedig tavaly még a jelszót is megbeszéltem velük. A pandémia teszi? Biztosan.
Odajött mellém Micikém, a lábamhoz dörgölődzött. – Hozd ki már a kicsiket a pincéből! – biztattam. Kettő van neki, egy tiszta fehér és egy enyhén tarka. Biztos szépek lehetnek, szívesen megnézném már őket. Tavaly hármat hozott ki, majdnem baj lett. A közeli tujáról egy kánya máris támadott. Persze rögtön felugrottam, a kánya elrepült. Észrevette, hogy nagyobb vagyok, mint ő. Azóta a légpuskám mellettem van ilyenkor. Nincs megtöltve, de az a tapasztalatom, hogy elég, ha látják. Mindjárt van respekt.
Heej, jólvanaz. Csak tartson ki a jó idő, meg a borocska is.
Mede Géza
Képek a szerző felvételei
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
