Ambrus
  • HUF: 365.99
  • USD: 1.13
  • -3 °C
  • 3 °C
Vélemény

Az életről, kórházreformról és a szomorú szlovákiai egészségügyi valóságról

Mikor vált a kényelmünk, a hírfolyamunk, a nyaraláshoz való jogunk fontosabbá a gyermekeink életénél?

Nyitókép forrása: pxhere.com

 

Az élet furcsa és embert próbáló helyzeteket teremthet. Hiába szerzett már tapasztalatokat a szülő az első gyermekkel, a másodiknál szinte biztosan találkozik olyan új kihívással, ami a frászt hozza rá. Ilyenkor, ha nincs más lehetősége, azonnal a legradikálisabb döntés mellett dönt: irány a sürgősségi. Mi is így tettünk, bár ne tettük volna.

 

Már az elején le kell szögeznünk, hogy a rajtunk eluralkodó ijedelem csak részben volt megalapozott. Ám amikor egy kisgyermek levegővételéről van szó, akkor szülőként az ember agyán az fut keresztül: ha felesleges pánik, legfeljebb hülyének néznek, de ha jogos ijedtség, akkor ott szó szerint minden pillanat számít – és nem lehet negyedórát várni a mentőre… Egyébként megjegyzem, nem szokásunk feleslegesen orvoshoz ugrálni az első köhintésre.

 

Szóval, hajnali négykor beszálltunk az autóba, irány a járásközponti kórház. Gyorsan nem mehettünk, szakaszonként sűrű köd ereszkedett az útra. Szerencsére, a baba megnyugodott, elaludt, de néhány percenként felriadt, hogy kétségbeesetten próbáljon nyelni.

 

Odaértünk a kórházba, és elkezdődött a tragikomédia. Átengedtek minket a beléptető kapunál. Pár méterre balra nagybetűkkel hirdette magát a sürgősségi. Közelebb érve kiderült, hogy az egy sebészeti sürgősségi. Nem baj, az ember kérdez, legfeljebb útba igazítják. A gyermek most már ébren van, küszködve próbálja lenyelni saját nyálát, prüszköl, nyűglődik.

 

Csengetek. Kijön egy hölgy, elmondom a problémát. Számomra az idő lelassul, érdektelensége, nyugodt, de bosszantóan lassú beszéde halk, de egyre burjánzó dühöt ébreszt bennem. Elmondja, hogy rossz helyen vagyunk, keressük meg a gyermek ambulanciát. Elmagyarázza, merre van. Visszamegyek az autóhoz, indulunk., Sosem voltam még ott, de nincs idő végiggondolni az utat. A kórházi terület több, egymással nem érintkező épületből áll, tehát kis utcákon keresztül kell eljutni A-ból B-be.

 

Követem az utasításokat, de csak nem találom meg a gyermekorvosi ügyeletet. Talán mert nem figyeltem eléggé, talán mert negyedik napja nem aludtam ki magam, tekintve, hogy a nagyobbik gyermek is elkapott valami nyavalyát. Talán csak azért, mert az átkozott maszkban nem hallani más emberek helyzetem iránt érzéketlen motyogását. Vagy mert egy árva tábla sem hirdeti merre kellene menni. Vissza a sebészeti sürgősségire.

 

Kérem a doktornőt, hogy legalább nézze meg a kicsit. Nem. Inkább elsétál velem a sarokig, hogy megmutassa, hol kell betérni, mondván, hogy eddig mindenki odatalált. Hát, nyilván ők csak azokkal találkozhattak, akik odataláltak, de én nem járok hobbiszerűen kórházakba – gondoltam. Nincs idő veszekedni, mély levegő, irány a gyermekorvosi ügyelet.

 

Az egyik oldalról a félreeső szűk utca elején behajtani tilos tábla rikít, a kanyar íve nem belátható, de már nincs türelmem variálni, szabályt szegek, hajnali négykor csak nem jön szembe senki. És lőn, megtaláltuk. Három ajtó van, az elsőnél csengetünk. Eltelik szörnyen lassan egy-két perc, mire kikönyököl egy nővér az ajtó melletti ablakon. Hiába néz vissza rá két halálrasápadt szülő, nyilván hidegen hagyja. Kérdezget néhány alapdolgot, aztán megkér minket, hogy fáradjunk át a harmadik ajtóhoz, úgy húsz méterrel odébb. Megtesszük.

 

És most jól tessék figyelni. Elvileg egy nyelési és légzési nehézségekkel küzdő babát hoztunk. Jön a nővér, kezében a bejárati ajtó kulcsával. Mi ott várunk az ajtónál. Kiderül, hogy rossz kulcsot hozott. Vissza cammog (csak úgy komótosan) a jó kulcsért. Kínomban fájdalmas mosolyra fintorul a szám. Kinyitják az ajtót, de még mindig nem jutunk be az orvoshoz. Ki kell tölteni a papírt.

 

Őrület, mondom, itt van a kezemben egy szenvedő kisbaba, erre papírt nyomnak a kezembe, hogy töltsük ki. Felváltva nézzük a lámpa gyenge fénye felé fordítva a nyomtatványt, amire olyan halványan és annyira kis betűkkel nyomtatták rá a szöveget, hogy talán egy perc is eltelik, mire rájövünk, hogy COVID-kérdőívet tartunk a kezünkben a rutin kérdésekkel. Elfojtom az első szavakat, amik kikívánkoznak belőlem. Kitöltjük, és várunk. Egy kis előszobában vagyunk, előttünk zárt teli ajtók, a nővér pedig eltűnt. Kopogunk, hogy már túl vagyunk a kötelező papírmunkán, bemennénk. Semmi. Hangosan felmordulok, hogy jó lenne, ha jönne valaki.

 

Eltelik egy újabb perc, mire megjelenik a nővér, betessékel bennünket – én kint maradok, manapság máshol sem nagyon díjazzák a járvány miatt, ha két szülő is ott téblábol a rendelőben. Az orvos, mint utóbb megtudtam, vállvonogatások kíséretében szó szerint úgy jellemezte a tüneteket, hogy emiatt be sem kellett volna jönni, ez csak fogzás, és egyébként is, ennél csak rosszabb lesz. Oké. Szóval némileg túlreagáltuk, ez azonban semmit nem változtat az addig tapasztaltak keserű valóságán. Merthogy addig a pillanatig, amíg az orvos nem látja a gyermeket, elvileg úgy kellene kezelni, hogy a helyzet súlyos. Mégis bohózatba illő jelenetek árán jutottunk el addig, hogy gyermekünket megvizsgálják.

 

Kikanyarodva a kis utcából meglátom az útba igazításul fára felfüggesztett táblát, ami harsányan hirdeti, hogy ahonnan jövünk, ott található a büfé…

 

Nem az orvosokat hibáztatom, szó sincs róla. Emberek ők is, vannak köztük jók, rosszak, tisztelettudók, érzéketlenek, nemtörődömök, felelősségteljesek. Ám milyen életeket mentő rendszer az olyan, amely a felelősség elkerülését és az anyagi megtakarításokat jutalmazza, de a cselekvést, az azonnali döntést nem? Gondolok itt arra, hogy egy másik orvos rá sem nézett inkább a babára, hogy mi van vele.

 

Milyen rendszer az olyan, ahol megengedik maguknak azt a luxust, hogy nem veszik komolyan az érkező esetet, és cammognak, morognak, papíroznak, és a szülő még érezze magát idiótának, mert épp szerencséje volt, hogy az ijedelem nagyobb, mint a probléma. Mi lenne, ha a tűzoltók egy bejelentésre mondjuk negyed órával később érkeznének ki, és leégne Somorja luxusnegyede?

 

És talán a legfontosabb kérdés: ha most ez van, mi lesz a kórházreform után? Értem én, hogy törvénybe foglalják a minimális ellátásra való jogot, de hát valamilyen szinten az van ma is, és azt sem tudják betartani. Hiszen ez az ország a saját alkotmányát sem tartja be, nemhogy a törvényeit. Hiába adnak nekem jogokat a minimális ellátásra, ha a gyakorlati érvényesítésének az esélye nullához közelít. Persze, a rengeteg felszabaduló egészségügyi alkalmazottat át lehet csoportosítani az épülő új pozsonyi Penta-kórházba, mert az nyilván a megfelelő embereknek hajt hasznot. Mi meg a vidéken imádkozhatunk, hogy az ijedtség továbbra is nagyobb legyen, mint a baj.

 

Ki a hibás és ki a felelős? A felelősek nyilván a döntéshozók. Azonban mi vagyunk a hibásak. Tömegek vonulnak az utcára, ha a maszkviselés szabályai, a határrezsim szigorúsága, vagy a kötelező oltás ellen kell tüntetni. De senki sem vonult ki, amikor a kis sürgősségi ügyeleteket felszámolták, amikor az egyik megyei kórházban nemtörődömségből egy ötéves kisgyermek halálát okozták, és a hatóságok lerendezték azzal, hogy a kórház kapott egy nyolcezer eurós bírságot.

 

Mikor vált a kényelmünk, a hírfolyamunk, a nyaraláshoz való jogunk fontosabbá a gyermekeink életénél? Mikor vált az alibizmus és a nemtörődöm fásultság előbbre valóvá a kezdeményező cselekvésnél, és az emberségnél? Ezt az országot építjük? Ilyen jövőt szánunk a gyermekeinknek?

 

Komjáthy Lóránt

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 11 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket