Eszter, Eliza
  • HUF: 382.50
  • USD: 1.07
  • 14 °C
  • 27 °C

Hirdetés (X)

Vélemény

A tolakodó propagandista, az ellenségképgyártó és az illúzióromboló cinikus – három film, három politikai üzenet

Mindig van másodlagos mondanivaló, amivel befolyásolni akarják világlátásunk kereteit

Nyitókép forrása: indiatoday.com
A közelmúltban három érdekes film is megjelent a mozikban vagy a streaming szolgáltatókon, amelyek rengeteget elárulnak világunk aktuálpolitikai felfogásáról. Ezek közül csak egy vállalta fel nyíltan az üzenetet, amelyet közvetíteni szeretne, a másik kettő hol jobban, hol rosszabbul sikerült akciójelenetekbe csomagolta valódi szándékait. Merthogy mindig van másodlagos mondanivaló, amivel befolyásolni akarják világlátásunk kereteit, vagy el akarnak ültetni egy makacs gondolatot, ami később fogékonnyá tesz minket egy-egy politikai narratívára. Ezeket vesszük most górcső alá. Vigyázat, spoilerveszély.

 

Kezdem rögtön a legrosszabbal. A tavalyi év legjobban várt filmjét megjelenése után néhány napig még próbálták piedesztálra emelni. Sikertelenül. A Mátrix 4 nagyon gyengére sikerült. Számomra nem a kivitelezés alacsony nívója jelentette a problémát, bár nyilvánvalóan messze nem volt olyan kidolgozott, mint az első három rész.

 

Aki kedveli és be tudta fogadni a Mátrix-trilógia üzenetét, annak ez a negyedik rész mindenképp csalódás volt. Rossz a kivitelezés, a túlságosan fesztelen, vagy inkább gyermetegen szabadszájú szereplőkkel súlytalan történetté silányították a folytatást. Az akciójelenetek gyengék, a karakterfejlődés csapnivaló, a szereplőválogatás, és a pofátlanul képünkbe nyomott propaganda pedig emészthetetlenné tette a filmet. De legalább ennyit rontott az élvezhetőségén a felszín alatti, másodlagos üzenet.

 

A történet kiinduló pontja egyébként kiváló volt, de sajnos az energiáért folytatott géppolgárháború, és a számítógépes játékfejlesztőként Mátrixban élő és vergődő Neo nyújtotta lehetőségek kiaknázatlanok maradtak, csak azért, hogy legyen idő mainstream propagandára. Merthogy abból kijutott rendesen.

 

Kívülről befelé haladva, nevetségesnek hat, hogy vérlázítóan fiatal karakterek osztják az észt és terelgetik Neo-t az úton. A rendezés ráadásul a címszereplő fölé helyezi őket, és az utóbbi évek ostoba szokása szerint olyan tudással és tapasztalattal ruházza fel őket, amit nem érdemelnek meg, nem érdemeltek ki.

 

Ahogy a Terminátor legutóbbi folytatása esetében (Sötét végzet) most is az volt a cél, hogy a trilógiában felépített idolokat porig rombolják, a fehér bőrszínű férfi „megváltó” megalázásával, porba sújtásával kiemeljék az egyébként röhejesen sekélyes mellékszereplői gárdát és utat törjenek az új főszereplőnek.

 

Az új főszereplő pedig nem lehetett más, mint Trinity, az új idol, akinek kedvéért az előző főszereplőt földbe kellett döngölni. Trinity a film legnagyobb részében (most jön a propaganda) gúzsba kötve érzi magát a gyermekei és agresszív férje miatt, arra panaszkodik, hogy nincs ideje semmire, és szabadulni akar a társadalom által előírt sanyarú szerepkörből. Majdhogynem a képünkbe nyomja, hogy ne vállaljatok gyereket, hülyék, mert nem lesz időtök motorozni az esőben.

 

A film végén, amikor Neo nem, de Trinity már repülni is tud, már olyan felvetéseket hallhatunk nevetséges monológokban, mint hogy milyen jó is lenne szivárványosra festeni az eget. Semmi sem áll távolabb a Mátrix-trilógia üzenetétől, mint az, amit a negyedik rész szeretne belénk verni nem túl elegáns eszközökkel.

 

A skót világpusztító

 

Nem annyira jelentős, de mégis érdekes a Kingsman – A kezdetek című film. A brit titkosabbnál is titkosabb ügynökségről szóló lassan kibontakozó filmnek két fontos politikai üzenete van.

 

Az egyik, hogy az első világháború idején zajlik, ahol gyakorlatilag teljesen bárgyú, de rokon uralkodók esnek egymásnak véres háborúk keretében. Persze, ösztönzést is kapnak, na, nem Moriarty professzor támadt fel hamvaiból, hanem erre a célra új ellenséget kreáltak az alkotók, aki történetesen – most tessék figyelni – skót.

 

Na szóval, a brit titkosügynökség egy olyan háborút próbál megakadályozni, amelynek hátterében egy olyan összeesküvés áll, amelynek mozgatója egy Skócia szabadságáért küzdő főgonosz.

 

Aligha véletlen, hogy a film akkor jelenik meg, amikor a brit kormánynak a való életben is igen sok gondja van a skótokkal, akik függetlenségi népszavazást szeretnének tartani. Az üzenet tehát: rendkívül fájdalmas áldozatokkal (a főszereplő elveszti a fiát) jár a skótok gonosz, bajkeverő szándéka a britekre nézve.

 

Úgy kellett már, mint egy falat kenyér

 

A harmadik film, amiről értekezni fogunk, szerintem a tavalyi év legjobb filmje. A Ne nézz fel! minden ízében remekmű, nevetséges, fájdalmasan életszerű, röhejesen valóságos, és aki figyeli a politikát, annak mindenképpen ajánlott megnéznie.

 

Adva van egy Földet elpusztítani képes üstökös. A film két főszereplője pedig az Istenért sem tudja meggyőzni az amerikai elnököt és a közvéleményt arról, hogy ha nem teszünk semmit, akkor kipusztul az élet a bolygón. A film erről a haláltusáról szól. Arról, hogy a politikusok csak akkor hajlandók figyelni a józan tudósokra, amikor épp érdekükben áll elterelni a választók figyelmét. Arról, hogy az emberéletért nem, de a piszkosul nagy profit reményében már csúcstechnológiát is hadrendbe állítanak az üstökös ellen. Arról, hogy a politikusok képesek meggyőzni magukat a világ legostobább elméletének vélt igazáról is, ha ezzel jobb színben tűnhetnek fel a közvélemény előtt, és az eredmény dollárban kifejezhető.

 

A film mindezt nem kevés Trump-kritika beiktatásával tárja elénk, ennek ellenére még így is nagyon élvezhető. Leginkább azért, mert ennyire merész politikai témájú filmek nagyon ritkán születnek manapság.

 

Kiemelkedő a tekintetben is, hogy az alkotók végül a pusztulás pillanatának ábrázolásakor nem féltek a családot és a hitet megtenni az emberi élet mércéjének, ami szintén párját ritkító húzás volt. Mi több, a rengeteg fanyar cinizmus és szatíra között egy pillanatra tényleg érezzük a vég keserédes ízét és a létezés korlátainak ledőlését.

 

Az utolsó jelenet pedig egyszerűen zseniális: a túlélőket szállító űrhajó landol egy csodálatos, lakható világon, majd sorra kiszállnak a világelit öreg, lusta, életrevalóságot nélkülöző tagjai, nyilvánvalóan szaporodásra és az emberi faj megmentésére totálisan alkalmatlanul. És talán titkon örülünk is, hogy nem ők mentik meg az emberiséget, nem az ő génjeikkel maradunk fenn. Közben pedig azt is érzi az ember a sorok között, hogy a hátrahagyott sokmilliárd ember nélkül ez az elit, ezek az állítólagos csúcsvezetők semmik, tehetetlenek és haszontalanok, értéktelen hajótöröttek…

 

Komjáthy Lóránt

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 6 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Hirdetés (X)

Kövessen minket