Orbán Gábor: Joe Biden varázsgömbje helyett szóljanak a tények

Nyitókép: TASS (illusztráció)

Hetek óta napirenden van az Ukrajna ellen tervezett orosz invázió rémképe, Joe Biden amerikai elnök pedig mostanra rendszeresen közli az orosz támadás időpontját (vagy inkább időpontjait). A témában mára gyakorlatilag mindenki megszólalt, egymást érik a biztonsági ülések és konferenciák. Közben mozgósítanak a kelet-ukrajnai szakadárok, az ukrán hadsereg az amerikai potyafegyverekkel villog, Nyugat-Oroszországban, valamint a Krím-félszigeten pedig százezres orosz hadsereg várja a benyomulást.

A történelem az élet tanítómestere

„Historia est magistra vitae”, „A történelem az élet tanítómestere.” – tartja a mondás, mégis az emberiség létezése óta képtelen ezt a korántsem összetett mondatot megérteni. Esetleg nem is akarja. Pedig ha a politikusok, illetve a mainstream becses képviselői egy, a középiskolások számára kiadott történelemkönyvet a kezükbe vennének, világossá válna számukra, hogy mi húzódik meg valójában az ukrán válság mögött.

   

Szögezzük le az elején: hogy az orosz katonai stratégák fiókjában kész operatív tervek hevernek a keleti térség – legyen az most épp Ukrajna – esetleges lerohanására, az bizony kétségtelen. Nem épp az lenne az amatőrizmus felsőfoka egy katonai nagyhatalom esetében, ha nem léteznének ilyen tervek? Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy háború lesz. Nem – addig egészen biztosan nem, míg Moszkva érdekszférája nem sérül (esetleg nem véli sérültnek látni – ami igen valószínű), és ez az érdekszféra jelen esetben Ukrajnában, azon belül is a keleti tartományokban, ha úgy tetszik a Donbaszban húzódik.

Putyin nem viccel, ha érdekei sérülnek

A történelem már megmutatta, hogy Putyin nem viccel, ha az orosz érdekszférát veszélyben látja, legyen az akár olyan elmaradott helyen, mint Oszétia. Akkor Washington bölcsnek cseppet sem mondható nógatására az akkori grúz vezetés, Miheil Szakasvilivel az élen elég ostoba volt ahhoz, hogy megpróbálja Tbiliszi uralma alá vonni a szakadár oszét tartományt. Az orosz katonai válaszlépés szinte önmagát adta.

Magyarul: Ha a kijevi vezetés rászánná magát, természetesen amerikai hátszéllel, a Donbasz visszavételére, akkor igazi háború lesz! Grúzia 2.0. Egy időben és térben korlátozott háború. Azonban egy Ukrajna méretű országot nem elég leigázni, azt meg is kell tartani. Ennek most ebben a pillanatban nincs stratégiai realitása. Pont. A keleti tartományok ellenben a történések középpontjában találnák magukat. Ez a lényeg, nem pedig az, hogy mennyi orosz katonát adott ki mára a washingtoni szorzótábla.

Egy hosszú háború eleve kivitelezhetetlen

Moszkva rétorikája rendkívül egyszerű: a határ közvetlen szomszédságában nem tűri meg a NATO-t, egyben saját állampolgárai védelmére akár fegyveres erő használatától sem riad vissza. Így amikor Putyin két kézzel osztja a föderáció útleveleit Kelet-Ukrajnában, akkor az mögött kőkemény politikai érdek húzódik meg. A háború kérdése szintén egy összetett jelenség.

Egyrészt politikai akarat kell hozzá, ami ezekben a napokban úgy tűnik, hogy orosz részről egyelőre nincs meg – persze ez a hozzáállás változhat és változni is fog. Másrészről a háború pénz, ami azt jelenti, hogy az oroszok által mozgósított 150 ezer (?) ember óriási logisztikai kihívást és még annál is nagyobb pénzügyi terhet jelent Oroszországnak. Egy százezres „manőver” ideig-óráig megjátszható, de tovább már nem. Ami világos, hogy az orosz gazdaság jelenleg nem képes egy elnyúló nyílt konfliktus megvívására. Ez azt jeleni, hogy ha Putyin birodalmat szeretne építeni, akkor gyorsan kell cselekednie – a „krími recept” és a „kis zöld emberkék” mindenesetre egyszer már bejött.

Az Orosz Föderációnak bizonyosan nem áll érdekében egy konvencionális háború. De háborúzni fog, ahogy tette azt 2008-ban, ha az érdekeit veszélyben érzi!

Ukrajna hálátlan szerepben

Hálátlan szerep jutott Ukrajnának illetve a kijevi vezetésnek. Ugyanis amíg Joe Biden szüntelen üti a harci dobot, Kijev pontosan tudja: politikai és főleg katonai mozgástere annak ellenére kezd vészesen beszűkülni, hogy az európai elit színe-java Zelenszkijnél kilincselt. Ukrajna a majdani forradalomig (vagy puccsig, kinek mi tetszik) Moszkva bábja volt, most meg Washington bábja. Elnézést kérek: a mostani krízis „falusi bolondja”. Az unalomig ismételt „Ukrajna önmaga dönt a sorsa felett” nem egyéb mint egy ócska, üres frázis. Washingtont nem érdekli az ukrán demokrácia, sokkal inkább a saját érdekszférája, ami jelen esetben keményen ütközik az oroszok fájdalompontjával. Ukrajna csak a díszlet, semmi több.

Igencsak furcsa, már-már komikus dallamokat hallunk ezekben a napokban a tengerentúlról. Ha elfogadjuk, hogy Joe Biden nem varázsgömbből olvassa ki az orosz invázió napját és az amerikai titkosszolgálat is annak módja és rendje szerint teszi a dolgát, akkor a mostani háborús rétorika egy tudatos hangulatkeltés. A politikai akarat egy háború irányába itt világosan adott, ám Washington, fogalmazzunk közhelyesen, csak az utolsó ukrán katonáig lenne hajlandó védelmezni a szabadságot és a demokráciát. A nyílt kérdés az marad, hogy Kijev végül enged-e az amerikai nyomásnak és megpróbálkozik-e a Donbasz visszavételével. Amennyiben igen, akkor igazi háború lesz – ebben ne kételkedjen senki.

Orbán Gábor, MA

Hadtörténész, az Osztrák Szövetségi Hadsereg külsős munkatársa. Szakterülete a 19. és 20. század gyalogsági harcászata.