Vilmos
  • HUF: 401.37
  • USD: 1.06
  • 19 °C
  • 33 °C

Hirdetés (X)

Vélemény

Micskó András: Magabíró Közép-Európa

Az, hogy mások védenek meg bennünket, állnak ki- és oda helyettünk: illúzió.

A Kommentár aktuális számában a szerkesztőség Önerő – Magabíró Magyarország címmel jelentetett meg publicisztikákat. S bár a folyóirat cikkei, annak természeténél fogva, korábban születtek meg, minthogy az ukrán háború elkezdődött volna, annak fényében a „magabírás” – elég csak az energiaárakra gondolni – kontrasztosabban vetül elénk, mint valaha.

 

Ha pedig beszélhetünk magabíró Magyarországról, vajon nem terjeszthetjük-e ki ezt a gondolatot Közép-Európára is? De egyáltalán: Hol van Közép-Európa?

 

Földrajz

 

Önmagában már az is kérdéses, hogy mely országokat tekintjük Közép-Európa részeinek. E tekintetben némileg önkényesen, de azért a valóságtól el nem szakadva húzzuk meg e határokat. Meghatározásunkban döntően a földrajzi elhelyezkedést követjük, de tekintetbe vesszük az egyes országok kutúráját és történelmi adottságait is. Nem soroljuk tehát ide Ausztriát, de Csehországot igen. Nagy kérdés az is, hogy mit kezdjünk a Balkánnal – Görögország bizonyosan nem Közép-Európa – Horvátország viszont kétségtelenül az. Talán ide kell még értenünk Romániát Bulgáriát, Boszniát és Szerbiát. Keletre, a nagy, Kelet-európai-síkság további országai már nem tartoznak ide, ahogy a nyugatabbra elterülő országok is nagyot néznének, ha közép-európainak mondanánk őket.

 

Történelem

 

A korábbi évszázadokban ezek a területek többnyire nagy birodalmak alárendeltségében léteztek. Sokat tudnak erről lengyel testvéreink, vagy a balkáni országok lakói. Előbbieknek a németek, az oroszok és a svédek, utóbbiaknak a törökök és megint csak az oroszok igyekeztek megmagyarázni, hogy miért jobb, ha ők döntenek a sorsukról. Ilyenkor általában nem viseltek kesztyűt… És ebben a tekintetben vált különösen kegyelmes időszakká a 20. század második fele: a korábban hozott számtalan és iszonyatos véráldozat árán az egész terület megszabadult gyámjaitól.

 

Közép-Európa jelenlegi országai a lehető legkülönbözőbb történelmi háttérrel érkeztek el napjainkig. Ám alig van köztük olyan, amely folyamatosan fenn tudta volna tartani államiságát, nem is beszélve függetlenségérő! Vannak köztük fiatal, és vannak régebbi államok, melyeknek polgárai – érzületük és vérmérsékletük szerint – büszkék, vagy kevésbé büszkék hazájukra.

 

Figyeljük csak meg, hogy a horvátok, a szlovákok, vagy az albánok milyen vehemenciával és milyen büszkén tekintenek nehezen megszerzett függetlenségükre és államiságukra, míg más nemzetek, ahogy mi magyarok is, sokkal visszafogottabban és szkeptikusabban tekintünk a haza, (család), nemzet és identitás fogalomkörére, ami Tőlünk nyugatra, úgy tűnik, végérvényesen kicsorbult a legutóbbi évtizedek ideológiai forgószelében. Itt, Közép-Európában azonban nem!

 

Kultúra

 

Emlékezzünk csak a 2021. júniusi magyar gyermekvédelmi törtvényre! A törvény a nyugat-európai országokban annyira kiverte a biztosítékot, hogy még az uniós pénzek folyósítását is megszüntették Magyarország irányába! Mi azonban vessünk egy pillantást erre a térképre:

 

 

Pirossal: az azonnal elítélően nyilatkozó országok; Rózsával: akik az „ítélkezők” ítéletének hatására ítélkeztek; Zölddel: akik nem ítélték el a törvényt (Fehérrel: akik nem tagjai az Uniónak)

 

Láthatjuk, hogy a színek mennyire a földrajzi elhelyezkedésnek, a > hódító-meghódított < történelmi viszonyoknak megfelelően alakultak! És ha megkérdezzük magunkat, hogy vajon a balkáni országok hogy szavaztak volna, tudjuk: a zöldekkel. Lehet-e ez véletlen? Nem lehet-e inkább, hogy az Európán belüli elhelyezkedés, az ebből adódó közös múlt: az orosz, és általában a (Habsburg) birodalmi függés, a mindannyiunk számára oly közeli közép-európai kultúra az (Hrabal, Andrić, Kundera, Sienkiewicz, Krasznahorkai; de Smetana, Chopin, Bartók, Kusturica, Benka… felesleges folytatni), ami „másképp gondolkodóvá” tesz minket?

 

Nyilván nem egyformán másként-gondolkodóvá, de remélem – szemben a nyugattal – mi ezt már nem is várjuk el magunktól! A kérdés éppen az: értenek-e annyira minket a nyugati oldalon, mint mi őket? Akarnak-e érteni, és engednek-e másképp gondolkodni? Sőt: hogy akarunk-e mi, vagy olyan értékeket látunk amott, amiket magunkévá akarunk tenni?

 

Önerő

 

Adódik a kérdés: ki képviseli itt a mi értékeinket és érdekeinket? – és most egyáltalán nem csak a magyarokra gondolok, hanem erre a definiálatlan és képlékeny Közép-Európára: a szlovákokra, a lengyelekre, de a horvátokra és a lettekre éppúgy. Talán Németország?

 

A birodalmak vajon képviselték-e a mi érdekeinket valaha is? A Szovjetunió? Vagy a Habsburg-birodalom? Az Oszmán Birodalom? A támadások során, amik ezt a területet érték, ki sietett a segítségünkre? A svédek ellen a lengyeleknek? A török ellen a szerbeknek? A németek ellen a cseheknek? Az Arany Horda ellen a magyaroknak? (Az utóbbiról tudok többet: Amikor IV. Béla magyar király a tatároktól elszenvedett vereség után Ausztriában keresett menedéket, „Frigyes herczeg … elszedte tőle arany s ezüst kincsit, s azonkívül arra kényszerítette, hogy a szomszédos Mosony, Soprony és Locsmánd vármegyéket adja át. E szerződést Bélának esküvel is meg kellett erősítenie;”). Így történt.

 

 

Ha nyitott szemmel, és amennyire ez lehetséges, elfogulatlanul tekintünk térségünkre és az elmúlt ezer évre, láthatjuk, hogy senki önérdek nélkül az itt élők érdekében semmit nem tett. Senki ide, aki elvinni semmit nem akart, nem is hozott soha semmit. Senki ingyen nem adott. A későbbi győztesek, ameddig maradni bírtak, mindent vittek. Hogy ez majd másképp lesz, ezt hinni illúzió volna. Milyen érvek szólnának emellett?

 

Ebből az alig harmincéves távlatból is észrevehetünk legalább két dolgot. Az egyik, hogy a birodalmi iga lerázása kicsivé és védtelenné tett bennünket: mindenkit külön-külön. Sőt, hogy önállósodási, nemzeti törekvéseink ebben a térségben csak egy irányban engedélyezettek: a felaprózódás irányában. Csehszlovákia, Jugoszlávia: ma hét ország. Mind kisebbel lettek. Példa az ellenkezőjére: nincs.

 

Feltettük-e magunknak valaha is a kérdést, hogy miért? És lehet-e ez véletlen?

 

A másik dolog, hogy a birodalmak, amik „elengedtek” bennünket (és semmi bizonyíték nincs arra, hogy mély egyetértéssel és együttérzéssel engedtek volna el) most is itt vannak a határainkon. Picit mások lettek, de épp ez a háború figyelmeztet bennünket, hogy mennyire itt vannak! A törökök is, az oroszok is, a németek is. Az utóbbi birodalom jelenlegi neve: Európai Unió. És ebben az unióban, amiben vagyunk és maradni szándékozunk, sokszor nem érjük el, amit akarunk. (amit a „nagyok” könnyedén elérnek). A Maastrichti Szerződés, ami 2007-ig összefogta az uniót, 2007-ben Lisszaboni Szerződéssé vált. (A 2004-es hullám után (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia), Bulgária és Románia 2007. január 1-én csatlakozott.)

 

Mi változott az utóbbiban? A minősített többségi szavazások számának növelése az EU Tanácsában és az Európai Parlament megnövelt szerepe a döntéshozásban. Milyen irányba hat ez a két intézkedés? – abba, hogy A tagországi vétók súlya kisebb legyen, vagyis, hogy – a korábbiakkal szemben ne az országok, hanem a lélekszám jelentősége számítson a döntéshozatalban! És hiába nőtt a tagországok száma majd a kétszeresére (16-ról 28-ra), az újaktól (tőlünk,) máris elvették a szavazat-egyenértéket!

 

Magabíró Közép-Európa

 

Milyen volna egy magabíró Közép-Európa? Bizonyára érdekközösség. Olyan, ami érvényesíteni tudja saját érdekeit. Annak tudatában, hogy közösségünk történelmi-, kulturális-, földrajzi összetartozásunkból fakad. Azon az elven, hogy a mi térségünk érdekei senki máséival nem azonosak, és hosszú távon több bennük a közös, mint bárki máséval. Azon az alapon, hogy senki rajtunk kívül minket oly erővel nem tud, és nem is akar képviselni, mint mi magunk. Azzal az erős elhatározással, hogy fegyver nélkül ellenben rengeteg türelemmel leszünk tekintettel a másikra.

 

Azzal a feltett szándékkal, hogy az Európai Unióból „kifelejtett” országokat minden erőnkkel segítjük az Unióba. Mert az ő érdekeik a mi érdekeink! (Ugyan miért nem vesszük fel a szerbeket? Tényleg jó nekünk, ha itt a szomszédunkban magukra hagyott országok a Mások érdekkörében ragadnak a mi értetlenségünk, vagy mondjuk ki: rövidlátó butaságunk miatt? A szerbek az oroszokéban, az albánok az amerikaiakéban, a bosnyákok a törökökében? Ki hiheti, hogy ez nekünk jó lesz? Miért nem a mi érdekeinket nézzük?)

 

E tekintetben különösen fontos, hogy Jaroslaw Kacznyski lengyel kormányfőhelyettes kijelentette, a visegrádi együttműködés folytatódni fog, Lengyelország pedig semmiképp sem szakítja meg kapcsolatait Magyarországgal.

 

1335-ben Károly Róbert magyar király, Luxemburgi János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király megállapodtak a kölcsönös katonai segítségnyújtásról

 

Felismerték, hogy az, hogy mások védenek meg bennünket, állnak ki- és oda helyettünk: illúzió.

 

Biztosan nem volna könnyű. Ellenkezőleg: keserves volna. Már csak ellenállni nagyhatalmi csábításoknak is. De identitásunk megmaradásának ez az egyetlen lehetősége. Hogy hatszáz év alatt nem sikerült? A hétszázadikban akár sikerülhet is!

 

Micskó András

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 15 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Hirdetés (X)

Kövessen minket