Micskó András: Egy nehéz nap éjszakája – avagy a magyar választások kulisszái mögül

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Tegnap Magyarországon a FIDESZ nagy fölénnyel megnyerte az esedékes országgyűlési választást. Olyan nagy fölénnyel, amire senki, maguk a fideszesek sem számítottak: körülbelül annyian szavaztak a pártra, mint 2010-ben. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy méretében mit sem változott a fidesztábor az elmúlt 10 évben! Hanem azt, hogy – a lakosságszám csökkenése miatt – arányában még nőtt is.

Történt ez annak ellenére, hogy a magyarországi ellenzék az utóbbi két évben rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy valamennyi kormányon kívüli politikai erőt összefogja, minden erkölcsi, politikai és világnézeti aggályt félretéve, egyetlen dologra, az Orbán-gyűlöletre alapozott kormányváltásra helyezve a hangsúlyt. A leggyakrabban hangoztatott szlogen az „Orbánt le kell váltani” volt.

    

A szlogent hosszú ideig semmiféle program nem kísérte, amint a választás előtti utolsó pillanatra csúszott a hónapokkal korábbra ígért parlamenti lista nyilvánosságra hozatala is. Egyáltalán, úgy látszott, hogy a miniszterelnök-jelölti előválasztás (2021. október. 10-16.) után, amit a sehova nem várt Márki-Zay Péter nyert meg, felborult minden menetrend, bizonytalanná váltak nemcsak a nyilatkozatok és tervek, de a szövetségek és a kölcsönös támogatások is. Az azóta eltelt fél évben az ellenzéki munka szétcsúszott és céltalanná vált.

Az egyetlen stabil üzenet az „Orbán lop” volt és maradt. Ezt azonban nehéz volt elhinni a FIDESZ szavazóinak, ugyanis a 2010 előtt kormányzó ellenzék – kormányzati munkája során – csak hozzá nem értését bizonyította. Egy olyan időszakban, ami az égig repítette a volt szocialista országok többségének gazdaságát:

• A 3,7 millióra csökkenő foglalkoztatottság
• Az 52%-ról 83%-ra növekvő államadósság
• Stagnáló, vagy alig növekvő GDP
• Az elmaradó, vagy el sem induló beruházások
• Az állami vállalatok, közüzemek privatizációja…

Ezzel szemben – anélkül, hogy bármi is magyarázatra szorulna – csak idehelyezzük ugyanezen mutatók szerinti teljesítményt:

• 4,7 millió foglalkoztatott
• 83%-ról 77%-ra csökkenő államadósság (a 20-21-es válság közepette)
• Növekvő GDP
• A beruházások erőteljes növekedése
• A közüzemi és stratégiai ágazatok reprivatizációja.

Ilyen körülmények közt pedig az emberek hallják ugyan az „Orbán lop-ot”, de nehezen értik, hisz a bőrükön érzik a gyarapodást! Míg 2000 és 2010 közt 300.000-rel, addig 2010 és 2020 között 1.000.000-val nőtt Magyarországon a személyautók száma.

És ezen nem tudott változtatni a választást kísérő erős nemzetközi figyelem, sőt, véleményformálás sem. Márki-Zay mondatán, hogy a fiataloknak a vér fontosabb, mint az olaj, nem segít sem 900 nemzetközi megfigyelő, sem John Cleese értelmetlen és tudatlan kérdése, hogy ki verte le az 56-os forradalmat, az oroszok-e, vagy az ukránok. Ezek a fricskának szánt ömlengések, vagy ne adj Isten a FIDESZ-szavazók megszégyenítését célzó megjegyzések csak arra jók, hogy makaccsá és kitartóvá tegyék az elbizonytalanodókat is. És ezt pontosan tudja minden kelet-európai. Mert aki kelet-európai, nem először kerül ilyen helyzetbe.

Márki-Zay annyira egyedül maradt a választási értékelőjére, hogy az őt támogató hat párt egyetlen képviselője sem állt mellé a színpadra (Bár állítólag Orosz Anna és Karácsony Gergely jelen volt az eseményen). Saját gyermekeit kellett odaállítania, hogy elszenvedjék vele a kudarcot. A többiek rögvest azzal voltak elfoglalva saját szövetséges színpadjaikon, hogy bűnbakként mutassanak rá, úgy szigetelődtek el tőle, ahogy azt Orbánra nézve kívánják. Ez utóbbi ugyan csak vágyálom volt, a saját stand up azonban minden összefogott ellenzéki körében egyesével, külön-külön szerényen, de szokás szerint hangosra sikerült. Ebben pedig tűpontosan felismerhető az ellenzéki vereség oka. Talán abban is, hogy Márki-Zay Péter nem gratulált Orbánnak. Mint mondta, nem ismeri a telefonszámát…

Orbán március 15-i beszédében engedte meg magának először, hogy „kiszóljon” az ellenfeleihez. Talán akkor vált tarthatatlanná. Nem az alkalmatlanságukra mutatott rá akkor sem, csak egymás mellé állította a teljesítményt és a sallangot. Van az a pillanat, amikor meg kell szólalni. A keresztény konzervatív ember sokkal többet tűr csendben. A megengedő, befogadó, elfogadó, nyitott liberális habitusról mostanság már nem beszélhetünk, mert olyan nincs. Most, nagyarányú győzelme után viszont követőit is szerénységre intette. Úgy fogalmazott, most van mire szerénynek lenni. Nem véletlenül! Orbánnak lesz mit megmutatnia: soha olyan két év nem következett Európára, mint most fog. Hogy megtartsa a határon belüli családok, és a határon túli magyarok támogatását, a tények szorításában csodát kell tennie. Olyan csodát, amit az ellenzéknek – a tények ellenében – nem sikerült.

Ám az eredmény jelentősége túlterjed Magyarország határain. A választási győzelemmel fennmarad a küzdelem a kormányát ismét megtámogató Magyarország és az Unió között. Az önálló álláspont, az önálló külpolitika, az eltérő érdek makacs képviselete láthatóan ideges bosszúságot és megtorló ellenszenvet vált ki az Unió irányítói között. A magyar kormánynak pedig el kell döntenie, hogy a langyos vizet választva betagozódik-e az „európai uniformizálásba”, vagy vállalja-e a küzdelmet saját értékei és kultúrája megtartása érdekében.

Ez pedig nem fog menni Közép-Európa államainak felegyenesedése nélkül.

Micskó András