Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Shakh Aivazov

 

Temérdek mennyiségű ukrán katonákat és civileket felmagasztaló hírt tol elénk a mainstream sajtó, amelyekből rendre hiányoznak az objektív kritikai elemek. Elég megnézni, milyen gyorsan kopott le az Azov-hadtestről a „neonáci”, majd a „volt neonáci” jelző, és a Nyugat ma már egységesen csak hősöknek nevezi őket. Ugyanez a helyzet azokkal a kissé rövidlátó kijelentésekkel, amelyek az ukrán nemzet születéséről szólnak. Az ilyen megállapítások gyenge lábakon állnak, egy minden tekintetben önálló nemzet létrejöttéhez ugyanis egy háború kevés, annál jóval többre lenne szükség.

 

A háború természete olyan, hogy a nők és gyerekek menekülnek, az idősek ragaszkodnak otthonukhoz, a férfiak pedig harcba mennek. A háború idején a felfokozott érzelmek miatt (félelem, bátorság, győzelmi mámor, kétségbeesés) háttérbe szorulnak a hétköznapok realitásai. Most háború van, egy rendkívüli helyzet, és óhatalatlanul azt hiszik az emberek, hogy ez lesz a normalitás. Csakhogy a háború egyszer véget ér (így vagy úgy) és ismét szembesülni kell a mindennapi szürkeség kiábrándító valóságával.

 

Az orosz-ukrán háború kirobbanását megelőzően Ukrajna egy végtelenül korrupt ország volt, amely a temérdek nyugatról jövő anyagi támogatás ellenére sem tudta érdemben növelni az emberek jólétét, mert a pénzcsapokra (milyen ismerős tényállás) rátelepedtek a politikusok, az oligarchák és a nyugati pénzen felemelkedő politikusokból lett oligarchák.

 

 hirdetes_810x300  

Volodimir Zelenszkij a háború előtt nem sokkal olyan jogszabályokat fogadott el, amivel gyakorlatilag politikai ellenfeleit és az azok mögött álló oligarchákat állíthatta volna félre. Ez a szándék a konfliktus alatt is megmaradt, és annak leple alatt folytatódik tovább.

 

Ma háború van, az információs háborúban pedig a nyugati sajtó és politika, valamint ezek hűbéresei az egekig magasztalják az ukrán vezetést, akik kullancsként szívták az ukrán nép vérét egészen a közelmúltig. És nagyon valószínű, hogy a kapott segítséggel tovább élősködhetnek saját választóikon. (Szó sincs arról, hogy relativizálni akarom az oroszok agresszív támadását, de mondandóm szempontjából kicsit le kell bontani a cukormázt…).

 

Most nagy nemzetépítésről beszélnek, arról, hogy a háború miatt az ukrán nemzet Európa egyik középhatalmává válhat, hogy milyen bátrak és erősek, és hogy Európa értékeiért harcolnak, bla, bla, bla. Ma az ukránok nagy része valószínűleg ezt el is hiszi, mert a másik alternatíva a nemzet pusztulása az orosz pöröly alatt.

 

Ám a tények makacs dolgok. Lehet, hogy az ukránok győznek az oroszok ellen, lehet, hogy visszakapják a kelet-ukrajnai régiót. És utána?

 

Utána visszatérnek az oligarchák. A nemzeti összetartás szertefoszlik, mikor a nyugatról kapott százmilliárdok elosztásánál a nyugati országrészeket fogják majd jobban fejleszteni, annak ellenére, hogy a keletiek szenvedtek többet. Például azért, amiért a szlovákok sem szeretnek pénzt pumpálni a déli régiókba: mi lesz, ha túlságosan megerősödnek a kisebbségek, vagy ha a területeket egyszer elvesztik – kit fognak szolgálni akkor ezek a befektetések?

 

A katonák hazatérnek a romok közé, ahol nem csak gyereket nevelni, de munkahelyet találni sem lehet. Azt fogják tapasztalni, hogy az egekig magasztalt kijevi vezetés ugyanott folytatja, ahol az oroszbarát vezetés anno abbahagyta: a korrupció módszeres fenntartásán, és lakosság terheinek növelésén.

 

A szélsőségekre hajlamos ukrán ajkú ukránok feszültséget szítanak a keleti, oroszajkú ukránok és orosz lakosok ellen, vagy azért, mert harcoltak és túléltek (mert biztos átálltak) vagy azért mert az oroszok nem ölték meg őket (mert biztos átálltak).

 

Az ukrán földet, erőforrásokat, infrastruktúrát, állami megrendeléseket nyugati befektetők kezére kell majd játszani a rengeteg fegyverért cserébe. Csak idő kérdése lesz, mikor fognak az ukrán nemzeti érdekkel nyilvánvalóan szembemenő elvárásokat támasztani, és Kijev majd nem mondhat nemet – mert nem saját erejéből győzött („szabadult fel”).

 

Azt a döntést meghozni, hogy kimegyünk a frontra harcolni dacolva a halálfélemmel relatíve könnyű meghozni. Sokkal nehezebb végignézni, ahogy éhezik és fázik, beteg a gyerekünk, és nincs fűtés, nincs élelem, nincs gyógyszer és nincs mit tenni – mert fegyverek jöttek, és fegyverekért eladtuk az egész országot, és már nincs mit elcserélnünk.

 

Szóval nem. Nem hinném, hogy Ukrajna a nemzetté válás útjára lépett. Az az út a háború után jön, amikor a saját démonaival kell majd megküzdenie. És az sokkal hosszabb, sokkal nehezebb lesz és valószínűleg sokkal több láthatatlan áldozattal fog majd járni…

 

Komjáthy Lóránt

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 41 olvasónak tetszik ez a cikk.