Micskó András: A lengyelek fordítottak. Átlépték az óvatos Orbánt is

Nyitókép: euractiv.com

Lengyelország az első naptól fogva a keményvonalas oroszellenes álláspontot viszi az orosz-ukrán háború kapcsán, aminek kialakítása és elfogadása sok más EU-s országnak hetekbe vagy hónapokba tellett. A lengyelek azonnal teljes sebességgel és határozottsággal álltak bele, ami arra enged következtetni, hogy kész tervük volt erre az eshetőségre, és ezt kevés európai ország mondhatta el magáról. Vajon mi vette rá őket erre a végletes hozzáállásra? Ha azt gondoljuk, hogy az igazságérzetük, azzal gyermekien egyszerű választ adunk egy igen bonyolult kérdésre. Miért állt hát bele Lengyelország ilyen iszonyú erővel ebbe a háborúba? Volt-e miért és mi volt a titkos terv, amit csak élesíteni kellett?

Oroszokkal szembeni felkészültség

A megközelítést, hogy készültek, alátámasztja a tény is, hogy – (egyébként Orbánon kívül) szinte egyedüliként – komolyan dolgoztak a diverzifikáción [Vesd össze: a „száraz országok” függősége: HU 50%, CZ 58%, SK 90%; a németek épp végeztek a North Sream II-vel stb.]. Érdemes felfigyelni arra a különbségre is, ahogy a lengyel bal- és jobboldal a szmolenszki tragédiát kezeli, melyben 2010-ben odaveszett Lech Kaczyński, a Lengyel Köztársaság elnöke, felesége, az elnökség tisztviselői, 17 parlamenti tag és még számos lenyel kormányzati szereplő. Míg a baloldal „sajnálatos tragédiának”, balesetnek nevezi, a kormányzó PiS vezetője, az elhunyt Lech testvére, Jarosław Kaczyński szándékos orosz akciónak. A párt 2015-ös hatalomra kerülése óta ez a személyes érintettség és meggyőződés nyilván meghatározó a lengyel, így az említett diverzifikációs törekvésekben is – és magyarázat lehet az oroszokkal szembeni azonnali „felkészültségre” is.

Azt kapták jutalmul, amit Magyarország büntetésül

A kormányzópárt ideológiájának tükrében magyarázattal szolgálhat Lengyelország történelme is. A középkorban a Lengyel-Litván Unió északon magában foglalta a balti államokat, délen (figyeljünk csak!) a mai Ukrajnát, és keleten majdnem Moszkváig ért. 1795 és 1918 között azonban teljesen eltűntek a térképről, ami meghatározta az ország későbbi sorsát, így szövetségi kötelékeit is. Az évszázadok során ugyanis Lengyelországot mindig ugyanaz a két ellenség fenyegette: nyugat felől a németek, keletről az oroszok. Maradt tehát az angolszász orientáció (A sors fintora, hogy szövetségeseik ugyanazt adták nekik jutalmul, mint Magyarországnak büntetésül: 40 év orosz megszállást).

A lengyelek külpolitikát is felpörgették. Fogadták a menekülteket (nem egyedüliként), szállították a fegyvereket, támogatták az embargókat és minden fórumon támadták az oroszokat. A lengyel médiastratégia gerince: „ha végeztek az ukránokkal, mi jövünk”. Pedig, ha volt a történelemben olyan pillanat, amikor egy hasonló helyzetű országnak nem kellett tartania nagyobb szomszédjától, az pontosan a mostani. Senki nem olyan bolond ma a világon, hogy nekiessen a NATO-nak. Ha abból indulunk ki, hogy az oroszok igen, akkor viszont a racionális megfontolásoknak nincs semmi értelme: egy irracionális vezetés ellen, mely atombombával reagálhat bármire, értelmetlenek a logikus érvek, így a „mi következünk” -szerűek is.

Ellentétes következtetéseket vontak le, mint Orbán

De nem csak a médiában fordítottak. Átlépték legközelebbi uniós szövetségesüket, az óvatos Orbánt is. Pedig Orbán – ahogy a lengyelek is a magukéból – bizonyára épp a magyar történelemből vonta le külpolitikáját meghatározó, úgy látszik, ellentétes következtetéseit. Abból, hogy a nagyhatalmak soha nincsenek tekintettel a sajátjukon kívül senki érdekeire, és ez hosszú távon visszaüt. Ezért csak összefogással, a lokális közös érdek felismerésén alapuló közös fellépéssel érvényesíthetők saját érdekek.

A V(4-1) a háborús retorika (és az uniós álláspont) hatására a lengyelek felé billent, ami nem is csoda: az „orbánbarát” Andrej Babišt tavaly váltó Petr Fiala egyértelműen uniópárti, alternatíváiban nem szerepel sem önálló (kül)politikai-, sem – Csehország esetében talán valóban szükségtelen – önálló gazdasági program. Az amerikai ejtőernyős szlovák Eduard Hegernél pedig még az ilyesmihez való képesség sem tűnik adottnak.)

Támadásra ingerelt lengyelek

A lengyelek átalakították politikájukat az Unióval szemben is. Azon túl, hogy kellemetlenné vált magyar szövetségesüknek is hátat fordítottak, hihetetlen gyorsasággal elfogadtak szinte minden uniós követelést, s amit nem, arra elfogadható kompromisszumot dolgoztak ki. Arra törekedtek, hogy a „befelé” fennálló frontot megszüntethessék egy sokkal fontosabb, kifelé megnyitott érdekében. Az ajánlatot minden épeszű partner elfogadta volna, kivéve az Uniót: az Európai Parlament ugyanis képtelen kikapaszkodni toxikus ideológiai delíriumából. A békülési és konszolidációs szándék durva visszautasítása az EU részéről – országuk felértékelődött helyzetében – támadásra ingerelte a lengyeleket.

Az EP-t jellemző üres hatalmi arroganciát megkerülve, gyökerénél fogva próbálták kiirtani a bajt: határozott támadást intéztek Németország, mint a status quo fenntartója ellen. Hétfői sajtótájékoztatóján Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter azt mondta:

„Németország megakadályozta, hogy Lengyelország támogatást kapjon a Nemzeti Újjáépítési Tervből. Lengyelországot kirabolják, és ebben a német politika vezető szerepet játszik.”

Ez a hangnem korábban elképzelhetetlen lett volna.

„…az Európai Bizottság vezetője, Ursula von der Leyen hazudott a lengyel miniszterelnöknek és elnöknek, és megaláztatásnak tette ki őket. Figyelmeztettem, hogy a cinikus, főleg német politikusoknak tett engedmények fokozott nyomást, zsarolást, több csalást eredményeznek, és ennek következtében kirabolnak bennünket.”

Ukrajna hálája

Ez az ukrános kiállás meg is hozta a várt eredményt: Ukrajna „hálából” különleges státuszt biztosított a lengyel állampolgároknak. Az ukrán parlament július 27-én elfogadott szabályozása szerint minden lengyel (egyelőre) másfél évig szabadon tartózkodhat Ukrajnában, és az ukránokkal azonos jog illeti meg az oktatási, társadalombiztosítási és munkavállalási szolgáltatások igénybevételében. Ilyen pedig 1795, az említett Lengyel-Litván Unió megszűnése óta nem fordulhatott elő!

A kimondatlan lengyel törekvésekkel kapcsolatban egyelőre kivár Emmanuel Macron is: A gazdaságilag és energetikailag is kiszolgáltatott, Merkel nélkül és után politikai zéróvá süllyedt Németország kibillentésében épp kapóra jön neki a lengyel segítség, és úgy tűnik, egyáltalán nem tartja lehetetlennek, hogy ő a nyugatot, Lengyelország pedig keleti a végeket irányítsa. Egyelőre a Nagy Szövetséges sem ráncolta össze a szemöldökét, hiszen Oroszország meggyengítése közös célja Lengyelországgal.

Az orosz háborúban hát mindkettőjüknek szüksége van a közeli, nagy és népes Lengyelország támogatására. És habár a lengyel belpolitikában az elmúlt évben Tusk megjelenése ellenére se sokminden változott, de ha a PiS folytatni akarja tervének megvalósítását, akkor jövőre választást kell nyernie (pártjaik, a PiS és a PO egyaránt a tavalyi népszerűségi szinten áll). Jól tudja ezt Kaczyński is, már le is mondott miniszterelnök-helyettesi posztjáról, a párt szervezése érdekében.

Néhány magyar üdvözölné a határokkal kapcsolatos tabutémát

A minap interjú jelent meg magyarul Radosław Sikorskival, a 2014 előtti Tusk-kormány külügyminiszterével, aki EP képviselő, és a Bilderberg-csoport irányító-bizottságának tagja. Az interjúban Sikorski úr azt mondta:

„tartunk attól, hogy egy Lengyelországban tabunak számító dolgot, az európai határok megváltoztatását néhány magyar talán üdvözölné”.

A riporter hitetlenkedő kérdésére pedig szemrebbenés nélkül azt válaszolta:

„Maradjunk annyiban, emlékszünk: Magyarország megpróbálta már megváltoztatni Trianon utáni határait a második világháború időszakában, és az sem volt sikeres. És ha vesztes agresszort támogatnak, annak következményei lesznek.”

Lám! Kevesen vannak, akik ebből nem érzik a fenyegetést. És ez a fenyegetés szintén új, amit csak a „nagyok” engednek meg maguknak.

Ha mindezeket összerakjuk, lehet, hogy végül épp így lesznek a lengyelek mégis az oroszok szomszédai, és Sikorski úr tabuja pont Lengyelországban nem számít majd többé tabunak. Úgy látszik, ő és a lengyelek már többet tudnak, s talán még többet remélnek. És eddig úgy tűnik, ők most a győztest támogatják. Kiváló érzékkel ragadták meg az alkalmat, hogy az USA világuralmi törekvéseit kihasználva domináns szereplővé tegyék magukat Európában. És a fenyegetés ellenére is reméljük, hogy sikerül nekik. Reméljük, mert talán nekünk is az volna a kisebbik rossz.

Micskó András