Szóljon a vértanúk harangja! Wittner Mária emlékére

Nyitókép: Az idős Wittner Mária. Fotó: Kovács Tamás

A fájdalom és a szomorúság borítja most el lelkünket, szívünket, agyunkat, gondolkodásunkat. Egy darab ismét kiszakadt az életünkből. Megint elment egy nagyon jó barát, egy tiszta, becsületes, tisztességes, hiteles magyar ember, aki párját ritkító nemzeti értékeket tett le a magyarság asztalára az elmúlt évtizedekben. Önzetlenül. Meghalt Wittner Mária, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc utolsó hiteles hőse. Most az egész magyar nemzet gyászol.

S persze gyászol a felvidéki magyarság is, hiszen Wittner Mária az egyetemes magyarság lelke és koronatanúja (is) volt. Nem beszélve arról, hogy rendszeresen tartott előadást a Felvidéken. Persze a fájdalom mellett ott lakozik bennünk az öröm is, ami azért tölti meg szívünket a mély gyászban, mert Wittner Mária eddig köztünk volt, köztünk lehetett. Öröm és boldogság, hogy ismerhettük, szerethettük, tisztelhettük őt, hogy tanulhattunk tőle tartást, magyarságtudatot, nemzetszeretetet, gerinces kiállást a magyar nemzeti értékek és 1956 értékei mellett.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik leghitelesebb hőse volt. S az is marad. A forradalomban az első naptól részt vett. A rádió ostroma közben csatlakozott a harcoló felkelőkhöz, társaival együtt segédkezett a sebesültek ellátásában. A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozva a fegyveres összetűzésekben is részt vett. Elfoglalták a Budapest X. kerületi rendőrkapitányságot, hogy fegyvereket szerezzenek. A november 4-ei szovjet támadás során repeszektől megsebesült, és kórházba került. A szabadságharcban való fegyveres részvételéért 1957. július 16-án letartóztatták, és koholt vádak alapján 1958. július 23-án első fokon halálra, majd 1959. február 24-én másodfokon életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Tizenhárom évet ült börtönben, 1970. március 25-én szabadult. Autentikus rendszerkritikus volt, aki soha, semmilyen körülmények között nem alkudott.

   

Wittner Mária azonban nemcsak azzal vált ismertté, hogy az 1956-os tevékenysége miatt halálra, majd életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték és tizenhárom évet töltött börtönben, hanem azért is, mert 1956, illetve a rendszerváltozás után ő volt az, aki a leghitelesebben gondozta 1956 hőseinek és áldozatainak az emlékét. Még az 1989-es rendszerváltozás utáni posztkommunista támadásokkal szemben is.

„Amikor kimondták rám a halálos ítéletet, abban a pillanatban föl sem fogtam.” – mesélte nekem az egyik vele készített interjúmban, majd így folytatta: „Gyermekkoromban el sem tudtam képzelni, hogy ha én meghalok, akkor minden ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, én vagyok a világ közepe. Persze azóta rájöttem, hogy nem én vagyok, sőt. Aztán egy idő után eljutott a tudatomig, hogy megölnek. De nemcsak gondolatban vívódtam vele, hiszen napi tényként állt mellettem a halál. Azok már nem gondolatok, képzelgések voltak, hanem ott volt a maga kézzelfogható valóságában. Mert naponta vitték az embereket akasztani, volt olyan nap, hogy hét embert akasztottak. Emlékszem, amikor behozták a börtönbe az újságot, amelyben benne volt Nagy Imre kivégzésének híre. Megdöbbentett. Olyan döbbenethullám ment végig mindannyiunkon, hogy a smasszerek börtönlázadástól féltek. Nem vitás: változást akartunk.”

Az alábbi nem mindennapi történet is a megtorlás része volt. Wittner Mária kedves barátnőjét és cellatársát, Havrilla Béláné Sticker Katalint 1959. február 26-án kivégezték, felakasztották. Wittner Mária erről – illetve a Sticker Katalinnal töltött utolsó estéről, éjszakáról és az akasztás reggeléről – az elmúlt évtizedekben minden adódó alkalommal tájékoztatta a magyar közvéleményt, így az egyik vele készített interjúmban is mesélt erről. Álljon és szolgáljon most itt ez a megdöbbentő, megrázó és lélekborzongató történet tanulságul mindenki számára:

„Az utolsó nap a beszélgetések napja volt és a visszaemlékezésé. Kati nem érezte, hanem tudta a véget, azt, hogy nincs tovább. Mindketten nagyon szerettünk olvasni, de ezen az estén csak beszélgettünk és beszélgettünk… Péterről is… elárulta nekem: csak azért fájt a szíve, hogy nem tudott tőle elbúcsúzni. Éfjél körül azt mondta nekem Kati: – 26 éves vagyok, 26-án születtem és 26-án fognak felakasztani. Soha ne felejts el, emlékezz rám…! (…) Mindketten magunk elé bámultunk. Hajnali három körül aludtunk el. Reggel hat órakor ébresztettek, akkor már nemigen szóltunk egymáshoz, ültünk csendben. Kati maga elé nézett, félelem látszott az arcán. Megfésültem őt, megigazítottam a ruháját, s közben az járt az eszembe, hogy ez az ő ravatala. Nem sokára nyílt a cella ajtaja, három fegyőr állt a folyosón, a parancsnokuk a sapkájából egy cetlit vett elő, majd bekiáltott a cellánkba: – Sticker Katalin! Egymás nyakába borultunk szótlanul, átöleltük egymást szorosan… még most is beleborzongok…Még láttam az ajtóban, ahogy az apró, törékeny nő kihúzta magát… Némán az őrök közé lépett, majd hangosan kiáltva így búcsúzott mindenkitől: – Sticker Katalin vagyok, most visznek akasztani! Dörrenve csapódott be a cella ajtaja. Nem láttam Katit többé.“

Arra a kérdésemre, hogy hogyan lehetetett kibírni lelkileg-fizikailag 13 évet (1957-1970) a börtön falai között, miközben pontosan tudta, hogy ártatlanul ül, a következőket válaszolta:

„Azt hiszem a gyermekkori neveltetésem, a hit, ami bennem volt, illetve a bennem élő igen nagy adag makacsság volt az, ami tartotta bennem a hitet és erősítette a kitartásomat. Varrodában dolgoztam, s ez jó időtöltés volt számomra. A börtön egyben jó iskola volt. A 13 év kitűnő tanulási időszak volt, hiszen a kalocsai börtönnek igen gazdag könyvtára volt. Minden héten lehetett könyvet cserélni, beadták a cellába a könyvkatalógust és abból választhattunk könyveket. Élvezettel olvastuk azokat a könyveket, amelyeket kint feketelistára tettek. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor kiszabadultam. 1989 után egész egyszerűen nevettem azon a listán, amelyen a szamizdat-könyvek szerepeltek, hiszen én már azoknak a többségét olvastam a börtönben. Azzal, hogy rengeteget olvastam a börtönben, az alapműveltségem is gazdagodott. Mindemellett azzal foglalatoskodtam, hogy gyűjtöttem az aforizmákat.”

De hogyan és miért jutottunk idáig? Erre a következőképpen válaszolt a vele készített interjúmban:

„November 4-én egy ilyen aknatámadásban sérültem meg, amikoris bevittek a Péterrfy Sándor utcai kórházba. November 9-én kiengedtek a kórházból, rögtön a Corvin közbe mentem, s amikor ott senkit sem találtam, Farkas Józseffel Ausztriába mentem. Egy csoporttal Székesfehérvár felé indultam, de ott elkaptak bennünket, és bevittek a rendőrségre. Végül Budapesten kötöttünk ki, a Jászai Mari térre vittek, az Országos Rendőr-főkapitányságra. Engem két férfi hallgatott ki. Az egyik szemben ült velem, a másik járkált. Azt kérdezték, hogy mit csináltam október 23-án, és az azt követő napokban. Én elmondtam, merre jártam, mit csináltam. Egyszer csak telefonáltak valahová, hogy hozzák oda a holmimat. Megdöbbentem. Azt hittem, hogy soha nem jutok ki innen, mégis kiengedtek. Az egyik kihallgatást végző férfi azzal indokolta szabadulásomat, hogy én csak a forradalomban vettem részt, a szabadságharcban – tehát a november 4-e utáni történésekben – nem.”

 

Természetesen a szabadsága nem tartott sokáig, ugyanis újra letartóztatták. Hogy mikor és hogyan, arról így mesélt nekem:

„1957. július 16-án, a második nagy begyűjtésnél újra bevittek. Ezen a napon délutános voltam. Éjjel hárman vagy négyen jöttek értem, volt náluk letartóztatási és házkutatási parancs is. Megtalálták az osztrák igazolványomat, ezt később fel is akarták használni ellenem, mondván: kémkedtem. A gyűjtőbe vittek. Ezen az éjszakán nagyon sok embert hoztak be.”

Először a Tolnai utcai börtönben hallgatták ki, majd átvitték őt a Markó utcába. Wittner Mária azt is elmondta az interjúban, hogy a mellette lévő zárkában volt Darvas Iván, vele beszélgetett elég sokat. Kegyetlen kihallgatások sora következett, sokszor rárúgták az ajtót, nem hagyták aludni, megalázták, besúgókat tettek mellé. Még beszervezésével is megpróbálkoztak a börtönben a kommunisták – természetesen sikertelenül.

S jött az első és másodfokú bírósági tárgyalás, ahol védekezni sem tudtak, tehát koncepciós kirakatperben ítélték el. Erről így vallott nekem:

„Kilencen ültünk a vádlottak padján. A perben én voltam az elsőrendű vádlott, Havrila Béláné, Kati a másodrendű, Tóth Jóska és a Kóté Sörös Jóska voltak a harmad- és negyedrendű vádlottak. A négy elsőt ítélték halálra. A kis Varga Jancsi épphogy betöltötte a tizennyolcat, őt 13 évre ítélték, Neumann Tivadar, aki sofőri szerepeket látott el, életfogytig tartó börtönbüntetést kapott. Másodfokon megváltoztatták az ítéletet 15 évre. Végül három halálos ítélet maradt: Kóté Sörös Józsefé, Tóth Józsefé és Katié. A másodfokú tárgyalás 1959. február 23-án és 24-én volt. Katinak és nekem egy ügyvédünk volt, összesen négy vagy öt ügyvéd „védett” bennünket. Két-két főre esett egy ügyvéd. Még annyi fáradságot sem vettek, hogy egy vádlottnak egy ügyvéd jusson. Az ügyvédek kegyelmet kértek, beadták a kérelmet, majd a bíróság kegyelmi tanáccsá alakult át, ahol az én halálos ítéletemet megváltoztatták, a többiekét nem.”

S hogy mik voltak a vádak? Természetesen az a szokásos szöveg jelent meg itt is, amit általában minden koncepciós kirakatperben megfogalmaztak: a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, csoportosan elkövetett fegyveres rablás és disszidálás. Persze nem tudták alátámasztani ezeket a vádakat, különösen a gyilkosságot nem. Nem tudták megnevezni az áldozatokat. A kilencvenes években természetesen kiderült, hogy Wittner Mária mintegy 680 oldalas anyaga a Történeti Hivatalban számos hazugságot és valótlanságot tartalmaz.

Wittner Mária kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként. Arra a kérdésemre, hogy milyen érzés volt, amikor a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták, a következőket válaszolta:

„A nyolc hónap alatt az volt a feladatom, hogy felkészüljek a halálra, és erőt merítsek ahhoz, hogy méltósággal, emelt fővel haljak meg a hazámért. Amikor megtudtam, hogy életben maradok, kissé keserű szájízzel vettem tudomásul. Lelkiismeret-furdalásom volt azokkal szemben, akiket felakasztottak. Ezt az érzést soha nem fogom elfelejteni. S ha már életben maradtam, azt tartottam feladatomnak, hogy a halottak helyett is beszéljek, helyettük is üzenjek. Tovább kell vinnem az ő végrendeletüket. Mindenki másként üzent, ki-ki vérmérséklete szerint. Még ma is hallom, ahogy az akasztófa alatt kiabálják az üzeneteiket.”

Felmerül a kérdés: Csaknem hetven év után el lehet-e felejteni, fel lehet-e dolgozni azt, hogy a börtönből elviszik a cellatársat az akasztófára? Többen mondták már Máriának, hogy el kellene felejteni, de soha nem tudta megtenni. „Nem visz rá a lelkem, hiszen akkor az egész életemet, és ezzel együtt ezerkilencszázötvenhatot kellene elfelejtenem. Akkor húszéves voltam, tehát több mint ötven évet kellene elfelejteni az életemből” – nyilatkozta a vele készített interjúmban. Szerencsére sem ő, sem pedig a nemzeti érzéssel rendelkező magyarok sem tudják elfelejteni 1956-ot, sőt: kutatjuk, tanítjuk. népszerűsítjük. Mert ezt a kötelességünk.

Nagyon híres Wittner Mária azon beszéde is, amit 2001. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján mondott a magyar Országgyűlésben, „Vádolom őket!” címmel, s amely így hangzik:

   „Megidézem az áldozatokat – az élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat.

Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet       volt.

Vádoljuk őket, mert a nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is.

Vádoljuk őket a Gulagon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében.

Vádoljuk őket az otthonukból kifosztott és kitelepített polgárok nevében, kiknek kiszemelt otthonába betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját.

Vádoljuk őket a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében.

Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.

Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében.

Vádoljuk őket a 6 millió meg nem született magyar gyermek nevében.

Vádoljuk őket a „legdrágább kincs”, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét.

Vádoljuk őket a „legfőbb érték”, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy zártak börtönbe, hosszú évekre.

Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott honfitársaim nevében.

Vádoljuk őket a sortüzek áldozatai nevében.

Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét.

Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket.

Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták.

Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket.

Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket.

Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért.

Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak.

Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.”

Wittner Mária számunkra örök példakép marad, minden tekintetben. Az ő magyarországi és nemzetközi tekintélyét nem tudták csorbítani azok sem, akik véres szájjal szidták őt itthon és külföldön egyaránt.

Számomra személyes és különösen nagy fájdalom az ő elvesztése, hiszen egyrészt barátok voltunk – ezt ő is így nyilatkozta és gondolta –, másrészt számtalanszor alkalommal hívtam meg őt a Felvidékre előadást tartani, szerepelni, valamint a Kárpát-medence több településén együtt szerepeltünk, koszorúztunk, s együtt tartottunk előadásokat 1956-ról. Nagyon sokat tanultam tőle. Többek között neki köszönhetem, hogy 1990-ben elkezdtem kutatni az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét, illetve az utána bekövetkező véres megtorlást. Az idén június 9-én, 85. születésnapján, még beszélgettünk, gratuláltam neki, felköszöntöttem őt, jókedve volt, nagyon örült a dédunokájának. Sajnos a folytatás már nem ilyen volt.

Drága Mária! Köszönjük a sok-sok fájdalmas, mégis felemelő és tanulságos gondolatot, amit 1956 kapcsán rendszeresen megosztottál velünk. Köszönöm neked azt a saját kezed által készített 1956-os lyukas zászlót, amit 2008. április 15-én adtál nekem ajándékba, ’56-os könyvemhez gratulálva. Ezt a zászlót – kérésedre – megáldotta a most 96. életévében járó Dobai Sándor atya, a Benelux államok magyar főlelkésze, s ez a zászló méltó helyet kapott lakásunkban, valamint a Széchenyi István Polgári Társulás 1956-os rendezvényein. Mindig rád emlékeztet ez a megáldott zászló. Nyugodj most már békében, hiszen mindent megtettél, hogy 1956 hősei, mint igazi csillagok, a magyar nemzet történetének égboltján fényesen ragyogjanak. S a legfényesebb csillag neve ezen az égbolton: Wittner Mária.

Tarics Péter