Egy újságírói vita margójára: A szlovák véleményvezérek sem tudnak túllépni saját revíziós félelmükön

Nyitókép forrása: pinterest

Tanulságos újságírók közti vitára került sor a Comenius Egyetem Jogi Karának rendezésében, ahol a beszélgetés legnagyobb részében a konzervatív Štandard szlovák napilap kommentátora, Dag Daniš, és a Denník N álhírekre specializálódott munkatársa, Vladimír Šnídl mérte össze retorikai tudását az orosz háború kapcsán. Természetesen előkerült a magyar-szlovák párhuzam is.

Sajnos azonban a beszélgetésből egyértelművé vált, hogy a szlovák véleményvezérek gondolkodása továbbra is rendkívül egysíkú, a politikai propaganda egydimenziós képe köszön vissza belőle. Mindezt annak ellenére vagyok kénytelen leírni, hogy Dag Daniš legalább részben józan álláspontját elismert külföldi szakértők véleményével támasztotta alá.

Az alábbiakban kiemelek néhány beszédes részletet. Az egész beszélgetés a cikk végén található linken tekinthető meg.

   

Daniš, miközben arról beszélt, hogy Ukrajna áldozati szerepe nem annyira egyértelmű, mert 2014-ben például saját polgárai ellen lépett fel katonailag, a következő párhuzamot vonta:

„Képzeljük el, hogy a szlovák haderő katonákat küld Dunaszerdahelyre, vagy Komáromba. Ez nagyon hasonló helyzet. És mi is vitatkozhatnánk azon, hogy ez arányos fellépés-e, hogy vajon nem provokálná-e Orbánt, és hogy nem vezetne-e konfliktushoz?”

mondta. Később a következőket tette hozzá:

„Henry Kissinger 2014-ben nyíltan figyelmeztetett arra, hogy az ukrán kormány azon szándéka a Majdan után, hogy elnyomják az orosz kisebbséget, korlátozzák az orosz nyelvű sajtót, az orosz pártokat és katonai nyomást fejtenek ki az orosz kisebbségre, mindez háborúhoz fog vezetni. (…) Eszem ágában sincs olyan embernek tűnni, aki elfogadja az orosz agressziót. Alapvetően nem fogadom el, sérti a nemzetközi jogot, és veszélyes Szlovákia számára, mert nekünk is vannak kisebbségeink, akik idővel szintén a szeparatizmus felé mozdulhatnak el“.

A moderátor, Martin Hanus (a keresztény-konzervatív Postoj napilap főszerkesztője) Daniš okfejtésével nem teljesen értett egyet:

„Kulcsfontosságú momentum volt, hogy Oroszország annektálta a Krímet és annektálni akarta a Donbaszt is (…). Tehát a párhuzam Dunaszerdahellyel úgy nézne ki, hogy azután, hogy Magyarország megpróbálta elfoglalni Dunaszerdahelyt, de nem sikerült neki az ottani belső szlovákiai erőforrásaival, ötödik hadoszlopával sem. Nem lenne legitim, ha ilyen helyzetben Pozsony megpróbálná visszaszerezni Dunaszerdahelyt?”

Erre Daniš azt válaszolta:

Legitim lenne, a kérdés az, hogy milyen mértékben reális és ésszerű az, hogy Nyugatként az ilyen lépéseket támogassuk, mert a Krím esetében sem minden fekete fehér, hiszen a Krím nagyon nagyon sokáig Oroszország része volt. (…)”

És végül, a vörös napilap munkatársa, Šnídl is reagált a Krím kapcsán, szintén magyar párhuzammal:

„Szóval a Krím mindig orosz volt. [Akkor azt is mondhatnánk, hogy] Szlovákia mindig is Magyarországhoz tartott, minimum 1919-ig, Kassa 1944-ig. A lényeg az, hogy egy adott ország területét nemzetközileg elismerik-e. (…)”

Az nem újdonság, hogy a szlovák politika olyan szinten retteg az ukrajnai háború lehetséges következményeitől, hogy mindent, de szó szerint mindent teljesít (előbb vagy utóbb), amit a „nyugati partnerek” kérnek tőle Ukrajna és a szankciók kapcsán. Hibáztatni nem nagyon lehet őket, egy Szlovákiával nagyjából egyidős, nemzetközi jog által elismert területű ország határai módosulhatnak, ami még Koszovónál is nagyobb precedenst jelenthet Európában. Ez is nagyban hozzájárul a Magyarország és magyarok elleni politikai nyilatkozatok elszaporodásához.

Sajnos, az orosz annexió és a magyar revízió közötti párhuzam miatti mesterségesen generált félelem átragadt a sajtóra is. Daniš és Hanus is téved abban, hogy Kelet-Ukrajna orosz elfoglalása olyan, mintha Magyarország megpróbálná elfoglalni Dunaszerdahelyt, vagy Komáromot.

Az ukrán válság az orosz pufferzónáról szól

Ugyanis a történet nem itt kezdődött az orosz-ukrán háború esetében. Hanem ott, hogy Ukrajnában 2014-ben megdöntötték a kelet és nyugat között egyensúlyozó vezetést (amely végtelenül korrupt volt), és lecserélték egy nyugatbarát vezetésre (amely ugyanúgy végtelenül korrupt). Ukrajna pufferzóna volt, vagyis egy olyan terület, amely megakadályozza a Nyugat és Oroszország közvetlen katonai érintkezését.

Ráadásul ott volt a Krím, Oroszország egyetlen melegvízi tengerészeti támaszpontjával, Szevasztopollal. Ukrajna pedig elkezdett NATO-tagságot emlegetni, amely többek között Szevasztopol elvesztését és az orosz hátország és Moszkva NATO rakétákkal való fenyegetettségét jelentette volna. Ezt a Nyugat is tudta, de az amerikai érdek az volt, hogy Oroszországot katonailag, Európát pedig (értsd: Németországot) gazdaságilag kell lenyomni, hogy ő nyugodtan foglalkozhasson Kínával.

Az oroszok nem az oroszajkú ukrajnai kisebbség miatt vonultak be Kelet-Ukrajnába, hanem azért, mert pusztán azzal, hogy Ukrajna katonai konfliktusba került velük és területi vitája adódott egy szomszédos országgal, már hiába kérte volna NATO-tagságát, mert ilyen helyzetbe lévő országot a szövetség nem vesz fel soraiba. És Oroszország azért akarta elfogadni a német-francia javaslatot, a minszki megállapodásokat, mert ez olyan autonómiát adott volna Kelet-Ukrajnának, amellyel megvétózhatta volna a kijevi kormány esetleges későbbi döntését NATO-tagság kapcsán.

Mesterségesen generált félelmek

Aki a magyar kisebbséggel von párhuzamot és azt a hatást kelti, hogy pusztán a kisebbség léte miatt veszélyt kell éreznie Szlovákiának, az nem érti az ukrán háború alapvető összefüggéseit, mert képtelen túllépni az elavult és harmatgyenge szlovák „stratégiai” gondolkodáson. Eszerint ugyanis az ország területi egysége csak akkor szavatolható, ha felszámolják a magyar kisebbséget, mint hivatkozási alapot a revízióra.

Hamis tévképzet, hogy amiatt, mert Szlovákiának kisebbségei vannak, a világ minden konfliktusát a kisebbségek mozgatják.

Úgy gondolom, hogy a magyar revízió mesterséges rémképe nem csak nem indokolt a szlovákok részéről, hanem teljesen felesleges is. Ha egyszer végül határmódosítás történne Szlovákia kárára, az nem azért történne, mert Magyarország úgy akarja, hanem azért, mert a magát nyugatra és keletre aprópénzért eladó politikai elit végül zátonyra vezeti saját hazáját, a szlovák állam pedig működésképtelenné válik. Csak halkan jegyzem meg, ez nem lenne jó sem a magyar közösségnek, sem a Kárpát-medence országainak…

Miért hallgatnak Koszovóról?

Ami Šnídl nemzetközi jogi hivatkozását illeti a Krím kapcsán, ott egyetlen dolgot kellett volna megkérdezni a műsorvezetőnek: mi a helyzet akkor Koszovóval? Azzal a Koszovóval, amelynél a Nyugat azt állította, hogy egy nép önrendelkezési joga fontosabb, mint a fennálló államhatárok és amelynek függetlenségét Szlovákia épp ezért azóta sem ismeri el? Akkor ki is rúgta fel a nemzetközi rendet? Ki teremtett beláthatatlan következményekkel járó precedenst?

A beszélgetésből egyértelműen látszik, hogy a politikai narratívák egydimenziós értelmezéséből a szlovák sajtó munkatársai sem mindig tudnak kilépni. És ez nem csak káros, de veszélyes is. Veszélyes a magyar kisebbségre, mert célkeresztet rajzol a hátunkra, és veszélyes az országra, mert téves indokokra hivatkozva káros lépésekre sarkallja a szlovák politikai vezetést, amely egyre többet vállal Ukrajna katonai megsegítésében és ezzel idővel veszélybe sodorhatja az országot – benne minket, magyarokat is.

Komjáthy Lóránt