Micskó András: Kína a polarizálódás sodrában

Nyitókép: globaltimes.cn

Kína – mint mindenki a nyugati féltekén – egy éve figyeli, mi történik a NATO és Oroszország között. Ne gondoljuk, hogy a százmilliós Fülöp-szigetektől Pakisztánon és Indián át Brazíliáig állampolgárként bárki annyit foglalkozna ezzel a háborúval, mint mi itt Európában. Épp csak annyit tudnak róla, mint mi mondjuk a hétfői pesavari terrortámadásról: semmit. Még azt se, hol is lehet ez a… talán város? De a kínai hatalom, higgyék el, nagyon is figyeli az eseményeket. Ennek elsődleges oka, hogy Kína saját országrészének tekinti Tajvan szigetét, Amerika meg nem. Kína igen szeretné átvenni az irányítást Tajvanon, Amerika meg igen nem szeretné ezt.

Egy Kína

Kína tehát egy kísérletet lát Ukrajnában, ami arról szól, mire képes és hajlandó az USA és a NATO egy neki nem tetsző katonai-politikai „megoldás” megakadályozására. Annak egyébként, hogy Kína „betörje” Tajvant, sokkal kevesebb törvényes akadálya van, mint az oroszok esetében. Az ENSZ-közgyűlés 1971-ben elfogadott 2758. számú határozata ugyanis egyértelműen elismeri, hogy a Kínai Népköztársaság kormányának képviselője egyben Kína egyetlen jogi képviselője az ENSZ szervezeteiben (vagyis Tajvan nem önálló ország). Ezt hívjuk mindannyian közönségesen „Egy Kína” elvnek. A határozat érvényességét az ENSZ szóvivője legutóbb 2022. augusztusában ismerte el. Mi hát a probléma?

   

Egy USA

A probléma az, hogy hetven évvel ezelőtt az Egyesült Államok – mint mindig – gátlástalanul beavatkozott a kínaiak polgárháborújába, és a szárazföldi Kína ellenében Chiang Kaj-sek pártjára állt, aki a harcok következtében Tajvanra szorult (ez a forduló akkoriban a Nagy Kommunista-Kapitalista Bajnokság egyik rangadója volt). Így lett az USA támogatta sziget az 1954-es tajvani-amerikai szerződéstől kezdve tüske Kína alfelében (Érdekes, hogy az ukrán kötődésű Hruscsov is ugyanebben az évben „ajándékozta” Ukrajnának a Krímet).

Az amerikai támogatás azóta is rendkívül aktív: A fenyegetéseken túl a kínaiak idegeit olyan felesleges hangulatkeltések is borzolják, mint az igen megfontolt Nancy Pelosi tavaly nyári látogatása, aki a rossz nyelvek szerint férje chip-piaci érdekeit érkezett megvédeni, fittyet hányva a világ biztonsági problémáira. De hát 81 évesen mi mást is várhatnánk el egy hatalomhoz szokott és hatalomban felejtett fajsúlyos szereplőtől? Mit számít ilyenkor, hogy az ember történetesen az Egyesült Államok Képviselőházának 52. elnöke, ha egyszer önérdekről van szó?

Chip, a mindenható

De hogy került Tajvanra egy oly értékes stratégiai termék, mint a chip, amiről annyit hallunk a háború kapcsán? Hát azért, mert mint minden, ez is profitorientált rendszerben készül, a szellemi munkától a megvalósításig. És hol van a legolcsóbb munkaerő? – Kínában. És melyik „része” biztonságosabb Kínának az amerikaiak számára? – Tajvan. A „szemetet” gyárthatja a kontinentális Kína, de az értékeset hagyjuk csak Tajvanon! Így lehetséges, hogy Morris Chang úr, aki tudását a Massachusetts Institute of Technology-n (BS, MS) (MIT) szerezte, majd a Stanford Universityn (PhD) tökéletesítette, megalapíthatta a Taiwan Semiconductor Manufacturing Company Limitedet, amivel ma a „kényes” chipek gyártókapacitásának 90%-át birtokolja. 2020-ban ez volt az egyetlen cég, amely 7 nanométeres nagyságrendű miniatürizálást képes öntödéjében legyártani, jelentsen ez bármit is.

Tulajdonképpen teljesen érthetetlen, hogy az USA hogy engedhette meg ezt a képtelen és igen kényes kiszolgáltatottságot, és érthető, miért kapálózik annyira Tajvan kínai „bekebelezése” ellen! Ezzel szemben igen is érthető, hogy miért látja ezt a lehetőséget Kína oly kecsegtetőnek. És sürgetőnek! A helyzet kiéleződése ugyanis arra ösztökélte Chang urat, hogy 36 év után gyártásának egy részét Japánba, és a biztonságos Amerikába helyezze át. Tette ezt közvetlenül az után, hogy a Huaweitől megtagadta a szükséges lapkák szállítását. Ezzel egyrészről kétségtelenül lemondott addigi éves 16% (!) körüli bevételnövekedésének egy részéről (szegény Mr. Pelosi!), ugyanakkor vállaltan Kína ellenségévé tette magát.

Fegyverek

Kína tehát úgy is figyeli az ukrajnai történéseket, hogy egyáltalán nincs kedve „elengedni” Tajvant, s ezzel – mint az oroszok a NATO-val – ténylegesen védtelenné tenni magát egy „5cm-es” közelségbe kerülő ellenséggel szemben. Vélhetőleg nem csekély kárörömmel figyelik azt is, hogy – hírek szerint – a NATO-egyes országainak három napra, meg egy hétre való lőszere van, mert a többit mind Ukrajnába küldték. Azon is jót mulathat, hogy az USA Izraelből szállítja el stratégiai lőszerkészleteit, az ukrajnai hadszíntérre, szép szavakkal nyugtatva közel-keleti szövetségesét, hogy csak semmi izgalom, meg fogunk védeni. Persze Kína saját űrméretei is szépen fogynak (pl. Észak-Koreában) – hisz ezt használják az oroszok –, így mérget vehetünk rá, hogy máris megkezdték azoknak a lőszergyáraknak a felépítését, melyek kielégítik majd az esetleges brutális szükségleteket.

Ami meg a hiperszonikus rakétákat illeti, Kínának azzal kell számolnia, hogy két-három éven belül az amerikaiak beérik őket (és az oroszokat) e fejlesztések területén, vagyis, ha nem cselekszenek „határidőn” belül, vége a stratégiai előnynek. És ha már az elrettentésnél tartunk, látjuk, hogy az amerikaiak patikamérlegen mérik ki, hogy hogy csúsztassák bele az eszkalációba az oroszokat és Európát. Nem tudjuk, hogy AI-vel mérlegelnek-e (a gyanú ott fészkel minden döntés mögött, a számunkra elképzelhetetlen mennyiségű információ feldolgozása során), de azt látjuk, mennyire bátrak és elszántak globális hatalmuk megvédése érdekében!

Japán a második Dél-Korea

És ez az esetlegesség egyre kevésbé az. Kína ugyanis szembesült azzal a ténnyel is, hogy 78 év után Japán egyszerre megfeledkezett a minden évben megtartott megemlékezésről, mellyel az igen forró és valószínűtlenül fényes gombák hullására figyelmezették magukat, amik annak idején épp az ő országukban szórták szét halálos spóráikat. Alkotmányukat ím, a belső politikai ellentéteket sutba dobva, máris megváltoztatták: innentől fenébe a világuralmi vádakkal, szabad a fegyver! És ez nem annyira jó Kínának, aki eddig abban a tudatban létezett, hogy ősi ellensége csak kiszolgálja az amerikai támaszpontok igényeit, de maga nem jelenik meg ellenségként újra, mint a történelem során többször is. Eddig csak Dél-Korea volt hathatós ellenség, ezután Japán is az lesz!

Népesség

A kínaiak azt is tudják, hogy az egy gyerekes családmodell, amiben negyven évvel ezelőtt a jövőt és a felemelkedést látták (és ez meg is történt), a következő negyven évben fog visszaütni: népességük – riválisukkal szemben – veszedelmes mértékben csökken, ez pedig hosszú távon – ellapítva potenciáljukat – egyre gyengébbé teszi őket. Fizetniük kell majd a nyugdíjakat, miközben nem lesz emberük a gyárakba, amiket ráadásul – ha kitör a balhé – egyszerűen bezárnak nyugati tulajdonosaik.

Űrfegyverkezés

Bizonyára tekintettel vannak a háború megváltozott képére is, például a távoli információszerzés terén. Látják, hogy a NATO igen részletes, pontos up to date információi mekkora károkat okoznak az oroszoknak. Nem véletlen tehát, hogy nem akarnak közös űrállomást az amerikaiakkal, és oly nagy erőkkel fejlesztik saját űrkapacitásaikat. Nem tavaly óta. A legutóbbi nagy riadalom épp akkor tört ki Amerikában, amikor a kínaiak leszedték saját elaggott műholdjukat az égről. Bizonyára nem azért, mert – mint mondták – buzgón és önköltségen eltakarítják az űrszemetet, hanem azért, mert nincsenek meggyőződve arról, hogy alkalmasint nem válik-e váratlanul űrszemétté egy-egy fontos műholdjuk egy esetleges csetepatéban! És ilyenje még a jó Elon Musknak sincs, hogy tenne valamit, ha szükség volna rá, mint Ukrajnában is.

Kína választás előtt

Ezek között a geopolitikai körülmények között Kína tehát mérlegel: ez az elszántság nyilván óvatosságra inti őket: számolniuk kell egy nem várt mértékű összefogással, ami akkor is belső elégedetlenségeket szülne. Szembe kellene nézniük az évtizedek óta növekvő életszínvonal drasztikus csökkenésével akkor is, ha a konfliktus nem válna végtelen történetté, mint az oroszoké. Csökkenne a GDP, óriási veszteség keletkezne a kereskedelemben, ki kellene védeni a bekövetkező szankciókat is, a közvetett károkról nem is beszélve.

Ezzel szemben bolond volna, ha nem most erőszakolná ki Tajvan valóságos behódolását, párhuzamosan az orosz háborúval, ami megosztja az amerikaiak figyelmét és kapacitásait. Emellett szól, mint láttuk az is, hogy számos előnyük akár egy-két éven, vagy évtizeden belül is semmivé válhat, és akkor örökre fuccs a világhatalmi álmoknak.

A baj csak az, hogy mi, európaiak, igen rátermett vezetőink jóvoltából ennek a konfliktusnak is csak elszenvedő nézői vagyunk, és volnánk. Azon túl, hogy ez már igen nehezen volna megkülönböztethető egy világháborútól. De annak végre mi is szereplői leszünk!

Micskó András