Kiáltvány az orosz és ukrán nőkhöz a nemzetközi nőnap alkalmából

Nyitókép: pixabay

Kétségbe ejt a tehetetlenség, a saját parányi lényem tehetetlensége és főként a másoké, a befolyásosaké, a hatalmat gyakorlóké, s akiket a jószándék vezérel, megállítani a szomszédban zajló rettenetes vérontást – házak, otthonok, városok földig rombolását. Hát valóban képtelenek vagyunk bármit is tenni?

Azt hittem, életem végéig olyan generációhoz tartozom majd, aki nem élt meg háborút, csak elődeink elbeszéléseiből, meg az iskolában szerzett ismeretekből alkottunk róla valamilyen képet. De nem így lett…

    

Szerencsénkre, nálunk még nem folyik patakokban a vér, és remélhetőleg nem is fog, csupán a pénztárcánkon érezzük, nem mennek rendjén a dolgok. Az idősebb korosztály jelentős része hiába kuporgatja a garasokat, a nyugdíjból eredő bevétel sehogy sem takarja a kiadásokat …  Persze, az ifjabb generáció is érzi a rossz irányú változást. De ettől nagyobb baj sose érjen bennünket! Még van a fejünk felett fedél, még van kenyér az asztalon …

Ukrajna földjén több mint egy éve dúl a háború. Emberek gyilkolnak le embereket, felsőbb parancs végrehajtásának vonzataként, nők zokognak, amikor elviszik párjukat, anyák rettegnek fiaikért, akiket a frontvonalba küldenek, és vagy ők ölnek, bár nem saját bűnük terhére, vagy őket ölik.

És mindez a jelenkorban történik, az egykori Szovjetunió területén, az orosz és az ukrán testvérnép között, akik oly lelkesen tudtak hajdanán együtt ünnepelni!

A nemzetközi nőnap kapcsán jutottak eszembe ezek a gondolatok, ami oly nagy jelentőségű ünnep volt náluk, mint felénk a karácsony. Mert nem csupán a férfiak fejezték ki tiszteletüket a gyengébb nem iránt, de a nők is megajándékozták nőrokonaikat, barátnőiket, szomszédasszonyaikat, a női létre jellemző eszközökkel, különféle főzőedényekkel, porcelánnal, kristálypoharakkal, lakásdíszekkel  – szóval, amiről gondolták, hogy örömet szerez majd asszonytársuknak.

Most fájó ez az ünnep. Több mint egy éve dúl a háború, nagy a veszteség mindkét oldalon, az emberáldozat egyre gyarapodik, anyák veszítették el fiaikat, gyermekek apjukat, nők társukat. Vajon meddig tart még ez a gyilkos háború?

TI, OROSZ és UKRÁN NŐK, kérlek benneteket, fogjatok össze, és állítsátok meg a háborút! Teremtestek egymással kapcsolatot, rokonokon, barátokon, ismerősökön keresztül és szövetkezzetek! Bizonyára sokan vagytok olyanok is, akik vegyes házasságból születtek, apjuk ukrán, anyjuk orosz, vagy fordítva. Követeljétek EGYÜTT EGYSZERRE a mielőbbi BÉKETÁRGYALÁSOKAT, hogy ne folyjon már több vér!

Ti, orosz és ukrán ANYÁK! Szervezzetek csendes BÉKEMENETET, MINDKÉT OLDALON, kezetekben egy fehér zsebkendővel, fehér virággal, fehér szalaggal, vagy akár csak egy darabka fehér tépett vászonnal, és hirdessétek a békevágyat! Nem azért szültétek fiatokat, hogy egy gyilkos golyó kioltsa életét, és aztán felmagasztaljanak benneteket, hogy hős katona volt a fiú, és a hazáért esett el! Élve szeretnétek a gyermeketeket, és azt, hogy majd egyszer, ha már szép lassan eljár felettetek az idő, ő kísérjen el utolsó utatokra, és ne fordítva!

Anyai kínokkal szültétek fiaitokat, tejetekkel tápláltátok, rettegtetek, ha csak egy picit is megbetegedett, ha fölment a láza máris orvosért szaladtatok! Éjszakákat virrasztottatok át betegágya mellett…  Aztán iskolába kísértétek, tanítattátok és nap mint nap a lelkére kötöttétek: Kisfiam, jó légy és vigyázzál magadra!

Kisfiam, jó légy és vigyázzál magdara … Most hogyan? … Nem neveltétek háborús harcokra …

Én tudom, mit jelent életet veszíteni. Mert fiatalon elveszítettem társamat, igaz, nem háborúban, csupán egy pár óra alatt lejátszódó szívelégtelenség miatt. Még akkor, sok évtizede fogant meg bennem a gyász szülte érzés, hogy minden anyagi javamról képes lennék lemondani, akár saját otthonomról is, az Ő életéért. Egy barlangban, egy odúban ellaknék vele és gyermekünkkel, ősemberi körülmények között, ha Őt visszakaphatnám! Mert ilyen sokat jelent az élet, ilyen sokat jelent a SZERETET.

Nincs az a darab föld, amiért egy anya önként odaadná a fia életét! Nincs! Ellenkezőleg, gyermeke életéért a fél világot odaadná! Mit, a felet?! Az egészet, ha tehetné…

Számára ő a legfontosabb, óvná attól is, hogy akár egy haja szála görbüljön, mert ez így íródott bele az anyai szívbe, a természet törvényei szerint.  Az emberi élet a legnagyobb érték, a legdrágább kincs. Egyszeri, megismételhetetlen, szent és sérthetetlen! Milyen hatalom, milyen cél érdekében meri azt feláldozni?

Ti, orosz és ukrán asszonyok, ne hagyjátok elveszni fiaitokat!  Szervezzétek együtt a békementeket, és ha akad módja találkozásotoknak, sírjatok egymás vállára borulva! Ne folyjon már több vér! Orosz és ukrán asszonyok, állítsátok meg a háborút!

Ne keressétek a saját igazságotokat, csakis a békességet keressétek, mert az igazságot mindenki más szemszögből nézni és másképpen látja! És az embernek végül meg kell érnie arra is, hogy ráébredjen, a magunk valós, vagy vélt igazától sokkal többet ér a békesség!

A béke útja pedig a krisztusi szeretettel lelhető meg, mert az maga az Út, az Igazság és az ÉLET! (János, 14, 6.) Követeljetek azonnali fegyverszünetet, béketárgyalásokat, mert csakis ez vezethet ki a háborúból!

Ti, orosz és ukrán asszonyok, váljatok történelmet alakító nőkké, hogy halált hozó fegyverek, harci repülők, rakéták helyett végre fehér békegalambok röpködjenek át a határon, igazi megbékélést teremtve, hogy egy anya se zokogjon már elveszített fia holtteste felett!

Nyerjen új tartalmat a nemzetközi nőnap, kapjon új értelmet, a békekötés szent szándékától! Ebben segítsen a magasságos Isten mindnyájatokat!

DONNA NOBIS PACEM DOMINE!

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor ember*- vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Embertársam** ellen soha-soha többet!
– – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(A cikk szerzőjének átiratai, eredetileg a versben: *magyar vért, **Magyar vérem)

Utóirat

Békét adj, uram, kérlek / A háborgó szíveknek
Békét és reménységet / minden ártatlan gyereknek

Békét és reménységet / békét a világnak
Békét és reménységet / az ember ennyit csak kívánhat

(Tolcsvay László – Bródy János: Békét és reménységet, részlet)

Buday Mária