Micskó András: Amerika mókuskerékben

Nyitókép: Körkép.sk

Hogy manapság a világnak valami számunkra váratlan átrendeződése kezdődött meg, legfeljebb két-három évvel ezelőtt lett volna új gondolat, amikor a COVID-lefékeződés közepette egyesek arra figyelmeztettek, hogy „sosem lesz már semmi a régi”. Akkoriban ez zéró hatású, értelmetlen, megalapozatlan és elképzelhetetlen kijelentésnek tűnt. Ma már kétségtelen, hogy tévedtünk. És erre egyáltalán nem készültünk fel. Ahogy vezetőink sem, akiket akkor és azóta választottunk magunknak. Szellemi tunyaságukban jellemzően még a felismerésig sem jutottak el, nemhogy cselekvésig, vagy választási programjukban szerepelt volna bármi ilyesmi.

Pedig nem három éve kezdődött. A töretlen ív, melyben kapitalizmusa nem csillapodó profitéhséggel vezette Amerikát a rabszolgaságtól a robotizációig, változatlannak tűnik. Mégis, mintha az USA helyzete, elfogadottsága (és helyzetének elfogadottsága) már korábban megingott volna szerte a világban, ami óhatatlanul maga után vonta hegemóniája megkérdőjelezését.

A hidegháború idején és után a győztes Egyesült Államok és szövetségesei, így az EU is, a szabad piacok akár erőszakkal történő kialakítására törekedett. Az volt a cél, hogy minél nagyobb területen minél zavartalanabb kereskedelem zajlódhassék, vámok, illetékek, kvóták és minden egyéb korlátozás nélkül (Ennek a gyakorlatnak esett áldozatul a teljes kelet-európai térség korábbi ipara és szolgáltató szektora (már ahol létezett) is, valamennyi munkahelyével együtt). De távolabb tekintve ebbe a csapdába sétáltatták bele a „felszabadult” afrikai országok, az oroszok (1992 és 2000 között), és ebben találták magukat Dél-Amerika nyersanyag- és munkaerőkapacitásai is. 

   

Miért? Mert a gazdasági és katonai erő eleve olyan (pénzügyi lsd. IMF) konstrukciókat hozott létre, melyek a nyugati „demokráciák” cégeinek termeltek jövedelmet, amiknek tulajdonosai – különösen az Egyesült Államok esetében – egyben a politikai elit tagjai is! Fegyverszállítás, korrupció, nyomásgyakorlás, szükség esetén részesedés a szegényebb térségek vezetőinek, cserébe kihasználták az olcsó munkaerőt és nyersanyagot – ezzel továbbra is szegénységben tartva „barátaikat”. Technokráciájuk innovatív képességeit úgy fokozták, hogy a szegény országok adópénzein kiképzett értelmiséget a jólét csábításával egyszerűen elrabolták azoktól a közösségektől, akik megfinanszírozták tanulásukat. A folyamatot a hangzatos „szabad munkaerőáramlás” nevű trükkel csomagolták az egyéni jogok köntösébe. Ez termelte újra és termeli ma is az életszínvonal- és vásárlóerő-különbséget, ami fenntartja a körforgást, és a periféria megfojtásával állandósítja a migrációt.

Az olajozottan működő rendszer azonban a 2000-es évekre önmaga farkába harapott: a termelőkapacitások sokaságának (éhbérért történő) kiszervezésével a nyugati világ erős szakszervezetei, melyek korábban képesek voltak a profitéhség fékezésére, ezzel az egyenlőtlenségek mérséklésére, elvesztették jelentőségüket. Mára nincs a kezükben semmi (sztrájk, gyárleállítás), amivel kompromisszumra bírhatnák munkáltatóikat.

A hatást fokozza a „közösségi” élet ügyes átcsúsztatása a médiatérbe, ahol a tudatos közösségrombolás mára minden álcáját elvesztette: ma a vélemények olyan torzítása és elhallgattatása sújtja a világhálót, ami ellen nemcsak tenni nem tudunk, de a demokráciák megszokott eszköztárával még felelőseit sem tudjuk megnevezni. Az eredmény: óriási profit a leggazdagabb 1% kezében, mérhetetlen társadalmi különbségek, a középosztály tönkretétele. Ezzel napjainkra a hatékony társadalmi ellenállás lehetősége is megszűnt.

A folyamat egyik oka, hogy a valódi hatalom az állam választott tisztviselőitől a multinacionalista vállalatok kontrollálatlan felügyelete alá került. Ezzel pedig megszűnt minden alapítói, vallási, erkölcsi tartás, a közösségi erő, ami korábban képes volt az állam lépéseit korlátozni. Ennek illusztrálására álljon itt néhány szám. Azok a „választók”, akik több, mint 100.000 dollárt adományoznak az amerikai választásokon (2016-os adatok), az összes donor mindössze 0,01%-át teszik ki, de a teljes pénz 57%-át adják össze. Ami még riasztóbb: ennek több, mint fele, 2 446 370 446,62 USD (29,8%), mindösszesen 400 adományozótól kerül a kasszába! Hogy a demokrata vagy a republikánus kasszába-e? Mindkettőbe! Azt, hogy egy választás, a média szembeszökő pártossága mellett – miközben annak tulajdonosai is a 400 donor között vannak – mennyire tekinthető demokratikusnak, az olvasó képzeletére bízom. Abban azonban egyetérthetünk, a 400 fő, az USA 334.000.000-s lakossága mellett… nem túl biztató szám! Az ókori Athén arányai sokkal jobbak voltak!

A mások pillér, hogy a kommunista ideológia „legyőzése” után az addigi fizikai kizsákmányolást – paradox módon tovább fokozták. Fennállása óta az Egyesült Államoknak 10, azaz tíz olyan éve volt, melyben nem állt senkivel háborúban. Ez mindennél világosabb bizonyítéka módszereinek. Mégis, legalább a 2. világháborúig a kifosztás csakis gazdasági területre korlátozódott. A Szovjetunió összeomlása, ezzel a fenyegetettség megszűnése után a megmaradt „Egy Gyűrű” polgárai maradék kapcsolatukat is elvesztették a külvilággal. Hogy az amerikai választó addig is belpolitikai voksot adott le, de választottjai az egész világot „vezényelhették”, 100 éve köztudott. De a kulturális gyarmatosítás elfogadása új feltétel az irányítottak számára. 

A mindent elárasztó „virtuális valótlanság”, a vele járó életformával, megágyazott a teljes elidegenedésnek: innen számolhatjuk a woke, a cancel és CTR (kritikai fajelmélet) kialakulását. Az ezek elfogadtatásával kapcsolatos erőszakos térítési kísérletek azonban a Globális Dél és Transzázsia makacs ellenállását váltották ki. A saját méltóságára oly kényes, de másokéval cseppet sem törődő globális elit ezzel a gondolaterőszakkal épp attól a menedéktől fosztaná meg a minimum 6 milliárd kívülálló embert, amibe a rájuk kényszerített (kilátástalan) életszínvonal mellett kapaszkodni tudott: kulturális hagyományaitól és vallási identitásától. És ők ezt – immár számottevő gazdasági erejükre támaszkodva – nem akarják!

Kontroll hiányában azt is későn vették észre, hogy a profitmaximalizálás Kína felemelkedését vonja maga után. Kína kihasználása ugyanis – mert kétségtelenül itt is erről volt szó – visszaütött. A mérhetetlen kapacitások kiszervezése csak a kis országokban bizonyult erővel kézben tarthatónak. Kína csábítása mégis erősebbnek bizonyult a félelmeknél. A bármeddig növelhető térbeli, időbeli és erőforrásbeli lehetőségek, amit a milliárdos lakosságú ország jelentett, párosulva az elfogadható minőséggel és a kifogástalan (termelési és szállítási) biztonsággal, oda vezetett, hogy ma a nyugat díszkert, Kína pedig a gazdasági udvar. Minden Kínában készül, ami a nyugatot idilli képbe helyezi. A Nyugat országai kínai áruk nélkül sem háztartási, sem települési, sem társadalmi szinten nem tudnak működni. Kína bezáródása egzisztenciális fenyegetés a Nyugatnak. (A COVID-válságban még a vakcinagyártó kapacitások 80%-a is Indiában és Kínában volt található! Ne bonyolódjunk itt most bele a melyik-a-jobb-licitálásba. A nyugati szövetség képtelen volt felzárkózni arra a szintre is, hogy saját lakosságát a keleti ütemben tudja beoltani!) 

Kína felemelkedése

Kína megerősödése, ha létrejön is, sokkal lassabban történt volna, ha a nyugati technológia, know-how, és tőke nem teremti meg tíz-, vagy százmilliók számára a felemelkedés lehetőségét. A beáramló pénzt – amit tehát Kína nem elsősorban mások kifosztásából szerzett – a kommunista vezetés sokkal jobban hasznosította, mint a nyugat gondolta volna. Az említett „gazdasági udvar” bezárása persze Kína számára is végzetes lépés lenne, és egyelőre ez a mi szerencsénk! Meg az, hogy az egész cirkuszt Kína finanszírozza.

Az elmúlt 20 évben az USA adóssága 5-ről 30 ezer milliárd dollárra nőtt, ez most a GDP 125%-a. Minden elnök minden ciklusában kénytelen megemelni az adósságplafont, hogy az ország finanszírozhatóságát fenntartsa. Mivel a hiteleket jórészt Kína folyósítja, nyilván vissza is szeretné azokat kapni. Egy totális szakítás tehát mindkét fél részére végzetes volna. Így, ha úgy tetszik, még örülhetünk is ennek az összefonódásnak.

Ha ebben a helyzetben az USA változtatni kényszerült, annak oka csakis annak felismerése, hogy sok területen kicsúszott kezéből az ellenőrzés. A felismerés nem váltotta le a 250 éves kényszerítő-kifosztó modellt. Az amerikaiak nem a meggyőzésben, a szövetséges régiók Marshall-típusú felemelésében (ha együttműködsz, jobban élsz), vagy a kínai kereskedő-fejlesztő modellben látták befolyásuk kiterjesztésének eszközét, hanem paradox módon az erőszak fokozásában. A lemaradásról és befolyásvesztésről tanúskodó jelentések csak erőszakosabbá és türelmetlenebbé tették az amerikaiakat.

Nehéz megmondani, hogy az első változások már a korrekciós terv részei voltak, vagy a terv elkészítésének kiváltó okai, de az USA legkésőbb a 2000-es években detektálta hegemóniája megingását. Míg a 80-90-es években még csendesen és többnyire „törvényesen” szervezték meg jelöltjeik beszivárgását más országok irányításába , a 09.11-re adott hibás válasz már a türelmetlen erőszakra, az „illegális legalizációjára” alapozott.

Oroszország

Putyin hatalomra jutása az ezredfordulón Oroszországban is véget vetett az erőforrások gátlástalan szétlopásának, és – milyen érdekes – ezzel megszűnt a NATO és Oroszország rövid románca is: a NATO-Orosz Állandó Tanácsnak befellegzett. Hogy ez nem véletlenül történt, azt bizonyítja az első komolyabb kísérlet: a dél-oszétiai háború. Míg a tíz évvel korábbi karabahi konfliktus még talán „tiszta ügy” lehetett, azaz a szovjet széthullás következménye, a 2008 áprilisi bukaresti NATO-értekezlet után, ahol – minden korábbi ígéret ellenére – már napirenden volt Grúzia (és Ukrajna!) tagjelölti státusza, csak négy hónap telt el a grúz háborúig – ami történetesen egybeesett Putyin májusi elnöki lemondásával.

Az oroszoknál csak az amerikaiak tudják pontosabban, milyen fedett tevékenység folyt Dél-Oszétiában, az azonban biztos, hogy alig hat év múlva az oroszok csúnyán elhasaltak a Majdanon – és ezzel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Amerika be kívánja zárni az orosz gyűrűt. Az ukrán fejlemény nem tántorította el a szokás szerint bekötött szemmel értetlenkedő Uniót az oroszokkal való együttműködéstől, pedig ez volt a legelső jel, hogy amerikai barátaink elkezdték őket leválasztani Európáról. Arra is mérget vehetünk, hogy ez a fajta vakság csak Európát sújtotta. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis az oroszok komolyan vették a helyzetet. Láss csodát, elég volt egy év, és rá is tenyereltek a Krímre!

Afrika és a Közel-Kelet

Hogy nem az oroszokkal volt a baj, hanem a terjeszkedést fenyegette veszély, bizonyítja a Közel-Kelet, és Észak-Afrika az orosz bezárási kísérletekkel paralel zajló, 2011-es eltörlése – az arab tavaszra, s annak máig ható következményeire gondolunk. Az ottani államok többsége káoszba süllyedt, és (még működő) erőforrásaik többsége amerikai kézbe került. Az orosz ügyeskedésekkel szemben ez a lépés már láthatóan hozzájárult a geopolitikai (és geoökonómiai) status quo megbontásához. 

A terület feladását tükrözi a régióhoz tartozó régi szövetséges tétova cserbenhagyása is. Izrael, akitől mára nemcsak a korábbi szövetség fenntartásába vetett hitet, de még fegyver- és lőszertartalékait is elvették, immár maga készül háborúra, mert úgy látja, az USA nem lesz partnere a növekvő iráni atomfenyegetés megállításában. Pedig Irán lassan 25 éves gazdasági és politikai elszigetelése nem következménye, hanem oka lehet az iráni atomvágyaknak. A közel-keleti „lecsúszást” jellemzi, hogy míg 2020-ban még (a sokat szidott) Trump hozta tető alá az Ábrahámi Megállapodást Izrael és az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, majd Marokkó és Szudán között, 2023-ban már Kína békíti össze a nagy riválisokat, Szaud-Arábiát és Iránt.

Európa

A közel-keleti káoszteremtés rávilágított arra is, hogy Amerikának cseppet sem fontos Európa sorsa. Ha nem így lenne, mindenképp egyeztetett volna szövetségeseivel, mielőtt – elsősorban a 2014. szeptemberi észak-szíriai hadműveletek következtében – menekültek özönlötték el az Uniót. Titokban talán meg is tette, hisz első számú európai ügynöke, a még lehallgatásának kiderüléséért sem neheztelő Merkel (idézzük csak fel tavaly decemberi megjegyzéseit is a minszki megállapodásokról!) azonnal meghirdette a „wir schaffen das-t” – Németország elszegényítésének programját.

Ami pedig azóta történt, az Északi Áramlat felrobbantása (Scholz emlékezetes megalázásával), a belpolitikai beavatkozások, vagy az USAID újraaktiválása, mind a kooperáció feladását és a direktutasításos rendszer bevezetését jelzi a katonailag és erőforrások tekintetében is elértéktelenedett Európa viszonylatában. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy hogyan képezték ki és „dobták le” Európában – Németországtól Macedónián át Csehországig – saját aktivistáikat az EU és az egyes tagállamok politikai életébe. Ha nem így volna, miféle szuverenitásról beszélt a minap Macron, az egyetlen „atombirtokos”?

Az erre kapott amerikai (német, és EU-s) válasz világossá teszi, hogy szövetséges csak az lehet, aki hajlandó mindenben alávetni magát – tekintet nélkül arra a jövőre, ami az új, már a Csendes-óceánra fókuszáló amerikai doktrínából Európa számára következik. A szabadpiacot még a szövetségesek közt is felváltja protekcionizmus, a lehetséges gazdasági folyamatok irányát pedig már egyértelműen Amerika jelöli ki. A feltételeket ő határozza, az integráció szempontjait ő választja meg. Mint halljuk: enélkül nem tudjuk „megvédeni magunkat”, és „ez a szabadság ára”. Így aztán aki önállóságban, másik, például keleti kooperációban gondolkodik, az áruló. 

Nem tudom, Európa polgárai közül hányan képzelték így a szabadságot, az amerikai barátságot, vagy saját jövőjüket, de a nyugati országok annyiban biztosan hibáztak, hogy megbíztak az amerikaiakban. Ha megveszekedett okosságukban csak egyszer is megkérdezték volna szegény Antall Józsefet, Václav Havelt – vagy bármelyik ezeréves közép-európai ország akármelyik történelemtanárát, hogy megbízhat-e a gyengébb erősebb szövetségesében – menekültek volna! Most is ezt kellene tennünk – de nyakunkon a késsel ez már nehezebb lesz.

Micskó András

Képek: Körkép.sk