Egy ember

„Mindig az embert kerestem, és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel a legjobban. Kérdéses azonban, van-e bennem valami abból reálisan, ami egész eddigi életem ideálja volt? Gyötrődő és akaratos természet vagyok, s mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között.”
(Kassák Lajos)

Kassák Lajosról elsősorban – és jóformán kizárólagosan – a fejünk fölött elrepülő nikkelszamovár értelmezhetetlen képe és a kommunizmus jut eszünkbe. Mélységeiben azonban sem a verset, amit ez a sor lezár, sem a költőt nem ismerjük. Pedig érdemes lenne, a 127 éve született Kassák ugyanis hallatlanul izgalmas figurája kultúránknak, akit valójában egyik skatulyába sem lehet beilleszteni.

Talán már az is sokaknak újat mond, hogy Kassák felvidéki volt: 1887. március 21-én született Érsekújváron. Egyszerű szülők gyermekeként a kiemelkedés és a továbblépés útját az iskolázottság jelenthette volna neki. Szülei azonban hiába íratták be az érsekújvári gimnáziumba, őt ez egyáltalán nem érdekelte. Már az első évben két tárgyból megbukott. Apja elintézte, hogy pótvizsgát tehessen, a sikeres javítás ellenére Kassáknak esze ágában sem volt folytatni az iskolát, úgyhogy legközelebb még radikálisabban fejezte ki véleményét erről az egészről:

„Az év elején mégis majdnem kötélen végigvezetett apám az álmos városon, keresztül a hideg, buta folyosókon a tanáriba, és újból beíratott. Jól van, gondoltam magamban, ha mindenáron urat akartok nevelni belőlem, akkor én nyugodt lelkiismerettel már most elkezdem az uraskodást. Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam, s mint egy valóságos úr sétáltam be az utolsó padba. Ezt a helyet mindjárt az első órán kiválasztottam magamnak, jó távoli és sötét volt. Nyolctól tizenkettőig sokszor elaludtam, és valami csattanásra vagy röhögésre sokszor felébredtem. Húsvéti szünet előtt kikaptuk a bizonyítványt. Minden tárgyból megbuktam.”

Miután megkapta érte büntetését (apja nagyon megverte), szülei úgy határoztak, innentől maga dönthet sorsáról. Ezzel teljesül is Kassák nagy álma: „A város másik felében, túl a piacon és közel az iskolához, volt egy lakatosműhely, egyenesen odamentem.” A kivételes tehetségű és a világ dolgait éleslátással figyelő fiú sorsa azonban itt nem állt meg: végül – minden korábbi akarata ellenére – mégis értelmiségi lett. Olyan, aki felelősnek érezte magát azokért, akik nem voltak annak a tudásnak birtokában, aminek ő igen.

A magyar kultúrával önképző módon ismerkedett. A 20. századi self-made man eszményét ő testesíti meg igazán, hiszen családi háttér és iskolai keretek között elsajátított tudás nélkül lett értelmiségi. Ennek nehézségéről így ír: „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell kibontanom a burkából.” Ehhez először otthagyta szülővárosát: „Legalább olyan komikusnak látom magam, mint mikor tizenhét éves koromban Érsekújvárról Pestre jöttem, esetlen lakatoslegényke a patikárius úr fél lakkcipőjében, nagykockás pepita nadrágjában, batyuval a hátamon, és magas szalmakalappal a fejemen. Milyen nagy idő múlt el azóta.” Aztán gyalog elindult világot és az Ady által annyira rajongott Párizst látni. Úti élményeit szintén leírta önéletrajzi regényében, az Egy ember életében. Élményei a ma emberének is érdekes olvasmánya lehet, hiszen Kassák száz évvel ezelőtt ugyanolyan hátizsákos turista volt, mint a napjainkban népszerű utazós blogok szerzői. Pénz nélkül vágott neki a világnak, úgyhogy a régi világ mindennapjain túl kalandos pénz-, jármű- és szálláskereséseiről is olvashatunk ebben. Ráadásul nemcsak A ló meghal… válik érthetővé ezek fényében – hiszen a vers voltaképpen a csavargás emlékére született -, de megismerhetjük belőle Kassák egy méltatlanul elfelejtett énjét (a sok közül): az izgalmasan mesélő prózaírót.

   

Az ismerősnek tűnő, de valójában teljesen ismeretlen másik oldalát, a költőt és a mozgalmárt nem könnyű megérteni, ha csupán címkékkel akarjuk körülírni. A különféle művészeti izmusok és a kommunizmus ugyanis csak egy-egy állomás voltak az óriási életműben. Megértését azzal a kérdéssel kell kezdenünk: mi vezetette hozzájuk? Korának irodalmi és képzőművészeti életét szemlélve két dolgot vett észre. Egyfelől az óriási lemaradást. Mert bár mi a Nyugatra mi úgy tekintünk, mint valami forradalmian modern dologra, ami egészen újat és jelentőset hozott irodalmunkba (ami részint igaz is), nem árt tudni, hogy az eszménynek beállított nyugat-európai kultúrához képest mindez bizony óriási megkésettségben, lemaradásban volt. Másfelől, az egész korszellemet egy bizonytalanság-érzés hatotta át: az új század gyors változásai, a városiasodás és a kultúra, a korábbi értékek értéktelenné válása megijesztette az embert. Ugyanúgy, ahogy napjainkban a korábbi világ (pl. gazdasági, kulturális, kisközösségi téren) megszűnőben, de legalábbis átalakulóban van, a 20. század elején is egy korszakváltás tanúi voltak az emberek.  Ez olyan mindennapi apróságoktól, mint például a nők öltözködése az egészen nagy horderejű dolgokig (pl. a társadalom és a politikai rendszer átalakulása) megmutatkozott. A bizonytalanság, a korábbi rendszerből származó gyökerek, közösségek, erkölcsi háttér felszámolása gyakran a kiábrándultságba, a teljes elmagányosodásba vezette az embert, amit a művészek is megírtak. A mindig cselekvésre vágyó Kassák azonban ezzel nem tudott mit kezdeni, ő sosem tudott semmibe belenyugodni: „Miért, hogy az egész művészetünk ilyen halálszagú? Ez az általános korhangulat. Igen, igen. De hol van a költő, a zenész, a festő, az alkotó ember, aki szembefordulna ezzel a halványlila lelki ragállyal? Nincs Petőfink, mert nincs fiatalságunk, s mert békaguggolásból nézzük a világot, nincsenek perspektíváink, s ami a legmegdöbbentőbb, komolyan nem is akarunk kimozdulni halálhangulataink szürke, langyos iszapjából.” És nemcsak beszélt arról, ami nem tetszett neki, cselekedett is.

Folyóiratokat szerkesztett, színpadi esteket tartott a munkásságnak és rengeteget írt. Mindehhez pedig az évtizedekkel korábbi nyugat-európai művészektől szerzett inspirációt, hanem saját korából. Ha kultúránkról és annak történetéről beszélünk visszatérő motívum szokott lenni a megkésettség. Nos, Kassák remek ellenpélda lehetne erre – mégsem szokás róla beszélni –, hiszen külföldi kortársai is publikáltak lapjaiba: Kandinszkij, Chagall, Picasso, Ernst vagy a magyarok közül Moholy-Nagy László és Bartók Béla neve olvasható szerzői között. A Nyugat (egyébként csodálatos) formai szigorúságával szemben ő valóban lázadó és forradalmi volt: minden korábbi eszmétől és irányzattól idegen. Az avantgarde, a formabontó polgárpukkasztás ekkor még valóban újszerű volt – akkortól, amikor az igazán divatossá és ismertté vált nálunk, nem maradt más belőle, csak valami végtelenül egysíkú és öncélú dolog, ami láttán értetlenül állunk. Ha ma egy zöldre festett vászonra rajzolnak egy fehér kockát vagy véletlenszerűen egymás mellé pakolnak szavakat, mondván, ez egy vers, egyáltalán nem hökkenünk meg, inkább unatkozunk. Nem értjük, hogy ettől miért kellene elájulnunk és mit is akarnak tulajdonképpen ezzel mondani. Sokkolni pedig egyre kevésbé sokkol bármi is – sőt, ma már inkább a hagyománytisztelet, a formához ragaszkodás az, ami meglepő és forradalmi hatást ér el. Kassák korában azonban mindez egészen új volt, akkor, amikor a versek a klasszikus, ókori műveltséget tükrözték, Kassák szabadverse tényleg egészen egyedi és figyelemre méltó volt. (Szintén kevésbé ismert tény, hogy még Radnóti Miklós is foglalkozott velük, de hatott ő Illyésre is…)

Mindezzel pedig nem akart öncélú lenni: „Ők örülnek, ha két rím szépen összecseng, ha a sorok pontosan elskandálhatók – nekem ez nem öröm, nem tesz kíváncsivá, és nem elégít ki. Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van! Az embert és a sorsát. Az embert, aki egy a világgal.” Kassák így jutott el a politikához. Úgy tartotta, értelmiségiként felelős másokért, de nem lehet egy rendszer feltétel nélküli kiszolgálójává sem, mindig kritikusnak kell maradnia: „Az író ne legyen se pártpolitikus, se az elefántcsonttorony passzív lakója.”

Városi emberként és munkásként elsősorban azzal a réteggel foglalkozott, akik őt körülvették és akik ekkoriban egyre többen lettek. A paraszti kultúra tehát távol állt tőle, noha annak értékeit pontosan ismerte: „A komoly elméleti tudás jóformán megközelíthetetlen a parasztság számára, ezzel szemben viszont sokkal gazdagabbak közvetlen élettapasztalatokban, mint a proletáriátus, a környezetismeret, a föld szeretete, az ég iránti tisztelet és az állatokkal való állandó bensőséges érintkezés gazdag érzelemforrások számára. A mai ipari munkás egy óriási mechanizmus kereke. Munkája közben elveszítette alakító szerepét. […] A munkásnak a részvénytársasági alapon organizált gyárhoz, mint gazdasági tényezőhöz „semmi köze” számára nincs megadva többé az alakítás gyönyörűsége, ereje kimerült a részletmunka végzésében, s a tevékenysége ritmusát hasznavehetetlenné tette a gép tempója.” Úgy látta tehát, hogy a városba özönlő tömegek puszta robotokká válnak, akik a munkahelyen gépies feladatokat látnak el – semmi maradandót nem alkotnak, semmi értékeset nem hoznak létre. Munkaidőn kívül pedig szintén sodródnak az árral, hiszen nincsen olyan kapaszkodójuk, ami korábban a földdel és a népi kultúrával összhangban élő parasztságnak még volt. Ő úgy gondolta, hogy az értelmiség feladata az, hogy a gyökér nélküli, már nem paraszti, de még nem városi munkásoknak segítsenek boldogulni. Ugyanakkor mégsem várt sokat a többi értelmiségitől, mert látta, hogy egyik felük csak siránkozik az állapotok láttán, a másik felük pedig isteníti őket, mint az új kor emberét. Ő, a nagy lázadó valami egészséges egyensúlyt keresett e kettő között. Ezzel párhuzamosan a korábbi avantgarde műveket már inkább a tartalmi mélység és formai tisztaság („én már kigyógyultam az izmusokból”), valamint a valóság, az egyes emberek mindennapjainak bemutatása váltották fel. Tökéletes kórképet adott korának embereiről, a munkások öntudatának hiányáról, azok lumpenné válásáról. Korábban úgy tekintett rájuk, mint óriási lehetőségek hordozójára, akik se a felelőtlen, csak a saját jólétük érdekében pénzt költő dzsentrikhez, sem az irodalomban túlságosan idillinek beállított parasztsághoz nem tartoznak. Be kellett látnia azonban, hogy ők végül még ezeknél is rosszabbak lettek. Olyan emberek, akiknek semmi céljuk nincs, semmi értéket nem teremtenek, teljesen elveszettek, és nem is akarnak többet az élettől. Erről írt sorain napjainkban is érdemes elgondolkodni: „A kapitalizmus minden doktriner jóslat ellenére megújította önmagát, a szervezett munkások tömegeiből atomizált fogyasztók lettek” –  írja. A fogyasztás mellett pedig biztos boldogulásra, a polgári élet nyugalmára vágynak – és ezért minden nemes eszményt, minden nemes célt képesek feláldozni, így válva lelkileg-szellemileg teljesen kiüresedett emberré.

Természetesen nemcsak ezt ítélte el, mindazokról az alkotókról (akár jobb, akár baloldaliak) is szigorú kritikával írt, akik ezt nem állították meg, akiket felelősség terhel ezért. Nem meglepő ezek után, hogy baloldalisága ellenére egyre többször került ellentmondásba egykori saját magával, és egyre távolabb került korábbi meggyőződésétől. A kommunizmus ugyanúgy egy állomás volt neki, mint művészetben az avantgarde. Miután megtapasztalta, hogy egyik politikai irányzat sem azt akarja, amit ő, egyre inkább az egyes emberekre koncentrált. A jelszavaktól elvakított, ugyanolyan emberekből, szinte robotként uniformizált tömeg helyett az egyes embereket kereste ezután. Ideológiailag pedig: „Én sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerűen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok. Anélkül, hogy jobbra vagy balra tántorognék, egyenesen előre törekszem.”

Mivel igazi gondolkodó volt, olyan, aki az őt körülvevő világot és eseményeket nemcsak figyelte, de tökéletesen meg is értette, egyszercsak partvonalon kívül találta magát – már nem tartozott semmilyen izmushoz vagy valaki más által kitalált ideológiához, ő Kassák Lajoshoz tartozott, vele tudott azonosulni. Izgalmas személyiségét és szellemét Pilinszky János is figyelemre méltónak találta, Kassák születésnapja alkalmából a katolikus Új Ember című folyóiratban készített vele interjút. A rövidke beszélgetés tanulságát így foglalta össze Pilinszky, alaposan rácáfolva ezzel arra a képre, amit Kassákról és a kommunista meggyőződéséről gondolunk iskolai tanulmányaink nyomán: „Örömmel tölthet el bennünket, hogy a fejlődés az értékek harca helyett egyre inkább az értékek együttműködése felé mutat. Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.”

A kiábrándultság és az egyes ember felé fordulás azonban nem keserűséget hozott számára, nem vált halálvágyóvá, mint a fiatalkorában kritizált költők. Ő inkább az élet apró szépségeire figyelt ezentúl, azokra a pillanatokra, azokra az emberekre, akik láttán az az érzésünk van, jó élni. Valami olyasmival foglalkozott ezután, amit Hrabaltól ismerünk: „gyöngyök a mélyben.” Kassák „nem leélni, hanem megélni” akarta az életet. „Ezért van az, hogy néha verset írok a szerelemről, máskor kiáltványt szerkesztek az emberi jogok védelmében, máskor meg órákon át el tudok játszani egy buta kis kutyával vagy egy még butább és még kisebb madárral. S ha mindez gyalázatos léhaságnak is látszik, örömmel vállalom érte a felelősséget, mert tudom, hogy szerelmi versem csak így lehet több nyegle ömlengésnél, s az emberi jogok érdekében szerkesztett kiáltványom így lehet több üres politikai demagógiánál” – szól ekkor művészi hitvallása. A ló meghal mellett ezért érdemes belelapozni későbbi verseibe is, mert olyan egyszerű dolgokban láttatja meg a szépet, ami mellett mi már sokszor elmegyünk – fásultságból vagy azért, mert semmi igazán fontosra nincs már időnk, úgy rohanunk a boldogulás felé.

Boldog reggel

Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel:
láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül,
hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában,
láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között,
hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe,
láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött,
hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt,
láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt,
hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését,
láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak,
hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt,
láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát
és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám.
Mást nem láttam és nem hallottam,
de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg
fésülgetés nélkül odavetett soraimat.