A Pátria rádió és a felvidéki magyar média legszánalmasabb fejezete – Hajszálrepedések 19. rész

Alig egy hónapja látott napvilágot Dunaszerdahelyen egy kiadvány, amely 100 felvidéki magyar újságíró fényképét és rövid életrajzát vonultatja fel. Noha korábban már több sajtótörténeti vázlat is született, ezek inkább a felsorolás szintjén foglalták össze a legfontosabb adatokat és tényeket, mélyebb tartalmi elemzésre és történelmi értékelésre nem vállalkoztak.

Az említett album is felemásra sikeredett, hiszen sok arra érdemes személy kimaradt belőle, bekerültek viszont olyanok, akik újságírói teljesítménye, finoman szólva, eléggé szerénynek mondható. De ebben semmi szokatlan nincs, az efféle válogatások minden időben hiányérzetet keltenek és kritikus véleményeket vagy akár ingerült reakciókat is kiváltanak. A jelen esetben az album összeállítójának még az is mentségére szól, hogy iránytű nélkül kellett egy meglehetősen zegzugos terepet biztonságosan bejárnia, ezért nem is meglepő, ha időnként letért az ösvényről.

Az viszont már joggal kifogásolható, hogy egyik-másik adat pontatlan vagy hibás, és a még élő újságírók rövid életrajzai is olykor egy korábbi állapotot tükröznek, mintha szakmai életpályájuk évekkel ezelőtt lezárult volna, noha sokan közülük ma is aktívak. A portrék többsége lapoknak dolgozó tollforgatókról készült, rádió- és tévészerkesztők, -riporterek csak mutatóba akadnak, és szinte teljesen hiányoznak a vidéki stúdiók munkatársai, valamint az internetes újságírás művelői.

   

Történelmi kontextusban ez az arányeltolódás még érthető is lenne, de napjainkban az „újságírás” terepévé egyre inkább az elektronikus médiumok válnak és persze a világháló is, amely eddig nem ismert lehetőségeket és szabadságot is kínál a véleménynyilvánítás számára.

Amikor az előző részben a felvidéki magyar újságírás agóniájáról írtunk, elsősorban az írott sajtóra céloztunk, amely egyre nehezebben képes teljesíteni azokat a sok esetben egymásnak is ellentmondó elvárásokat, amelyeket vele szemben támasztanak mind az olvasók, mind kiadók. Ez utóbbiak anyagi hasznot remélnek, az olvasók pedig megbízható tájékoztatást és kedvükre való cikkeket várnak.

Mivel a kisebbségi lapok eleve nem lehetnek nyereségesek, hiszen sem az eladott példányok után, sem az általuk közölt reklámokból nem folyik be annyi, hogy az akár a szükséges kiadásokat is fedezni tudná, a nyereségről már nem is szólva, ezért a tulajdonosaik vagy kiadóik igyekeznek minden fölöslegesnek látszó tételt lefaragni, és ez többnyire a munkatársi gárda radikális leépítésével jár. Nem végeztünk erre vonatkozóan pontos számításokat, de elmondható, hogy jelenleg a felvidéki kisebbségi sajtóban kb. tízszer kevesebb főállású újságíró dolgozik, mint a rendszerváltás körüli időben.

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

 

De emellett átalakult a lapok tartalmi szerkezete is. Olyan rovatok tűntek el észrevétlenül, amelyek sok külsősnek kínáltak publikálási lehetőséget (meg persze egy kis mellékes jövedelmet is) és ennek folytán a szerkesztőségek egyfajta beltenyészetté alakultak át, amelyben az egzisztenciális kényszer vált meghatározó újságírói attitűddé.

Napilapunk vidéki tudósítói pl. jobbára rendőrségi hírekkel, önkormányzati üléseken kialakult viharos összecsapásokról szóló beszámolókkal árasztják el az olvasókat, de jóval kevesebbet foglalkoznak az adott régió valós problémáival, esetleg olyan lokális rendezvényekkel, amelyek az ország más vidékein élő olvasók számára is fontos információk forrásai lehetnének.

A falanszterre emlékeztető szerkesztőség(ek)ben eleve nem születhet életszagú újságírás, kivált, ha még annak a kiadói elvárásnak is meg kell felelni, hogy az aktuálpolitika minden egyéb témánál fontosabb. (Azt már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy emiatt számos klasszikus újságírói műfaj – pl. tárca, kroki stb. – is eltűnt.)

A felvidéki magyar rádiózás a Kárpát-medence más térségeiben tevékenykedő kisebbségi magyar rádiószerkesztőségekkel összevetve, mondhatnánk, hogy monopolhelyzetben van. Ezt persze úgy kell érteni, hogy a szlovákiai nyelvtörvény miatt tájainkon eleve reménytelen vállalkozás volna magyar nyelven sugárzó magánrádiókat indítani.

A Pátria Rádió napi 12 órányi műsort közvetít, ami mindenképpen örvendetes, ha arra gondolunk, hogy a korábbi években és évtizedekben ez jóval kevesebb volt. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a vételi lehetőségek ezzel arányosan nemhogy javultak, hanem még romlottak is.

Szlovákiában középhullámon ma már csak a Pátria Rádió műsorait közvetítik, jóval gyengébb minőségben, mint korábban, de vételkörzetében él a felvidéki magyarság mintegy 75 százaléka (Csallóköz, Mátyusföld és Zoboralja, illetve Kassa környéke), az URH-frekvenciákon csak elszórtan érhető el, ott is legfeljebb 15-20 km-es körzetben.

Sokat elárul a szlovák médiapolitikáról, hogy pl. a túlnyomórészt magyarok lakta Dunaszerdahelyen a Slovensko 1 két URH-s frekvencián is hallható, míg a Pátria Rádió csak a Nyitrán működő adó középhullámú frekvenciáin fogható. Sőt volt idő – akkor Both Enikő „médiaszakember” volt a Pátria Rádió teljhatalmú főnöke –, amikor a középhullámon megszüntették a közvetítést, így a magyar adást csak azokon a helyeken (pl. Párkány, Érsekújvár, Nagykürtös, Kassa, Tőketerebes 15-20 km-es körzetében) lehetett fogni, ahol URH-adók működtek.

Mindezen problémák ellenére talán elmondhatjuk, hogy a Pátria Rádió az egyetlen olyan felvidéki kisebbségi médium, amely a Szlovákiában élő magyarokról a legteljesebb és a leghitelesebb tájékoztatást nyújtja. Igaz a vidéki tudósítói hálózat – a kiépítetlen infrastruktúra és a szükséges anyagiak hiánya miatt – csak korlátozottan tudja ellátni a feladatát.

De a pénzhiány sajnos olyan műsortípusok halálához is vezetett, mint az élő színházi közvetítések, hangjátékok, nyilvános felvételek stb. Ezek valószínűleg egyhamar nem is támadnak fel, ui. megvalósításuk komoly műszaki apparátust is igényel, és persze a szereplők és közreműködők honorálása sem kevés kiadással jár.

A felvidéki magyar média történetének kétségtelenül legszánalmasabb fejezete a közszolgálati televízió kisebbségi műsorpolitikájáról szól. Immár több mint 30 éve nem sikerült elérni, hogy a Szlovák Televízió a Szlovákiában élő magyarok számarányának megfelelő műsoridőt biztosítson a magyar nyelvű műsoroknak. A heti alig 2 órát kitevő összműsoridő még egy 10 ezer főt számláló kisebbségi közösség számára sem lenne elegendő, nem a közel fél milliót kitevő felvidéki magyarságnak.

Mind a televízió vezetése, mind a kormányzat mereven elzárkózik a műsoridő bővítése elől, noha nem titok, hogy éppen ez az a médium, amelynek a legnagyobb a befolyása az emberekre. Nem kívánunk alaptalanul vádaskodni, de talán éppen ez az oka ennek az áldatlan helyzetnek.

A napi 5-7 perces hírműsorban, a kétszer nem egész fél órás műsorblokkban aligha lehet érdemben tájékoztatni a felvidéki magyarságot érintő legfontosabb kérdésekről, illetve bemutatni a Szlovákiában élő magyaroknak a közöttük tevékenykedő kiemelkedő magyarokat. S akkor még nem beszéltünk más tévés műfajokról: a dokumentumfilmekről, a portrékról, a riportokról, és persze a magyar tévéfilmekről vagy a színházi közvetítésekről.

Ezek természetesen egzisztenciális problémák is. Csak egy példa: míg a szlovák színészek nem kevés jövedelemre tesznek szert a tévés szereplések jóvoltából, addig a felvidéki magyar színészt eleve kizárják ebből (kivéve, ha maga is szlovákul beszél).

De az utóbbi években örvendetesen megszaporodott dél-szlovákiai városi tévéstúdiók munkatársai is hátrányos helyzetben vannak, hiszen az ő anyagaikat is csak ritkán tudják a közszolgálati tévé kisebbségi adásaiba besorolni. Őszintén meg kell mondani, ezen a téren a magyarországi tévéállomások sem nagyvonalúbbak.

Nyilván az anyaországban is megy a kemény közelharc a műsoridőkért és a szereplési lehetőségekért, egy kisebbségi tévésnek vagy nagyon tehetségesnek kell lennie, vagy nagyon jó személyes kapcsolatokkal kell rendelkeznie, hogy a munkája odaát adásba kerüljön.

Még a 2000-es évek előtt a Pátria Rádió munkatársainak az anyagait is gyakrabban lehetett hallani a Kossuth Rádióban, manapság inkább a saját munkatársukat szalasztják ide vagy az egyetlen felvidéki tudósítójukat hajszolják az anyagok után, ahelyett, hogy időnként igénybe vennék a Pátria Rádió kapacitását.

De ez a lapokra is vonatkozik. Legjobb esetben találnak egy-egy embert – pl. Szilvássy Józsefet, a Népszabadság, vagy a minap elhunyt Neszméri Sándort, a Magyar Nemzet tudósítóját –, aki rendszeresen hírt ad az itteni történésekről.

A szocialista korszakban a vidéki értelmiségiek is jóval nagyobb szerepet kaptak a felvidéki magyar sajtóban, mint manapság. Ez a helyzet úgy az 1990-es évek derekán kezdett megváltozni, és jelenleg már szinte teljesen kiszorultak. Igaz, időnként alkalmi jegyzetíróként vagy egy-egy konkrét téma kapcsán szakemberként felkérik őket valamilyen cikk (esetleg cikksorozat) megírására, de nem ez a jellemző.

Ez nemcsak tartalmi és formai, hanem tematikai beszűkülést is eredményezett, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy egyre kevesebb az igazi szerkesztőegyéniség, aki bátran vállalja a vitákat vagy a konfliktusokat is, akkor a kilátásokról is véleményt mondtunk.

A következő részben a felvidéki magyar internetes újságírást vizsgáljuk meg.

HOMÉROSZ

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!