Korábbi posztunkban bemutattuk, hogy az asszimilációnak milyen formái irányulhatnak a nemzeti közösségek felszámolására. Mai cikkünkben pedig azt vesszük górcső alá, miként valósul meg mindez a gyakorlatban tájainkon. Két konkrét – korábban szinte teljesen magyar városon, Ipolyságon és Zselízen keresztül ábrázolva, ahol a magyarság aránya kimutathatóan zuhan.
Demográfiai mutatók
A két vizsgált város sok mindenben hasonlít egymásra. Mindkét települést a középkorban alapították. Ipolyság első említése 1237-re, míg Zselízé 1274-re datálható. Légvonalban alig 30, közúton 40 kilométerre helyezkednek el egymástól. Előbbi az Ipoly, másik a Garam völgyében található. Jelenleg mindkét település a Nyitrai kerület /megye/, Lévai járásába tagozódik, de érdekes módon az 1920-as impériumváltásig más-más vármegyébe tartoztak. Ipolyság Hont vármegye központja, Zselíz pedig Bars vármegye része volt. Majd egészen 1960-ig önálló járást alkottak, így járási székhelyként is működtek. Mai kartográfiai elhelyezkedésük is hasonló. Ipolyság az Ipoly, mint határfolyó jobb partján terül el, Zselíz pedig nem határváros ugyan, de alig 13 km-re terül el a határt jelölő Ipolytól, délről pedig 30 km-re a Dunától.
Ha szemügyre vesszük a századelő (XX.) nemzetiségi arányait, egyértelműen kitűnik, hogy tömbmagyar területről beszélhetünk. Ipolyság a demográfiai mutatók szerint 1910-ben 4206 lelket számlált, melynek 95% magyar nemzetiségű volt. Hasonló viszonyok uralkodtak Zselízen is, ahol 1910-ben 3011-en éltek (Garammikolával együtt), az itt élők 99%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A szlovákság ekkor még elenyésző, alig kimutatható számarányú volt. Ipolyságon 122 főt számláltak (3%), Zselízen pedig alig 6-ot (0,2%).
Csökkent a magyarok aránya száz év alatt
Az egyes népszámlálási adatokat pásztázva látható, hogy száz év alatt mindkét városnak megtöbbszöröződött a lakossága. Mára mindkettőnek nagyságrendileg ugyanannyi lakosa van (Ipolyság: 7624 – Zselíz: 7186). Leginkább a II. világháború után indult meg intenzív növekedés, ám a számadatok azt mutatják, a növekedés nem volt lineáris. A magyarság lélekszáma tulajdonképpen azóta is stagnál. A 2011-es adatok szerint jelenleg Ipolyságon 4410 magyar (58%) él, Zselízen pedig 3501 (48,4%). Ezek tükrében száz év alatt végeredményben bár fogyásról nem beszélhetünk, a magyarok száma nagyságrendileg ugyanannyi maradt, de arányait tekintve az összlakossághoz képest csökkent. Ez egyrészt a természetes asszimilációnak tudható be, másrészt a II. világháborúnak és az azt követő agresszív, emberellenes intézkedéseknek, mint pl. a magyar zsidóság felszámolása, a magyarok állampolgárságának megvonása, kitoloncolása, Csehországba deportálása, kétoldalú lakosságcsere által Magyarországra telepítése és többek közt reszlovakizálása is ide sorolható. Utolsó esetében viszont azt el kell mondani, hogy a reszlovakizáltak a nyomás enyhültével a hatvanas, hetvenes években „visszavették” a nemzetiségüket.
Milyen célokat szolgálnak a gazdasági beruházások?
Dél-Szlovákia nemzetiségi arányainak felborulása további kedvezőtlen hatásokban is tetten érhetőek. Ilyenek pl. a sokat ragozott gazdasági beruházások. Gyakorta hallható érv, hogy munkahiány miatt a magyarok elvándorolnak szülőföldjükről. Sajnos, ahogy korábbi posztunkban is rámutattunk, nem minden esetben az elvándorlás az egyedüli oka az etnikai tömbterületek nemzetiségi felhígulásának. Komolyabb gazdasági beruházás az adott régióba ugyanis közel hasonló hatást válthat ki. Mivel a beruházással nagy számban érkezhetnek olyan szakemberek, munkavállalók, akik jó eséllyel nem a térségből, hanem az északi vidékekről (többségi nemzetből valók). Ez figyelhető meg mid Ipolyság, mind Zselíz esetében. Csupán pár kilométerrel Ipolyság mellett telepedett le pl. a Transpetrol olajfinomító. De nagyobb beruházásként említhetjük akár a már megszűnt Strojstavot is. Zselíz esetében pedig a SES (Slovenské energetické strojárne – Szlovák Energetikai Gépgyár), vagy a Železnobrodské sklo bizsu-üvegipari gyöngygyár emelhető ki. Úgy, hogy alapvetően, mindkét terület inkább mezőgazdasági, mint ipari jellegű. Hozzájárul mindehhez, hogy a ’60-as, ’70-es évek voltak a sokat nehezményezett panelházépítéseknek is a fénykorszaka, melynek keretén belül az építészelvtársaknak sikerült eltorzítani minden valamire való település arculatát a gigászi betontömbökkel. Az olcsó (vagy ingyen) lakások ismét vonzották a vidéki lakosságot, főleg, ha még munkalehetőség is kínálkozott mellé.
Ezzel a lehetőséggel sok esetben nem csak a környék vidéki lakossága, hanem az északabbi területek szlovákjai is éltek. Ez természetesen nem csak dél-szlovákiai sajátosság, megfigyelhető szerte a korábbi szocialista érdekszférába tartozó országokban is. Csakhogy egy-egy (vagy inkább sok-sok) esetben a gazdasági programoknak asszimilációs hozadékai is lettek. Nyilván véletlenül…
Zselízen ráadásul tetézett a baj azzal, hogy a sztahanovista módon elkezdett iparosítás jegyében számtalan – kultúrtörténeti szempontból értékes – épületet lebontottak. Az igazi tragédia pedig, hogy számos esetben a lendület és források megrekedtével ezek az építkezések félbe szakadtak, melynek következtében máig parlagon heverő, üres területek maradtak, többek közt a város kellős közepén is.
Leépülőben a magyar iskolarendszer?
Ilyen jelentős számú szlovákság beköltözése pedig rányomta bélyegét a települések intézményeire is. Főként az iskolarendszerre, ami mint tudjuk, az egyik leghatékonyabb beolvasztótégely. Az asszimiláció mértékére rámutatva felkutattuk Ipolyság és Zselíz különböző magyar alapiskoláiba beíratott tanulóinak számát 1990-től kezdődően Nagyjából ekkorra alakultak ki a települések jelenlegi nemzetiségi arányai. Ezekből azt látni, hogy a húsz „szabad” év alatt a két település iskoláinak (Ipolyságon kettő, Zselízen egy) létszáma tendenciózus csökkenést mutat. Ipolyság esetében kis híján a felére csökkent, Zselízen pedig 1990-hez képest 2000-ben ugyan enyhe növekedés figyelhető meg, 2010-re viszont szintén komoly mértékű csökkenés.
Hasonlóan vészjósló a gimnáziumok helyzete is a nevezett két településen. Igaz, hogy Ipolyságon két alapiskola mellett 1995 óta két gimnázium is működik, ám a diákhiány vélhetően még kényesebben érinti az intézményeket, mint az alapiskolák esetében. Ez a probléma természetesen nem csak a magyar gimnáziumokat érinti (sőt). A gimnáziumi intézményrendszer általánosan veszti el presztízsét. Az egyetemek felvételi kritériumainak könnyítése, mely egyre több helyen már nem követel meg igényesebb, gimnáziumi felkészülést, gyakorlatilag a tönk szélére sodorta a gimnáziumokat. A csökkenő létszám pedig lassú halálként öli meg a tinédzser korú értelmiség nevelését, ami a jövőben még komoly károkat és hiányosságokat okozhat.
Bár egyelőre nem áll fenn a veszélye annak, hogy ne lehessen évről-évre osztályt nyitni egyik másik intézményben (mint pl. Léván, ahol sokáig úgy volt, hogy nem nyílik első osztály a Czeglédi Péter Református Gimnáziumban 2014-ben. Végül 3! beiratkozóval mégis nyílt.) A komor felhők viszont egyre csak gyülekeznek gimnáziumaink felett. A zselízi Comenius gimnázium túl nagy épületének fenntartása pár éve ellehetetlenedet, ezért a fenntartó Nyitra megye úgy határozott, hogy megszakítja az 1956-tól tartó folytonosságot és átköltözteti (heves tiltakozások ellenére – petíció, tüntetés stb.) a szintén diákcsökkenéssel küszködő (ennek ellenére kívülről, belülről, és minden tekintetben felújított) szlovák tannyelvű gimnázium épületébe. Az ipolysági állami Szondy György Gimnázium már sokkal korábban erre a sorsra jutott, patinás történelmi helyéről (ami eredetileg a Honti Kaszinóként működött) egy szocreál robusztus ’betontömbbe’ száműzték 1980-ban a szlovák gimnáziummal együtt. A magyar osztály nyitását továbbra sem fenyegeti veszély, ellenben a szlovák gimnázium a 2014/2015-ös tanévben érdeklődés hiánya miatt már nem nyit első osztályt. A szimbiózisra kárhoztatott intézmények viszont függnek egymástól, így egyik anyagi gondjai kihatnak a másikra is, így a sok évvel ezelőtti kényszerházasság halálos ölelésként hathat, ami nem túl biztató a magyar gimnázium számára.
A helyi politika állapota
Cikkünk harmadik vizsgált területe a helyi politikába kalauzol el. Ez az a terület ugyanis, ami a helyi érdekérvényesítést hivatott szolgálni. A ’89 előtti pártpolitikai viszonyokat eleve okafogyott vizsgálni, így itt is a rendszerváltástól napjainkig vizsgálódtunk. A helyi képviselő-testület mindkét település esetében 25 tagú volt, mára átszervezések következtében mindkettőt 12-re csökkentették. A képviselőtestületek összetételének vizsgálata viszont sokkal összetettebb, hiszen itt rengeteg együttható játszik közre. Egyrészt nemcsak pártok delegálhatnak képviselőt, másrészt egy adott párt jelölése sem garancia arra, hogy csak magyar képviselő kerül be. A vegyes identitás pedig még jobban komplikálja ennek a megítélést. Ezért mi csak a pártok képviselőinek a számát elemeztük. Táblázatunkban százalékarányosan fejeztük ki, hogy az elmúlt hat választáson hogyan változott a magyar (vagy magyar érdekeltségű) pártok által bejutott helyi képviselők aránya. Itt számba kell venni, hogy 1990-ben három, 1994-ben négy, 1998-tól egy, 2010-től pedig két párt versengett a magyar szavazatokért.
Ipolyság esetében meglehetősen nagy ingadozás figyelhető meg. A legtöbb magyar képviselő (aki pártlistán került be) 2006-ban volt (77 %), legkevesebb pedig 1994-ben (40%). Tekintettel, hogy az első választáson, ’90-ben 60%, 2010-ben pedig szinte ezzel megegyező 58,3 %-os mutatóval rendelkeztek a magyar érdekeltségű pártok, és beleszámítjuk a köztük lévő választások arányait is (68%, 53,8%), akkor láthatjuk, hogy az elmúlt 20 évben a maga + – 60%-ával konstans a magyar érdekképviselet aránya Ipolyságon. Zselíz városi testülete magyar szempontból korántsem annyira ingadozó, mint az ipolysági szomszédé. Itt ugyanis (egy választás kivételével) folyamatos csökkenés figyelhető meg a pártszínekben megválasztott magyar képviselők számában. Míg kezdetben (1990, 1994) a pártok 64%, majd 68% támogatottsággal bírtak, a legutolsó választáson (2010) ez már csak 41,6 %-ot jelentett.
Hasonló a helyzet a polgármesterekkel is. A hat választás során mindkét településnek magyar, illetve jobbára magát magyarnak valló polgármestere volt. Ipolyságon viszont egyszer sem fordult elő, hogy az győzött volna, akit magyar párt jelölt. Igaz, hogy 1998-ban többek közt az MKP támogatásával győzött Zsolnay Ernő (immáron harmadszor), 2010-ben pedig a Most-Híd támogatásával Lőwy János, de mindkét esetben függetlenként indulva. Zselíz ebből a szempontból kedvezőbb helyzetben volt, hiszen két cikluson keresztül is az MKP-s Nagy Géza irányította a várost. Majd egy alkalommal 2010-ben az MKP által is támogatott, bár független Bakonyi Pál.
MKP vs. Most-Híd
A 2009-től fennálló MKP-Most/Híd verseny mindkét településen felemás. Ipolyságon a 2010-es és 2012-es parlamenti választáson is nagyságrendileg ugyanannyit kapott a két párt, Zselízen viszont mindkét esetben közel kétszer annyit szerzett a vegyespárt, mint az MKP. A többi (nem önkormányzati) választáson viszont ez az arány egyik helyen sem érvényesült. A 2010-es önkormányzati választásokon Ipolyság esetében 3 most-hidas és 4 MKP-s szerzett mandátumot, Zselízen pedig csupán 2 most-hidas és 5 MKP-s. Mindazonáltal 2013-tól, 8 év után Zselíznek Csenger Tibor személyében ismét megyei képviselője lett, aki szintén az MKP színeiben politizál. De ez a tendencia érvényesült a köztársasági-elnök és az európai parlamenti választáson is, mindkét helyen bőven felülmúlta az etnikai párt a vegyest.
”Ne hagyjátok a templomot, a templomot és az iskolát!”
A következő asszimilációs hadoszlop 2014-re érte el a két kisvárost. Bár ad abszurd külön egyházmegyébe tartozik a két település, szinte percre pontosan egyszerre került sor a helyi katolikus pap lecserélésére. Mindkét helyre szlovák ajkú lelkiatya érkezett, akik bár felolvasva igyekeznek magyar nyelven celebrálni a szentmisét, ám az korántsem hasonlítható ahhoz, mint amikor egy prédikátor anyanyelvén megfogalmazva tolmácsolja hívei számára Isten igéjét. (A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy tekintettel, hogy az új esperes nem tud magyarul, egy kárpátaljai magyar nyugdíjas segédlelkész is érkezett Ipolyságra, Zselízen ellenben erre nem került sor.) Mindezt azért tartottuk fontosnak megemlíteni, mivel stratégiai szerepük van, hiszen mindkét település túlnyomó többsége a katolikus felekezetbe tartozik.
A lévai modell útján?
Nem véletlenül hagytuk a végére az elemzett kistérség harmadik városát, a korábbi és jelenlegi járási székhelyt, Lévát. Léva, hasonlóan a két kistestvérhez, a századelőn szintén bőven magyar többségű város volt (1910 – 90,6% magyar, 7,1% szlovák). Ezzel szemben ma, száz évvel később a városnak mindösszesen 9,2%-a magyar (3202 fő)…
Félő, hogy záros határidőn belül ez a modell vár a nevezett városokra és vonzáskörzetükre is… Ennek kapcsán szinte akaratlanul is fülünkbe cseng Reményik Sándor szállóigévé vált intelme:
„Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát! ”
Csonka Ákos
Nyitókép: leteckezabery.sk
Adatközlők: Nyustyin Ferenc, Lendvay Tibor, Horváth Géza
Források:
1. Lendvay Tibor: A Lévai járás iskolái – A járás települései, demográfiai viszonyai, iskolái
2. Popély Gyula: Népfogyatkozás – A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945, Regio, Budapest, 1991
3. A (cseh)szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének alakulása 1918–1998. In: Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. Ister, 1998.
4. Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010
5. Püspöki Nagy Péter: Zseliz város címere, Madách Könyv és Lapkiadó, Pozsony, 1976
6. Szlovákia Statisztikai Hivatalának honlapja – http://slovak.statistics.sk
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Címkék: asszimiláció Csonka Ákos Felvidék Hont vármegye Ipolyság magyar gimnázium szórvány szórványosodás Dél-Szlovákiában Zselíz
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
treszkalé - FGY
2014. szept. 09. 20:29Egy kicsit hosszabban, ugyanerről, ha netán valakit érdekelne: http://tgf.elte.hu/upload/doktori/farkasgydisszertacio.pdf Vagy ez, mondjuk: http://epa.oszk.hu/00000/00033/00004/farkas.htm
Fibi Sándor
2014. szept. 17. 16:29Meggyőződésem, hogy hasonló igényességgel kellene és illene feldolgozni Szlovákia minden olyan régiójának a múltját és jelenét, ahol magyar nemzetiség él.
Csonka Ákos
2014. szept. 17. 17:34Való igaz. Én azért ástam bele magam ebbe a régióba, mert szülővárosomról, Zselízről van szó. De rá szerettem volna mutatni ezzel, hogy a probléma nem specifikus, hanem általános jellegű. Illetőleg a diagnózis felállítása még nem vetíti elő az állapot változását (javulását), ám az alap dolgok ismerete nélkül vaktában tapogatózás az előrehaladás...
treszkalé - FGY
2014. szept. 18. 17:13Kedves Fibi Sándor! Meggyőződésével mélyen egyetértve jelezném, hogy kívánsága – szerencsére – nem kis részben teljesült már. Az előző hozzászólásomban megadott linkek mellé most csak még egyet csatolok. http://mek.oszk.hu/01600/01606/01606.pdf Keményfi Róbert munkája igazán „illő” összefoglalása az egykori Gömör-Kishont megyék alkotta régió etnikai-földrajzi viszonyai átalakulásának. További számos kitűnő tanulmányra lehetne még hivatkozni, például elég, ha csak a Fórum Társadalomtudományi Szemle honlapján keresgélünk, vagy például a Zoboralja etnikai földrajza kapcsán Tátrai Patrik nevét ütjük be a keresőbe… Csak a hirtelenjében eszembe jutó újabb lehetőségeket vettem sorra; egy „igényesebb” felsorolás ma már elég hosszú lenne. Ez az írás azonban, ami alá mi most itt a hozzászólásainkat pötyögjük, véleményem szerint egyáltalán nem üti meg azt a szintet, ami alapján mércének tekinthetnénk! Sőt! Nagyon nagy baj lenne, ha ehhez „hasonló igényességgel” dolgozná fel bárki is ezt a témakört! Ez az oka annak, hogy nem hagyom szó nélkül az észrevételét. Félreértés ne essék: ez a „dolgozat” egyfajta kiindulópontnak esetleg megfelelhet. Egy hevenyészett vázlatnak, amit aztán az ember eltesz a mappái közé, s ha ideje van, közölhető formára farigcsálja, nem is rossz… De ha így kerül a közönség elé, ebben a formában, ahogy itt olvasható, hogy, példának okáért, már a címe sem felel meg a tartalmának, hát az nagyon kínos… Pontosabban: kínos lehet – attól függően, hogy „hová helyeztük” a mércét… De ha már Zselízről esik szó éppen, magam ezt a mércét csakis Urbán György tanár úrhoz személyiségéhez és munkásságához igazítanám, akinek „szűrőjén” – ebben egészen biztos vagyok! – ez szöveg, így, ahogy van, egészen biztosan „nem menne át”. (Már csak saját próbálkozásaimból és az ő velem végigszenvedett vesződségeiből is okulva valamelyest.) Erősen dörmögött, hümmentgetett volna e kézirattal bíbelődve, s aztán – csupán a menthetetlen hibákat kiemelve! – jó alaposan összepirosítva, alapos átdolgozásra javasolta volna ezt a munkát. Vajon vitatja-e bárki ezt a véleményt, azok közül, akik ismerték őt? Farkas György
treszkalé - FGY
2014. szept. 18. 17:03Hát, hogy ne legyen „vaktában tapogatózás az előrehaladás”… Több sebből vérzik ez az írás… …és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Kénytelen vagyok idemásolni azt az észrevételemet, amit a blogodra küldtem el, de még nem kaptam rá választ. Az előző hozzászólásomban megadott linken elérhető tanulmányokra hivatkozva írtam: Mellesleg szerintem sem Zselíz, sem Ipolyság nem tartozik már régóta, sajnos, az adott területek valóban zsugorodó magyar tömbterületeihez... Zselíz gyakorlatilag egy "igazi" vegyes tömb része, legalábbis a lakosságcserének hazudott népességmozgatások óta, Ipolyság meg ma már tulajdonképpen a "nyelvhatáron fekszik"... Tehát egyik városban sem a magyar tömb "szórványosodik" - különben is, attól a helyzettől még messze vannak. Bár, hogy oda tartanak, azt aligha lehet vitatni... Téves, vagy legalábbis félreérthető, vagy félrevezető az írásod címe! Ami egy mezei publicisztika esetében, mondhatni, bocsánatos bűn. Belefér… Ahhoz képest viszont, hogy itt a végén még egy irodalomjegyzék-félét is odacsapsz a szöveg végére, amivel azt „üzened”, hogy ez egy újságírói agymenésnél-epeömlésnél jóval elmélyültebb (és ahogy arra a jelek szerint máris ráharaptak: „igényesebb”) munka, ez a „dolgozat” igencsak „vékonyka”. „Zsönge”. (fhansziásssan…) Mondjuk egy elsőéves évfolyamunkája vázlatának elfogadható, talán. Viszont ha így nyújtanád be, akkor tisztán „pedagógiai megfontolásokból”, hogy ne törjük le a lelkesedést, talán-talán, szemlehunyva egy négyest esetleg bezsebelhetnél érte… (ja! Magyarországon) Visszatérve újra az „önidézetemhez”. A tömb-helyzet megítélése kapcsán, elismerem, simán vitatkozgathatnánk egy darabig. Sok benne az esetleges, mérlegelendő elem. Bár a linkelt értekezésben találsz egy – szerintem – jól megindokolt értelmezési javaslatot bizonyos etnikai térszerkezeti fogalmak meghatározásához, elfogadom, hogy más kiindulópontok esetén azok módosíthatók, vitathatóak. Viszont, hogy a két város esetében bemutatott etnikai átalakulás mértéke nem éri el a szórványosodás folyamatának a szakirodalomban elfogadott összes szóba jöhető meghatározását, szintjét, abban biztos vagyok! Ha erre keresel példát, magad is tudod, Léva esetét kellett volna körüljárnod… Sem Zselíz, sem Ipolyság nem tart még ott, hogy a városbeli magyarság „szórványosodna”… Aligha kerülhetem el, hogy a továbbiak ne hassanak szőrösszívű szőrszálhasogató begyöpösödött tanár-görcsnek, dühkitörésnek, tudom. Egyedüli mentségként gimnáziumi osztályfőnökömre, Urbán György tanár úrra merek hivatkozni, akiről, bizonyára te is hallhattál már. Ha már Zselíz, ki más lehetne a mérce, mint ő… Nos, egykori Tanárom kíméletlenül pontos és mélyen elkötelezetten igényes, zsörtölődő de mindenkor jóindulatú és emberséges bírálatainak emlékére támaszkodva jelzek neked néhány apróságot. Az írásod stiláris bukkanóit, akár hagyhatnánk is a fenébe, ha mindez nem jelent volna meg egy közösségi portálon, s nem ébresztett volna némelyekben némi „igényességet” sejtető téveszméket… Az írásodnak különösen az elején használt jelzős szerkezeteidet Gyuri bácsi nagy ívben hajította volna ki az egykori gimi előtti szerencsétlen gesztenyefák lombkoronájának levelei közé… Jelképesen... („konkrét városok” – ez vajon mi?) …középkorban "alapított" városok – miről beszélsz? Mitől „érdekes mód” – az a tény, hogy más-más vármegyéhez tartoztak korábban. „Kartográfiai elhelyezkedés” - ??? Fordítsam? „térképtudományi/térképészeti elhelyezkedés” – ennek mi az értelme? Mi az, hogy „alig 6” a szlovákok száma Zselízen a 20. századelőn? Na jó: ezek tényleg szőrszálhasogatások, elismerem. De nem azt jelenti vajon az igényesség mércéje, hogy az efféle sületlenségeket valaki kigyomlálja a szövegből? Csak még egy megjegyzést ide: a talán már látod, hogy az elérhető és felhasználató források felkutatása meg sem közelíti ez elégséges szintet. (... egy igényes munkához mérten...) Ami bosszant: a grafikonod. Gondold át újra – ez így nem jó! Nehezen követhető, áttekinthetetlen. Ugyanazon jelenség, amit ráadásul összehasonlítani is szeretnél, mondjuk a magyarok száma adott városban, adott időben, ugyanazon ábrán, miért szerepel két eltérő színnel? Nem szerencsés, minimum. Ha muszáj, bevállalható, de egyszerűen van jobb grafikai megoldás. Át kell dolgozni. S ami „szíven ütő” hiba: „Adatok: Csonka Ákos.”!!! Hogyan??? Nem mondod?!? Te számoltad össze őket, tényleg? 1910-től??? Ide azt írjuk, kedves Ákos, „Adatok forrása: ez és ez a statisztikai kiadvány, adattár, honlap, stb.” (És aztán az irodalom- és forrásjegyzékben is szépen sorban feltüntetjük őket.) Tudom, hogy a facebook-korban mi ennek a neve, amit csinálok, csak nem szívesen használom, ezért se írom ide . De hidd el, kérlek, hogy nem a rosszindulat vezérelt! Csak egyfajta "szakmai ártalom", az „igényesség” felmerült fogalma, és Gyuri bácsi emléke… Tetszik a beszúrt képed Zselízről, magam is használom időnként, a Google Earth fotógyűjteményéből hivatkozva, ahol a kép készítőjének, vagy legalábbis közzétevőjének neve is megkereshető. (Persze lehet, hogy ez nem ugyanaz a fotó, csak hasonló...) Valóban „tök egyedi” hely ma Zselíz széles e föld kerekén… Talán az egyetlen város (!) Európában, aminek a közepén, a szívében, nincs semmi más, csak egy „luk”, egy jókora kaszáló… Hát, hogy a város jelképesen se maradjon lyukas-szívű, abban tényleg csak az „igényesség” segíthetne. De megalkuvások nélkül… Farkas György
Csonka Ákos
2014. szept. 18. 22:19Vagy tömbterületről vagy szórványról beszélünk, nyilván van köztes állapot is, de nehezen megfogalmazható, így egyszerűsítettem. A kérdését nem igazán értem. A századelőn mindkét város tömbmagyar vidék volt, ma már nem az (illetve csak részben, amint előbb is írtam). Mi ez, ha nem a tömb szórványosodása? A nyelvhatárt illetően, szerintem nem szerencsés az ilyen definíció... közeledik, de még nem ért le idáig, ha szeretne vitatkozhatnánk erről. Az írás nem dolgozat, hanem cikk, enyhe túlzással elemzésnek lehet nevezni, de nem ragaszkodom hozzá. Csak egy jelenségre akartam rámutatni. Irodalomjegyzéket pusztán azért tüntettem fel, hogy látható legyen, nem hasból dolgoztam. A grafikonok alatt valóban téves a képaláírás, nem én írtam oda (ez nem mentesít), hanem aki beszerkesztette. Lévát megemlítettem, de kifejezettem szülővárosomat szerettem volna feldolgozni. Lehet legközelebb Lévát nézem meg jobban. Grafikon – elismerem, lehetett volna más színeket használni, részlet és ízlés kérdése, mint ahogyan a jelzős szószerkezetek is. Fotó – a közösségi hálón találtam, ahol nem volt feltüntetve a kép készítője, egyébként ha jól sejtem, az egyik ismerősöm csinálta a 12 emeletes panelház tetejéről. A zselízi egyediségre pedig inkább nem reagálnék. Remélem az összes felvetésre reagáltam. Mindenesetre köszönöm észrevételeit, igyekszek tanulni belőlük, csak ne hagyja figyelmen kívül, hogy más műfaj alapján kritizál. Üdvüzlettel, Cs.Á.
treszkalé - FGY
2014. szept. 19. 11:04Szervusz! Örülök annak, hogy a jelek szerint nem rázott meg különösebben a kemény kritika és higgadtan diskurálhatunk tovább. Kissé csapongóan először a legvégén kezdeném, nevezetesen avval a megjegyzéseddel, hogy egy „más műfaj alapján” bíráltam volna a munkádat, mint amiben az szerinted született. Ezt legfeljebb csak részben tudom elfogadni. Meglehet, hogy nem volt elég világos a szövegelésem, ezért is jelezném akkor itt újra az indítékaimat: egészen pontosan az „igényesség” kérdése verte ki nálam a biztosítékot, ahogy mondani szokás. A netre felkerült munka színvonala, hogy még inkább érthető legyek. „Műfajtól”, ahogy írod, persze talán nem teljesen függetlenül, valóban, hiszen azt elismerem, hogy az írás külső jegyei (pl. a szakirodalom jegyzéke) alapján véltem azt, hogy ebben az esetben egy sima publicisztika „szellemi horizontjánál” kissé magasabb szinteket céloztál meg. De térjünk vissza a lényegesebb dolgokra, a viszontválaszod elején megfogalmazott állításokra! Egy adott terület népességének etnikai megoszlását megragadni szándékozó térszerkezeti fogalmak köre ma már jóval szélesebb annál, mintsem hogy vagy csak tömbökről, vagy csak szórványokról beszélhetnénk. A föntebb már sokat idézgetett linkeken olvasható munkákra utalnék megint. Azt elfogadom, hogy „nehezen megfogalmazhatók” ezek a „köztes állapotok”, de azt már nem, hogy emiatt aztán hagyjuk is a fenébe őket, mert – szerintem – használható formára faragva, szerencsére rendelkezésre állnak ma már ezek a fogalmak, csak ismerni kellene őket. Márpedig, ha valaki belevág egy témakör igényesebb feldolgozásába, akkor járja már körül a lehető legalaposabban és lehetőleg próbálja meg minél mélyebben megérteni, valamint a saját igényeihez és céljaihoz mérten elsajátítani az adott témakört érintő felhalmozott tudáskészlet legjavát; elsősorban is az annak a szűkebben lehatárolt jelenségvilágnak a megragadására és értelmezésére fáradságosan kicsiszolt fogalomkészletet. És ha éppenséggel azt tapasztalja, hogy valamely „bevett” fogalom nem elégséges az észlelt és feldolgozott jelenségek teljes körű magragadására, tegyen ésszerűen indokolható javaslatot a működésképtelennek bizonyult eszköz leváltására. Zselíz és Ipolyság jelenlegi etnikai térszerkezetbeli helyzetének meghatározásánál, értelmezésénél vagy további tisztázásánál egyelőre nem látok olyan nehézségeket, amelyek egy ilyen mélységű beavatkozást elkerülhetetlenné tennének. Zselíz a II. világháború utáni népesedési folyamatokba való erőszakos jellegű és külső indíttatású mesterséges beavatkozások révén létrejött, valóban vegyes népességűvé „kevert”, kiterjedésénél és belső szerkezeténél fogva mégis tömbszerűen „működő” vegyes tömb része. Településhierarchiabeli helyzete miatt, jól-rosszul működő, de kétségtelenül meglévő városi funkciói révén annak központjaként értelmezhetjük. Ipolyság pedig a „nyelvhatáron fekszik” ma már, sajnos, merthogy a szlovák nyelvhatár déli széle abban a térségben napjainkra elérte már a fennálló államhatárt. Ez van. A szórvány – az teljesen más. Itt, az Alsó-Garam mentén; Bars és Nyitra megyék egykori határvidékén, sajnos ma már akad elég példa a településükön szórvány-helyzetben élő, zsugorodó magyar közösségekre: Tild, Töhöl, Ény, délebbre Bese, Pozba, a Garam-mentén északabbra a Kis- és Nagy-Koszmálybeliek, Bars és Hont egykori határmezsgyéiről, a Hévmagyrádiak vitathatatlan szórványok, a közelükben található települések magyar közösségei pedig a szórványosodás felé csúszó közösségek. És persze maga Léva: ma már, magyar szempontból egyértelműen szórványterület és akként is kezelendő – szerintem nem vitatja ezt senki. Az egykor szilárdan kirajzolódni látszó, ma már erősen rogyadozó és eltűnőfélben lévő, gyakorlatilag délebbre sodródó magyar nyelvhatár egykori vonala mentén, esetleg attól északabbra, az összes magyar közösség: szórvány. A „szórvány”-lét, annak megítélése, értelmezése persze rendkívül összetett kérdéskör. Ha érdekel a téma, az MTA Etnikai- és Nemzeti Kisebbségkutatási Intézete honlapján (www.mtaki.hu) bőven találsz kitűnő anyagot az igazi „mélyvízi búvárkodáshoz”. Biztos, hogy nagyon szerteágazó közelítésekre, kiindulópontokra, meghatározásokra és értelmezésekre bukkansz majd. Ha valahogyan rendszerezni óhajtanánk mégis a szórvány- kérdéskört, akkor abból indulhatunk ki, hogy eleve elfogadjuk e jelenségkör kettősségét; a szórvány-lét egyszerre helyzet és állapot. Állapotként való értelmezése a bonyolultabb és a szinte leegyszerűsíthetetlenül egyedi értelmezéseket megkövetelő feladat. Ha helyzetként próbáljuk meghatározni, akkor azért akad egy-két térszerkezeti, statisztikai jellegű, az általánosítható vonásokat valamilyen szinten ábrázolhatóvá és mérhetővé tehető fogódzó. Például az adott közösségnek a települések népességén belüli száma és számaránya. Egy több ezer fős, közel feles arányt képviselő közösség, amely egy olyan városi jellegű funkciókat működtető településen éli, szövögeti mindennapjait, amelynek közvetlen vonzáskörzetében legalábbis enyhe túlsúlyt képeznek az azonos nemzetiséghez tartozó etnikumok által helyi többségben létező közösségek, mégis mi a fenéért értelmezné a saját helyzetét szórványként? És mi indokolná, hogy kívülről szórványként lássuk-láttassuk, ha, példának okáért, a települést működtető intézményrendszeren belül „láthatóan” erősek, vagy esetleg joggal kedvezőnek minősíthetők (még) a „pozíciói”? Ha a településen belül, mindenki által jól érzékelhetően „jelen van”. Ha képes (még) politikailag megszervezni és befolyást szerző hatékonysággal kifejezni, választásokon megszerezhető felhatalmazásokban „megtestesíteni” érdekei képviseletét. És sorolhatnám még tovább… Sem Zselíz, sem Ipolyság magyar közösségei nem tekintendők szórványnak – egyelőre. Persze elkövethető ez a politikai hiba: a „ki nem kényszerített” ostoba ballépések köréből való… „Mi ez, ha nem a tömb szórványosodása?” – kérded a mintegy évszázadnyi változás, a nemzetiségi szerkezetbeli átalakulás megítélése kapcsán. (Merthogy az ötvenes évek óta tényszerűen „vegyessé” változtatott két vizsgált város a 20. század elején még valóban az akkori magyar tömb része, központja volt, nagyon erős magyar anyanyelvi/nemzetiségi túlsúllyal.) Szép, gyönyörű és árnyalt az anyanyelvünk, ebből következőleg, ha jól használjuk, metszően pontos és lehengerlő kifejező-erejű is tud lenni. Kérlek szépen; ez a folyamat, amiről itt szó van, addig a mértékig, ameddig napjainkra, a 21. század elejéig eljutott, nem más, mint a tömb fellazulása. Részben erőszakos fellazítása. Ha mindenáron „tudományosnak” akarunk látszani, akkor mondhatjuk úgy is, hogy eróziója, erodálása. (Irodalmilag : szétmállasztása; „székelyhimnuszilag”: porlasztása…) A szórványosodás, ahogy azt általában értelmezzük, még csak most következhet. De akarjuk-e? Biztos, hogy nem. S akkor célszerű lenne talán elkerülni még a lehetőségét is. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy önfeladó módon nem keltünk pánikhangulatot. Semmi ésszerű oka nincs annak, hogy ma két város magyar közösségeit szórványnak bélyegezzük! Figyelemfelkeltő célzattal, körmönfont publicisztikai húzással biggyeszthetünk egy kérdőjelet a riportunk címének végére: így még bőven a tisztesség határán innen maradunk. Egy „elemzés” esetén azonban menthetetlenül hiba egy ilyen következtetés nyomatékos felvállalása. A nyelvhatár „közeledéséről” annyit, hogy ha figyelmesen elolvasod az értekezést, abból kiderül, hogy az ezredforduló tájékán én még olyannyira optimista voltam e kérdést illetően, hogy a némi joggal felvázolható történelmi párhuzamvonás lehetőségébe kapaszkodva, még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy – okosan végiggondolt és leleményesen kivitelezett „politikával” – Zselíz szűkebb és tágabb vonzáskörzetében, mint ahogy a város népességén belül is, nem lehetetlen a magyarság térnyerését célul kitűzni és elérni. Léva hamarosan a magyar nyelvhatáron túlra kerül, ha csak nincs már mostanra túl ezen a sorsfordulón (alaposabban körül kéne ezt járni…), viszont a „vegyespont” körül billegő tömbterület esetén, egy magyar szempontból szerencsés forgatókönyv megvalósulása esetén, nem tartottam lehetetlennek az asszimilációs folyamatok leállását, sőt esetleges megfordulását/megfordítását sem. Persze józan ésszel belátható, hogy ennek olyan külső peremfeltételei voltak, amelyek közül, sajnos a legfontosabbak, például Magyarország tartós és egyértelmű „emelkedő pályára” állítása, a megvalósulás közelébe se jutottak. Azért, mondjuk a híd megépült, az esztergomi multi terjesztgetni kezdte errefele is a csápjait, s amíg okosan csinálták, szépen teret nyert az Ister-Granum eurorégió is… De kb. ennyi a sikeresnek tekinthető fejlemények – majdnem – teljes listája… A kudarcokat most ne boncolgassuk… Most egyelőre ennyit, bár még bőven lenne mondanivaló az írásodhoz kapcsolódóan. Örömmel láttam, hogy az észrevételeim zömét elfogadtad. Remélem sikerült okulnod belőlük, s a következő nekifutás az előzőnél jobbra sikeredik… FGY
Csonka Ákos
2014. okt. 03. 11:43Elnézést, hogy csak most reagálok, de eléggé el voltam havazva. Köszönöm az észrevételeket, ahogy múltkor is jeleztem, igyekszem megfogadni őket. Engedelmével viszont egy két dolgot vitatnék, illetve megmagyaráznák. „belső szerkezeténél fogva mégis tömbszerűen „működő” vegyes tömb része.„ – Ez így pontos definíció, de hogy szórványosodik az megkérdőjelezhetetlen. „sem Zselíz, sem Ipolyság magyar közösségei nem tekintendők szórványnak – egyelőre.” – egyelőre, ezen van a hangsúly. Ezért hoztam fel a cikk végén Léva példáját, hogy nagyon afelé tendál a folyamat… „A szórványosodás, ahogy azt általában értelmezzük, még csak most következhet. De akarjuk-e? Biztos, hogy nem. S akkor célszerű lenne talán elkerülni még a lehetőségét is. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy önfeladó módon nem keltünk pánikhangulatot.” – Kedves György, ez a pánikhangulat saját bensőm pánikhangulata, ahogy látom napról napra romló helyzetet. Ahogy napról napra adjuk fel pozícióinkat és önként dalolva rohanunk vesztünkbe. Ha jól sejtem Ön farnadi, de jó ideje Esztergomban él. A világért sem szeretném kioktatni, de mi, akik napi szinten tapasztaljuk ezt a mentalitást, nekünk okoz ez pánikhangulatot. Kétségbeejtő érzés, hogy egyre kevesebb és kevesebb az igény a magyar kultúrára. Bármit szervezünk, arra egyre kevesebben járnak el. Egyre kevesebb magyar szót hallani az utcákon és egyre fogy a magyar diák az iskolákban. Pánikhangulat van, erre próbáltam rámutatni, hogy hátha felébrednek az emberek Csipkerózsika álmából (egyre kevésbé hiszek benne). Figyelemfelkeltő célzattal, körmönfont publicisztikai húzással biggyeszthetünk egy kérdőjelet a riportunk címének végére: így még bőven a tisztesség határán innen maradunk. Egy „elemzés” esetén azonban menthetetlenül hiba egy ilyen következtetés nyomatékos felvállalása. – A szórványosodó forma szerintem kifejezi a fennálló állapotot. Vállalom. Javaslom a továbbiakban folytassuk levélben: [email protected] Üdvözlettel, Csonka Ákos
treszkalé - FGY
2014. okt. 20. 13:02Nemcsak azért késett most a válaszom, mert magam is alaposan „behavazódtam”mostanában sürgősen elintézni való ügyekkel, hanem mert alaposan el kellett gondolkodjak néhány, a „vitánk” során felvetődött kérdésen és nehézségen. A magam részéről mindenképpen szeretném lezárni ezt a hosszúra nyúlt „szóváltást”, s ha már a nyilvánosság előtt zajlott – talán, valamennyire – nem mindegy, hogy milyen lesz ennek a gondolat-ütköztetésnek a végkicsengése. Először is tudomásul kell vennem, hogy napjainkban az emberek közti gondolatcserék, közlések dzsungelében a tudományosnak ítélt/tartott formák – bizonyos tekintetben és bizonyos tárgyköröket, például talán a társadalomtudományi kérdéseket érintve elsősorban – kicsúsznak a régi vágású akadémiai diskurzusok keretei és formái közül. Illetve, ha efféle terepre merészkedünk, mint ez a blogoldal is, nincs az az ítész, aki hitelt érdemlősen döntene valamelyikünk javára a felmerült vitás kérdésekre adott válaszaink ügyében. Belátom, hogy ha meggebedek, sem győzhetlek meg arról, hogy amit te szórványosodásnak tekintesz, az nem az, s hiába vezetem itt elő a tudományos fórumokon megszokott érvelési fegyverzetet – az idézetek, citátumok felvonultatását „gyakorlatiasan” mellőzve, vagy a lehető legszűkebbre „körítve” – ha te úgy látod, hogy az nem jó neked, simán lesöpörheted az egészet az asztalról. Akarom mondani a képernyőről… Evvan. „Deletelni” ugyan – nagyon helyesen, demokratikusan! – nem lehet többé semmit, de egy jól célzott viszontszúrás – ebben a világban – szétporlaszt minden vélt vagy valós „tekintélyt”; minden nick porba alázható, megsemmisíthető, ha az eszmecserék fennkölt magasából a kocsmaudvar sarába-havába hempergetjük le egy foghegyről sercintett személyeskedéssel. Szerencsére azért a mi vitánk nem fajult eddig, természetesen, és ezt szeretném is megköszönni neked! A fenti ömlengéssel csak annyit szerettem volna jelezni, hogy a részemről a további érvelést az állításaiddal szemben befejezem – avval, hogy minden állításomat, az elejétől kezdve, amit itt, a posztodban az általam felfedezni vélt melléfogásokkal vagy hibákkal kapcsolatban felhoztam, továbbra is tartom, érvényesnek és – nagyjából – elégségesnek tudom. A nehezebb dolog annak a nehézségnek a „kezelése”, ami az utolsó hozzászólásodban felmerült – a „pánikhangulat” kapcsán… Ez „szíven ütött” egy kissé, mert mélységesen mély és szédítő örvényekre nyílt rálátása annak, aki ezt a diskurzus-félét esetleg „kívülről” figyelte. S ezt a szálat feltétlenül el kell varrjuk, mindkét részről. Nem tudom, hogy mit hozhatnák fel alkalmas példaként. A válaszod megjelenése és ennek a viszontválasznak a lepötyögése között eltelt napokból talán a bukaresti Eb-selejtezőre utalhatnék. Akárhogy is, ami történt, „magyar” szemszögből kisebbfajta „csoda” – bár egy héttel később visszatekintve, már inkább látszik a „hétköznapi egyszerűsége” a dolog nyitjának: láttad-e akár csak egy pillanatra is a pániknak jelét a magyar válogatott szövetségi kapitányának arcán? (Ugye nem kell felidéznem elődje tekintetét az észak-ír meccs második félidejéből, például amikor az egyik védőnk lesérülése után felfogta, hogy mennyire durván „elcserélte magát” a mérkőzés végére…) Az intés körülbelül úgy szólna, hogy aki embereket vezetni-szervezni-irányítani akar, szeretne, annak éppen ez a legszigorúbban tilos! Még csak a kétségbeesés árnya sem vetülhet soha az arcára. A tekintetből visszatükröződő rémület a vezetői alkalmasság legfontosabb fokmérője – ha csak egyszer is érzékeli, bárki „vezetett”, soha többé nem lesz visszaállítható, hitelesíthető a szerep. S ez minden megnyilvánulásra egyformán érvényes: ugyanez a hatása minden nyilvánosan elhangzó jajszónak-panasznak. „Befelé” sírhatsz, átkozódhatsz, görcsölődhetsz, amennyit elégnek gondolsz, de nem kerülhet ebből semmi azok színe elé, akik számára bármiféle útmutatással előállni akarsz. Szintén nem rossz példa ennek kapcsán mindaz, ami a múlt hétvégén történt a magyarországi önkormányzati választásokon. Talán nem világos, hogy a „demokratikus” „baloldal” egyre táguló körökben lezajló tökéletes széthullása egyenes következménye mindannak, ami az „őszödi retorikai teljesítmény” révén mindenki számára egyértelművé vált? Mindezt azért mondom el neked, mert én meg úgy sejtem-tudom terólad, hogy tevékenyen próbálsz részt venni a zselízi közélet szervezésében, talán nem is teljesen sikertelenül és mindenképpen nagyon dícséretesen. S ha már így van, akkor ezt az intést, vagy inkább tanácsot, kérlek, fontold meg alaposan. Sokakat közülünk a régen volt világban, mikor még kötelezően angyalbőrbe bújtatták a fiúkat, tiszteknek szánt a gépezet, s akár alkalmasak voltunk erre, akár nem, elvárta, megkövetelte volna tőlünk („fővesztés terhe alatt”), hogy a pánikhangulat legelső jelét is azonnal, rögtön, helyben fojtsuk el, toroljuk meg – mindenáron. Minden áron! Ezért is csüngött az oldalunkon a tisztek személyi fegyvere. A közösségen eluralkodó pánikhangulatnál kevesebb sötét dolgot tudunk elképzelni. Ott tényleg minden – minden rossz, sötét és aljas – megtörténhet, ahol a vezetettek csürhévé züllenek. Isten előtt felel mulasztásáért az, aki ez ellen nem tesz meg minden tőle elvárhatót! – mondták egy „másik világban”, még sokkal régebben: és félelmetesen igazuk volt. Ma már tudható. Azért nekünk – egyelőre – ennél egyszerűbbek a ránk mért feladataink, de azért továbbra is az elsők közt szerepel a pánikhangulat elkerülésének – ha jobbnak tűnik, tekintsük úgy: titkos – – parancsa. Közösségeink számbeli fogyatkozása, a kapcsolati hálók, kötések lazulása, a biztonságot adó keretek szétforgácsolódása – olyan adottságai jelenünknek, amikkel minden józanul és világosan gondolkodni törekvő embernek tisztában kell lennie. A létalapjaink eltűnni látszanak. A legjobb esetben csupán gyökeresen, akár a felismerhetetlenségig átalakulnak. Ehhez mérten és ezért kell cselekednie annak, aki erre magában elegendő tudást, elszánást és akaraterőt érez. Mindennek ellenére. (…akár jelmondata is lehetne ez a „határokon kívül rekedteknek”). Másként nem lehet, csakis így: mindennek ellenére… Közösségeink korszerkezetéből, termékenységi mutatóiból, társadalmi összetételéből, felismerhető túlélési stratégiáiból nem vonható le más következtetés, minthogy zsugorodásunk hosszú és tartós folyamat lesz. „Demográfiailag” ezt úgy lehetne tán elképzelni, hogy egy biztos és tartós fordulat lehetősége leges-legfeljebb csak dédnagyapaságunk napjaiban merülhet fel, ha egyáltalán. Csak akkor, előbb semmiképpen; nem siettethető az semmivel, legfeljebb csak a lehetőségét játszhatjuk el. Evvel kell szembenézni. És csak mindennek ellenére lehet mégis úgy gondolni, hogy létezik jövője ezeknek a közösségeknek. Merthogy lehet, mégis, mindennek ellenére, annak élő tanúbizonyságai mi magunk vagyunk: ma élő, magyar nyelven beszélő, érző, értekező emberek, merthogy mindannak ellenére létezünk 2014 évvel az Úr megtestesülése után, amit a mi saját múltunknak és történelmünknek ismerünk és tudunk. A józan ész és az okos mérlegelés, legalább e kettő, aminek fényénél nem találjuk semmi indokát annak, hogy ez a nyelv és ezek közösségek idáig megmaradtak még. S ha mindez mégis megtörténhetett, akkor tényleg, akármi más, jó, szép és felemelő is várhat még ránk. Miért is ne? Evvel kell szembenézni, bizony: a dédunokáiddal, egészen kézzelfoghatóan, hallhatóan. „Nagyjából” ennyi a feladat: csak ami ehhez kell, semmi több. (…és még sok „apróság”, ezerszámra, természetesen.) Minden jót! FGY
treszkalé - FGY
2014. okt. 20. 13:03...hitelt érdemlően...
A kommenteket lezártuk.