Lelkek és halottak napja

A novembert mindjárt két, a mai életmódunk szerint nehezen megfogható eseménnyel kezdjük: elsején mindenszentek, másodikán halottak napja van. E kettő sokaknál egybeolvad, esetleg egyiket sem tartják. Felmerül a kérdés, ha ilyen problémás, mi szükségünk van rá? Kell ez egyáltalán nekünk?

Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, szemügyre kell vennünk, miről szól ez a két nap. Mindenszentek a mennybe jutott, megdicsőült lelkek ünnepe eredetileg. Ezzel szemben azt látjuk, hogy teljesen háttérbe szorította a halottak napja, és legfeljebb a Halloweennel szembeni tiltakozás révén kap helyet a közbeszédben. Hagyománnyá vált, hogy ilyenkor az emberek egy része elhatárolódik a töklámpástól, mely egyébként nem e nap révén, de kötődik a néphagyományhoz: a „fénylik, mint Salamon töke” kifejezésünk arra utal, amikor Salamon királyunk (1063-74) visegrádi fogságában töklámpással világított, sőt, nemcsak fényforrásként használták, töklámpással magyar vidéken is szokás volt ijesztgetni a lányokat máléfejtés idején.

A halottak napja még problémásabb, hiszen ilyenkor egy olyan téma kerül a középpontba, amelyről leginkább hallgatnánk. Érdekes kettősség ez, mert hiába vált szinte tabuvá, még mindig aktívan foglalkoztatja az embereket. Találó ezzel kapcsolatban a pszichológus és szakíró Marie de Hennezel véleménye (A halál művészete c. könyvből), aki szerint nem is maga a halál az, ami napjainkban tabu. Jelen van az a mindennapokban, nemcsak az irodalmi, filozófiai, teológiai művekben találkozunk vele, hanem a hírekben, híradóban is. Ami tehát tabuvá vált, az az ún. „meghitt halál”, vagyis az embert közvetlenül érintő tapasztalat: családtagjaink, ismerőseink vagy akár a saját leendő halálunk – ez az, amit gyakran titkolunk, elrejtünk, amivel szemben bizonytalanul érezzük magunkat. Ez az, amivel nem merünk szembenézni, ha pedig mégis muszáj, a kiüresedő és eltűnő hagyományok hiányában csak sete-sután tudunk gyászolni. Hozzászólunk egy gyorsan elhadart „részvétem”-et, gyorsan leírunk egy semmitmondó „R.I.P.” vagy „Legyen neki könnyű a föld”-mondatot, de mindez csak arra jó, hogy ezzel letudva érezzük magunk részéről a dolgot, és azzal áltassunk magunkat, most már továbbléphetünk.

A halállal való szembenézést és az ittmaradottak testi-lelki egészsége szempontjából rendkívül fontos gyászmunkát régen az segítette, hogy értelmet adtak ennek az elkerülhetetlen eseménynek. A túlvilágról, a halál utáni állapotról szóló különböző vallási magyarázatok közelebb hozták a megfoghatatlant, illetve enyhítették a veszteség feletti fájdalmat. A halálról való beszédet ezért akkoriban nem övezte ekkora félelem, nem is néztek furcsán arra, aki ezt emlegeti, hiszen nem riogatásként, nem az élet megkeserítőjeként tekintettek rá. A hívő ember számára a halál egyáltalán nem a lezárást jelenti, sokkal inkább valami újnak a kezdetét – legyen az újjászületés, mennybe kerülés, stb. –, és ez az új akár még jobb is lehet az életnél. (Így jön a képbe a mindenszentek ünnepe is.) A halálra való emlékezés ezért sokkal természetesebb volt, áthatotta a mindennapokat, a népszokásokon kívül a művészetben is erősen jelen volt. A középkorban például a haláltánc műfaja révén festmények, szőnyegeken levő ábrázolások, zenei művek, színpadi jelenetek és persze irodalmi alkotások figyelmeztették az embert saját halandóságára és az ebben rejlő lehetőségekre. A halálban ugyanis nem pusztán a megsemmisülést, a véget látták, hanem a tartalmas, lelkiismeret szerint élt életet, illetve a földi lét utáni boldog állapot lehetőségét is. Ilyenformán a veszteség okozta szomorúságon túl, mindig volt, ami a gyászolást és a továbblépést segítse.

Mára mindez eltűnt a legtöbb ember életéből: a halál utáni folytatásban nem hisznek, vagy nem gondolkoznak erről, emiatt a halálra egy ijesztő végállomásként tekintenek, melytől menekülni kell, nem illik róla beszélni, a gyászmunkán minél hamarabb túl kell esni, gyorsan folytatni kell tovább a mindennapokat, nehogy túl sokáig időzzünk ennél a szörnyű témánál. Nyirő József, aki irodalmi munkásságában a szenvedés és a halál súlyos és titokzatos eseményét próbálta közelebb hozni a 20. század emberéhez, találóan írja: „a halál is ma olyan értékét veszített, közönséges valami a világban, hogy már-már teljesen magánügy lett. Nem is halál, csak »pech«, ahogy városon mondani szokták. Kevés a becsülete.” Ám az, hogy magánüggyé, tabuvá vált, nem hozta el a megnyugvást, örök kibeszéletlenségében cipeljük magunkkal terheinket: a gyászt és a félelmet. Ott van a tudatalattinkban, nem lehet elfutni előle. Ezért vonzódik a ma embere a krimisorozatok, a halálról szóló dalok, a szellemvilág iránt.

Azt, hogy mindezek ellenére mennyire kerüljük a halálról való beszédet, jól mutatja, hogy részvétünket, de még magát az eseményt is milyen szegényesen fejezzük ki. A régi ember számára mindez nem okozott gondot, sőt, gazdag szókincsből, számos kifejezésből tudott válogatni. Ezek egyúttal többet is mondtak a puszta ténynél, azt is tükrözték, hogy az adott ember halálához milyen a beszélő érzelmi viszonya, vagy, hogy milyen világnézet alapján értelmezte azt. A halál leírására használt, rendkívül sokszínű magyar szókészletet a tájnyelv, illetve irodalmi művek őrzik. Van, amikor helyváltoztatásként jelenik meg: „az emlékezetbe költözött”, „elment az Istenhez”, „jelentkezett Istennél”, „átment a másvilágra”, „égi ösvényen mendegél”, „másvilágra költözött”, „húzta az anyaföld”. Máskor a halált örök megnyugvásként írják le: „letette a terhét”, „a halál békessége köszöntött rá”, „örökre elnyújtózott”, „megpihent”, „elszenderedett.” Természetesen az elmúlás riasztó volta is megjelenhetett a beszédben, amit például az „elragadta a halál”, „deszka közé szegezték” kifejezésben láthatunk. A lényeg, hogy beszéltek róla. Mert ahhoz, hogy könnyebb legyen kezelni a halálhoz való viszonyunkat, szembe kell néznünk vele és szembe kell néznünk saját magunkkal is. Így lehetséges az, hogy – Kányádi Sándorral szólva – „örök készenlétben”, de nem kétségbeesve, „félvén sem félve” várjuk azt, ami előttünk áll.

   

Bogos Zsuzsanna

(Nyitókép: Bernt Notke: Haláltánc, Szent Miklós templom, Tallin – részlet)

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!