Nemzetpolitika felvidéki szemmel

ad: Mandiner. Magyarország: A polgár visszatér (nemzet.)

A Fidesz győzelmével folytatódhat a megkezdett nemzetpolitika. Az elmúlt négy évben visszatért, vagy inkább ismét beépült a köztudatba a nemzetpolitika fogalma, ám a hosszas vegetálás miatt bőven van még lemaradás. A Mandiner vitaindító cikkével egyetértve  portálunk azt néhány felvidéki aspektussal egészíti ki.

Az állampolgárság kiterjesztése nem cél, hanem eszköz

Elsősorban végérvényesen le kell dönteni azt a téves képet, hogy a nemzetpolitika a külpolitika része, és más országnak a belügyeibe való beavatkozást jelent. Ezt sajnos a 21. században még mindig sok (főleg ellenérdekelt) ország nem tudja megfelelően értelmezni. Mint ahogy pl. Felvidéken a nem etnikai alapon szerveződő Most-Híd vegyespárt sem, mely idegenkedve kezeli. Ezért is futnak vakvágányon az erre adott válaszaik.

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

A felvidéki közélet nagy része üdvözölte az elmúlt tíz évben Magyarországon bekövetkezett 180 fokos paradigmaváltást. Sok esetben viszont tetten érhetőek még a hosszas mostoha időszak utáni útkeresés hiányosságai.

Az állampolgárság kiterjesztése ugyan egy nagyon fontos mérföldkő a mindenkori nemzetpolitikában, ezzel viszont korántsem történt még meg az oly sokat hangoztatott nemzetegyesítés. Tapasztalható, hogy sokan tévesen kezelik ezt az intézményt, és inkább célként, mintsem eszközként tekintenek rá. Ami alapvetően félreértések forrása, hiszen nem egy hivatalos dokumentum oldja meg az elszakított nemzetrészeken élők gondjait. Ellenben kiváló eszközként szolgál az egységes magyar nemzet újradefiniálásához (Kossuth után szabadon).

   

Az út elején járunk, amit leginkább az tükröz, hogy a mintegy 3-4 millió külhoni magyarból eddig nagyságrendileg csak 800 ezren nyújtották be kérelmüket. Közülük 600 ezren közjogi sorsközösségre is léptek Magyarországgal. Hogy ez a szám meddig növekedhet és kiterjed-e az összmagyarság egészére, az sok összetevő és szempont függvénye. Ennek vizsgálata jelen írásnak viszont nem képezi tárgyát.

A nemzetpolitika alapjai

 „Tíz esetből kilencszer hallható a definíció, mely „mi és ők” vagy „mi és a magyarok” konstellációban értelmezi viszonyunkat.”

Az viszont sokkal inkább vizsgálandó, hogy a jogi köteléken túl mik azok a variánsok, melyek a magyar nemzetpolitikát alapjaiban meghatározzák. Többek közt hogyan lehet a kommunista rendszer okozta károkat restaurálni a közgondolkodásban, ami mérföldes árkokat ásott a hazai és az elcsatolt nemzetrészeken élők közt. Tíz esetből kilencszer hallható a definíció, mely „mi és ők” vagy „mi és a magyarok” konstellációban értelmezi viszonyunkat. Megkülönböztetve minket egymástól, mindezt vélt, de sok esetben valós személyes sérelmekre alapozva. Sokan tapasztalták már Budapest hangulatát élvezve, vagy bárhol máshol Magyarországon járva, hogy leszlovákozták, románozták, szerbezték stb. őket. Annak fényében, hogy ezek az emberek milyen körülmények között, milyen ellenük és nemzetiségük ellen irányuló folyamatok alatt élik mindennapjaikat és tartják meg nemzeti öntudatukat, ennél nagyobb sértés tán nem is érheti őket.

Ez pedig alapjában határozza meg a kapcsolatviszonyt és a probléma lényegét. Az ilyen személyes sérelmek pedig előítéletet állítanak fel az anyaországi társadalommal szemben, melyeket, miután rögzültek, rettentő nehezen ledönthetők – ez egy konkrét feladata a nemzetpolitikának. Holott a problémák gyökeréig nem kell Trianonig visszamennünk, elég a kommunista/szocialista diktatúráig, amely a 20. század második felében fenekestől forgatta fel a magyar nemzet több mint ezer évét. Az akkoriban hatályos oktatási rendszer alapjaiban tagadta a szétszaggatott nemzet létét, az uralkodó internacionalista irányvonal pedig elhallgatta, sőt szabályosan titkolta a határokon túl élő magyarokat, s egyáltalán ottlétüknek okait.

„2004. december 5-én hisszük, hogy nem a rossz szándék vezérelt, csupán a kérdés feltevése volt még korai, felkészületlenül érve a társadalmat.”

A hivatalos ideológia ugyan mindenkire kiterjedt, a legmaradandóbb károkat mégis inkább az iskolások fejében okozott, akik tulajdonképpen ebben szocializálódtak. Az ebben a rendszerben nevelkedett generáció formálta a közvéleményt az elmúlt 25 évben, ami megmagyarázza távolságtartásukat, idegenségüket. Ebből kiindulva naivitás azt gondolni, hogy ez a hozzáállás varázsütésre képes lett volna megváltozni ’89-ben. A rendszerváltás ugyanis csak generációváltással következik be ténylegesen, melynek időbeni korlátai vannak. Ez volt tetten érhető pl. 2004. december 5-én is, amit hisszük, hogy nem a rossz szándék vezérelt, csupán a kérdés feltevése volt még korai, felkészületlenül érve a társadalmat.

Az elmúlt 90 évben tapasztalt szétfejlődés súlyosan rányomta bélyegét a mentalitásunkra is. A külhonba rekedteknek idegen körülmények között kellet szocializálódniuk, ráadásul sok esetben olyan többségi nemzetek uralma alatt, akik többször ellenérzéssel viseltettek már irántunk a történelem során. A kisebbségi létbe szorultakban ezért egyfajta túlélő mechanizmus alakult ki.

Ezt a kisebbségi berendezkedést nagyban hátráltatta, hogy a felvidéki (és talán ez vonatkoztatható Erdélyre, Délvidékre és Kárpátaljára is) értelmiséget kétszer is lefejezte a nemzetállam-építő államhatalom. Előbb 1918-20-ban, majd 1945-48 között tűnt el az a felső és középréteg, amely a közösségi életet addig szervezte. Mindehhez hozzájárult a szégyen és megfelelési kényszerérzet, amit a többségi nemzet és főként annak politikuma gyakorolt az ott élőkre.

Az sem mellékes, hogy az államok közti határszakaszok korántsem voltak olyan szellősek, mint manapság. Igencsak körülményes procedúra volt az utazás, családokat szakítva szét ezzel. Bár a kisebbségi témákat illetően megannyi kritikával élhetünk az Európai Unió felé, ez kimondottan pozitív hozadéka az intézményesült európai szövetségnek. Az első világháborút követően létrejött új országok nemzetállami törekvései ilyen viszonyok közt koránt sem lettek volna olyan eredményesek.

Az Uniós tapasztalatok vegyesek

Ezen felül bármennyire irrelevánsnak is tűnik nemzetpolitikai szempontból az Európai Unió hatásköre, szinte a minimumra korlátozódik. 2004 előtt csupán a kissé hamis propaganda miatt alakult ki az a fajta kivitelezhetetlen elvárás, hogy a határok megszűnésével a magyar nemzet is egyesül. Emiatt azóta tömegek vesztették hitüket Coudenhove-Kalergi nagyszabású nemzetek feletti víziójában (értsd EU).

Az eddig bemutatott bonyodalmak egyenes úton vezettek az asszimilációs probléma-halmazhoz, amivel a mindenkori nemzetpolitikának meg kell birkózni, de legalábbis felvenni ellene a harcot. Ez a folyamat a trianoni nemzetszakadás óta felbecsülhetetlen károkat okozott a nemzetben. Felvidéken 96 év alatt legkevesebb 300 ezerrel csökkent a magyarság számaránya, az utóbbi húsz évben pedig sosem tapasztalt mértékben gyorsult fel a folyamat. Ez azt jelenti, hogy minden nap tizenhét magyarral van kevesebb a Felvidéken. A jelenség már önmagában is aggodalomra ad okot, amennyiben a tendencia folytatódik, az beláthatatlan következményekkel járhat. Például bekövetkezik az oly rettegett, a nemzeti kisebbségek megszűnését jelentő „skanzen-„ vagy „rezervátumlét”.

Bár ez a két nagy problémahalmaz szervesen összefügg egymással, mégis külön kezelendő. Az első problémakörnek a megoldása a közgondolkodás megreformálásában rejlik, melynek fő meghatározója az oktatási rendszer. Kisebb részben pedig a különböző médiumok és a politikum retorikája tud gyökeres változást elérni. Ám ahogy a kommunizmus évei alatt az „elmefertőzés” generációváltással tudott csak igazán kiteljesedni, úgy a teljes körű felvilágosításhoz is ugyanez szükséges.

Magyarországon a közoktatásban a nemzeti nevelésnek ma már egyértelmű jelei vannak, ami biztató a jövőre tekintve. Ezt a vonalat és felfogást kellene a külhoni oktatásban is foganatosítani, ellensúlyozva a fenti hatások miatt terjedő identitászavart.

„Mára a Szlovákiában élő magyarok egy része nem tekinti magát az egységes magyar nemzet részének, s nem tekinti hazájának Magyarországot. Ezáltal nem is kötődik olyan szorosan a magyar nyelvhez, kultúrához, mint pl. a székelyek.”

A másik, már említett asszimilációs folyamat megállítása ennél jóval összetettebb feladat. A szétfejlődés azt eredményezte, hogy a felvidéki nemzettudat bár megtartotta fő gerincét, de kissé mintha torzult volna, s megpróbál valami mássá, egyedivé átalakulni. Ezt akár pozitívumként is lehetne értékelni, ha az erdélyi, a székely vagy más erős népcsoportokat vesszük példaként. Azt viszont ne felejtsük, hogy ezen népcsoportok identitásának gerince ezer év alatt, több száz év formálódásán keresztül fejlődött ki egy egységes, erős Magyar Királyság keretein belül.

A felvidéki magyarok nagy része nem tekinti hazájának Magyarországot

Az ún. felvidéki magyar vagy szlovákiai magyar identitás (eleve a kifejezést illetően sincs konszenzus) pedig éppen ennek a stabil államnak a felbomlása után kezdett kialakulni. Ráadásul kényszerhelyzetben, egyfajta önreflexióból. Ennek eredménye, hogy mára a Szlovákiában élő magyarok egy része nem tekinti magát az egységes magyar nemzet részének, s nem tekinti hazájának Magyarországot. Ezáltal nem is kötődik olyan szorosan a magyar nyelvhez, kultúrához, mint pl. a székelyek.

Mindez a felvidéki magyarság anyaországhoz való viszonyát, lojalitását is nagyban meghatározza. Ez a mentalitás pedig melegágya az asszimilációnak. Félreértés ne essék, maga a regionalizmus pozitív jelenség, de csak erős háttérrel. Anélkül ugyanis könnyen zsákutcát jelenthet. Galán Angéla riportfilmjében is hasonló nézet mutatkozik meg, ami megerősíti ezt a nemkívánatos jelenséget. A történelmi tudatunkat eltorzitó „mi mások vagyunk, sehova nem tartozunk, a mi problémáinkat itt kell megoldani stb.” kártékony eszmeképről megmaradásunk érdekében végérvényesen vissza kellene térni az egy és bonthatatlan magyar nemzet eszmeképéhez.

Meg kell jegyezni viszont azt is, hogy ugyanúgy hiányzik a kötődés a szlovák állam iránt is, ami bár mérsékelten, de ellensúlyozza az asszimiláció mértékét. A totális nemzetállamot forszírozók ezt idejében fel is ismerték, az asszimiláció kérdését ezért jóval hatékonyabb, gazdasági alapra helyezték át. A dél-szlovákiai emberek egzisztenciájának veszélyeztetésével, a déli régiók kiéheztetésével, elsorvasztásával próbálják felgyorsítani a beolvadás ütemét. A legsajnálatosabb az, hogy mindezt úgy teszik, hogy éppen ez a vidék van mezőgazdaságilag, az infrastruktúra szempontjából előnyösebb helyzetben az északi részekkel szemben. A harc ez ellen szinte lehetetlen, bármennyire is igyekezett eddig is Magyarország. Egyértelmű, hogy csakis az erős közösség képes az önrendelkezés adta lehetőségeivel élni, erre pedig csak egységben van esély.

Erős hátországra van szükség

Manapság a felvázolt nemzetpolitikai problémák megoldására 80-90 %-ban a hátországi támogatási rendszer szolgál, ami ugyan néha körülményes és túldefiniáltnak tűnik, mégis hatalmas, elvitathatatlan érdemei vannak legalább a status quo fenntartásában, illetve az asszimilációs folyamatok lassításában. Tény viszont, hogy megfordítani a beolvadást nem képes, és kívülről ítélve működhetne hatékonyabban is. Látni kell azt is, hogy a megoldás bőven meghaladja ennek a szakpolitikának lehetőségeit. A megoldási opciókat inkább a nemzetgazdaság területén kell keresni. Sokat hangoztatott közhely, de kifejező, hogy egy gazdaságilag erős és stabil ország sokkal markánsabban képes határain túli tagjainak érdekeit szolgálni – ez egy alapvető tételmondata a modern nemzetpolitikának.

Összegezve az a nemzetpolitikai irányzat, amely az elmúlt évtizedben kezdetét vette, egyelőre kielégítőnek tűnik, ám ütemezése elmarad az igényektől, ezért a hatékonyságának növelésére a jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni. A tömbben és főleg szórványban élő külhoni magyarságnak nem biztos, hogy van még ötven-száz éve a teljes körű megoldások kivárására.

Csonka Ákos

a szerző a Via Nova ICs Nemzetpolitikai Kabinetjének a vezetője

  Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!