Hajszálrepedések – 2. rész

A bécsi döntés után a korábbi Csehszlovákia egy része visszakerült Magyarország fennhatósága alá és az akkoriban létrejött Szlovák Köztársaságban kb. 65-70 ezer magyar maradt, akik részben Pozsonyban (és a Magyarországhoz vissza nem került Vereknyén, Pozsonypüspökiben stb.), részben Nyitra környékén, részben az északkelet-szlovákiai városokban: Iglón, Késmárkon, Lőcsén, Eperjesen stb. laktak.

Hajszálrepedések – 1. rész

Ennek a területileg szétszórtan élő és életvitelében sem homogén közösségnek volt a politikai vezetője az akkori szlovák parlament egyetlen magyar képviselője gróf Esterházy János (1901–1957). Önként vállalta ezt a feladatot, és ha elfogulatlanul nyomon követjük a világháború alatti működését, akkor egyértelműen leszögezhetjük, hogy az adott körülmények között – „egy ordas világban” – megpróbált igazi demokrataként viselkedni.

Újságcikkeiben, rádióbeszédeiben toleranciára, emberséges magatartásra, a nemzetek közötti megbékélésre buzdította a szlovákiai magyarokat is, és ha voltak is hibás döntései, azon az 1942. évi ominózus parlamenti ülésen egyetlen képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálását és táborokba küldését, sőt, később maga is sok menekültnek (lengyelnek, zsidónak, politikai üldözöttnek) nyújtott segítőkezet.

Kövesd a Körképet a Facebookon is!

Ne feledkezzünk meg azokról a református lelkipásztorokról sem, akik megpróbálták zsidó polgártársaikat menteni és ezért még börtönbüntetést is elszenvedtek (pl. Sedivy László nyitrai papról Koncsol László több alkalommal is cikkezett). A Magyarországra visszakerült korábbi felvidéki magyarok túlnyomó része sem vétett az emberi törvények ellen, igyekezett kivárni a háború végét és tette továbbra is a dolgát. A háború végén ismét a nagyhatalmak döntötték el, hogy kinek milyen szerepe volt ebben a véres hat esztendőben.

A Hitler-barát Szlovákia – a jobbára Londonban és Moszkvában megszervezett Szlovák Nemzeti Felkelés néven elhíresült és utóbb mitikussá növesztett esemény-sorozatának köszönhetően is – a győztes államok között találta magát, természetesen ismét Csehszlovákia részeként. A csehek 1938/39-es Szlovákiából történt kiűzéséért senkit nem vontak felelősségre, a sok szlovák fasiszta közül csak néhány korifeust ítéltek halálra, de pl. a háború alatt belügyminiszterként működött Šaňo Mach börtönnel megúszta és ágyban, párnák közt halt meg valamikor az 1980-as években.

A londoni emigráns cseh kormány már 1941-től fogva készült a „nagy leszámolásra” a szudétanémetekkel és a magyarokkal, ezt a pokoli tervet tovább fűszerezték Moszkvában. Amikor 1945 áprilisában bejelentették a hírhedt kassai kormányprogramot, valójában egy évek óta folyamatosan csiszolgatott leszámolási forgatókönyvet mutattak be a közvéleménynek. Ezzel prolongálták a háborús állapotokat és megpróbáltatásokat a szudétanémetek és a felvidéki magyarok számára, akikre korábban sosem tapasztalt borzalmak vártak.

   

Mindezt nem árt Štefan Hríb számára is elismételni, amikor a szlovák-magyar megbékélésről cikkezik. Azok a szlovák soviniszták, akik még mindig a 19. századi magyar bűnöket hánytorgatják fel és tételesen megszámolják a különböző csendőrségi akciók során meghalt ártatlan áldozatokat, valahogy megfeledkeznek a másik oldalon ártatlanul legyilkolt emberekről (kezdve az 1919. februári sortűz pozsonyi áldozataival, egészen a přerovi vasútállomáson vagy a ligetfalui táborban 1945-ben, már a háború után lemészárolt sok száz felvidéki némettel és magyarral bezárólag).

Megfosztottság, deportálás

A felvidéki magyarokat kollektívan sújtó rendelkezések minden demokratikus elvet sárba tiporva megvonták a legelemibb emberi jogokat is, megfosztották a magyarságot a maga teremtette intézményeitől (és azok ingatlanaitól!). A magyar családok egy részét Csehországba deportálták, azzal a hátsó szándékkal, hogy ott majd szétszóródnak és beolvadnak, de addig is olcsó munkaerőként kihasználják őket.

A szlovák–magyar „lakosságcsereként“ elhíresült, a szlovák oldalon brutalitásoktól sem mentes akció keretében nemcsak a magyaroktól szerettek volna megszabadulni, hanem ingatlanaikat is igyekeztek megkaparintani, hogy az ide csalogatott magyarországi szlovákoknak ezt átadhassák. És minderre a háborús bűnösnek kikiáltott Esterházy Jánosra kimért halálos ítélet „tette fel a koronát“, amely már akkor igazságtalan volt és ma már a szlovákokon kívül mindenki elismeri. Közismert tények ezek a magyarok körében, de Štefan Hríb bizonyára erről sem sokat tudhat, mint ahogy a szlovákok nagy része sem akar erről tudni, beleértve a történészeket is, akik valahogy nem igyekeznek feltárni ennek a korszaknak a részleteit. Pedig Vadkerty Katalin három kötetes munkája szlovákul is megjelent, a szlovák szakmai körökből azonban csak nagyon halk visszhangot kapott.

Pedig ideje lenne már végre szembesülni ezekkel a bűnökkel is, amelyek következményeit hiánytalanul még nem is soroltuk fel, hiszen a felvidéki magyarság szellemi életét teljesen lenullázták, értelmiségét, pedagógusainak nagy részét elüldözték és évtizedekre amatőr szintre kényszerítették a kulturális életét. Csehországban már legalább cikkeznek arról, hogy a szudétanémetek egytizedét (kb. 270-320 ezer embert) megölték a kitelepítések során, és bár a jelenlegi cseh államfő éppen annak köszönhetően győzhetett, hogy ellenfele erről az elnökválasztási kampányban beszélt, előbb-utóbb a cseh közvéleménynek is szembesülnie kell a csehek által elkövetett háború utáni embertelenségekkel.

Reszlovakizáció

A „reszlovakizációnak” nevezett alattomos akció egyrészt egyfajta „mentőövet” kínált az addigra már teljesen agyongyötört és kiszipolyozott felvidéki magyaroknak, másrészt a külföld felé igyekezett bizonyítani, hogy Csehszlovákiában korántsem él

annyi magyar, ahogy azt régebben állították. Ez a művelet volt az, amely az első komolyabb identitászavart okozta a felvidéki magyarokban és talán ettől számíthatjuk annak a ma már egyre tragikusabb méretű folyamatnak a kezdetét is, amely a felvidéki magyarság megosztottságát és fogyását eredményezte.

Közben természetesen voltak még olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy mindez megállítható vagy akár vissza is fordítható. Az 1948. februári 25-i kommunista puccs a Jaltában 1945-ben elkészített forgatókönyv szellemében Csehszlovákia – akkor végérvényesnek képzelt – betagolódását eredményezte a szovjet tömbbe. Paradox módon egy kommunista diktatúrának kellett hatalomra kerülnie, hogy a felvidéki magyarság visszanyerje állampolgári jogait és megkezdhesse újraépíteni azokat a szellemi és kulturális intézményeket, amelyek egyáltalán értelmet adhattak a létezésének és lehetőséget biztosíthattak azonosságtudata megerősítésének. A közösség látszólag újra összekovácsolódott, ismét megnyíltak a magyar iskolák, magyar nyelvű lapok indultak, létrejött a Csemadok, amelyet persze eredetileg a kommunista párt afféle fiókszervezetének szántak és úgy is kezelték.

Mindezek ellenére a közösségben később egyre inkább megmutatkozó törésvonalak hajszálrepedések formájában már ekkor is jelen voltak. Hogy mik voltak ezek, arról majd a sorozat következő részében részletesen is szót ejtünk.

HOMÉROSZ