Üdvözöljük a Hidegháború 2.0-ban – I. rész

Az ukrajnai és a krími válság már hetek óta tart, s március 16-án egy teljesen új szintre emelkedett: a helyi lakosok arról döntetnek, hogy vajon továbbra is Ukrajna része kívának-e maradni, vagy visszatérnek Moszkva fennhatósága alá.

Bár egyelőre nem született még pontos eredmény, de az már borítélkolható, hogy – a 60 százaléknyi orosznak köszönhetően – Krím immáron az Orosz Föderáció része szeretne lenni. A Nyugat nemcsak illegetimnak tartja a referendumot, hanem gazdasági embargók alá helyezné Oroszországot, ami könnyen a visszájára sülhet el.

A nemzetközi helyzet, már-már a klasszikus hidegháborút (1947-1989) idézi; Moszkva és Washington között a berlini fal leomlása után most a leghidegebb a viszony. De vajon tényleg meglepő fordulatról van szó? Vajon Putyin reakciói tényleg derült égből villámcsapásként érték a Nyugatot? Vagy épp ellenkezőleg: nagyon is látható jelei voltak annak, hogy a világunk egy második hidegháború felé rohan?

Az igazság az, hogy a geopolitikai átrendeződés, nagyhatalmi verseny, az orosz-nyugati  „sakkjátszmája” már évek óta zajlik a világban, s ami Ukrajnában történt, az csupán egy újabb „mérkőzés”, de még messze van a „bajnokság” vége…

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

A Körkép két részes cikkében egyrészt bemutatja, hogy mi vezetett  a „második hidegháború” kialakulásához, másrészt pedig kitér arra, hogy mely „játékosok” (Kína, India) dönthetik el a játszmát és hol várható majd  rivalizálás Nyugat és Oroszország között. Magával az ukrán és a krími eseményekkel nem foglalkozunk, mivel ezzel kapcsolatban számos cikk jelent meg az online és a nyomtatott sajtóban egyaránt, a téma a média állandó figyelmét élvezi.

Régóta zajló verseny

   

Általános vélekedés, hogy ami Ukrajnában és a Krímen történik, az egy teljesen új fejezetet jelent Oroszország és a Nyugat kapcsolatában. Ez az állítás kétségtelenül igaz, ám korántsem meglepő. A nyugati sajtóban (The Guardian, Foreign Policy stb.) hirtelen egy második hidegháborúról kezdtek el cikkezni az EU, USA és Oroszország között. Egyelőre azonban ez még nem az a fajta hidegháború, ami 1947-1989 között megszoktunk, de kétségtelen, hogy 1989 óta most a leghűvösebb a viszony Moszkva és Washington, na meg Brüsszel között.

De mikor is kezdődött a 21. századi  nyugat-orosz szembenállás? A kérdés évekig vita tárgya lesz még tudományos körökben. A cikk szerzője azon a véleményen van, hogy kezdeti dátumnak a 2003-as Irak elleni amerikai inváziót lehetne megjelölni, ekkor rakódtak le ugyanis a későbbi konfliktus alapjai. Az Egyesült Államok egyoldalú, ENSZ-felhatalmazás nélküli katonai akciója alaposan elgondolkodtatta nemcsak az orosz, hanem a kínai vezetést is. Egy csapásra véget ért a 2001. szeptember 11-i utáni jó és gyümölcsöző viszony Moszkva és Washington között.

2001 és 2003 között valóban figyelemre méltóak voltak az amerikai-orosz kapcsolatok, Putyin és George W. Bush közösen harcolt a terrorizmus ellen. Így fordulhatott elő, hogy az afganisztáni hadműveletek során Moszkva megengedte a NATO-nak, hogy Kirgizisztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban katonai bázisokat béreljen és használja azokat utánpótlási célból.

2003 után Putyin azonban úgy látta, hogy a Nyugat, de legfőképp az Egyesült Államok a saját geopolitikai-gazdasági érdekei miatt nem hajlandó tiszteletben tartani a nemzetközi jogot és rendet, ezért Moszkvának egyfajta „ellenpólust” kell megvalósítania. Az orosz politikai vezetést egyre jobban aggasztotta a NATO afganisztáni és közép-ázsiai jelenléte, ezért minél nagyobb nyomást gyakoroltak a régió országaira, hogy zárják be ezeket a támaszpontokat.

A moszkvai vezetést különösen bosszantotta, hogy Washington az iraki háborúhoz is felhasználta az ex-szovjet tagállamokban kibérelt bázisokat, s ezzel együtt egyre inkább kitolódott a NATO afganisztáni kivonulásának időpontja. Putyin erőfeszítésit végül siker koronázta: ma már csak a kirgizisztáni  manaszi légi támaszpont működik. Oroszország ezenfelül a nyugati energetikai vállalatokat és a különböző befektetőket is igyekezett kiszorítani Közép-Ázsiából,  ami szintén sikerült. Csakhogy ezzel párhuzamosan hirtelen megnövekedett a kínai jelenlét és befolyás.

Oroszország visszatérése

Putyin nem nézte jó szemmel és sokat bírálta a Nyugat által támogatott 2003-as grúziai, valamint a 2004-es ukrajnai „színes forradalmakat” is. Az orosz vezetés látva, hogy itt a forradalmak következtében kezdetben sokkal Nyugat-barátabbnak tűnő rendszerek kerültek hatalomra, fenyegetve érezte magát és úgy gondolta, hogy elkezdődött Oroszország körbezárása.

Putyin ezért globális politikai játszmába kezdett. 2005 és 2007 között Oroszország – a Szovjetunió bukása után most először –  kinőtte regionális hatalmi kereteit, és megpróbálta saját geopolitikai-katonai-gazdasági érdekeit érvényesíteni a világban. Moszkva óriási fegyvervásárlási egyezményt kötött Hugó Chávez Venezuelájával és Bassár el-Aszad Szíriájával (ekkor hosszabbították meg a szíriai Tartusz kikötőjének bérleti idejét), valamint nyilvánosan segítséget nyújtott Teheránnak az iráni atomprogramban. Putyin a Hamász győzelmét legitimnek tartotta, s 2006.február 9-én a Hamász vezetői Moszkvába látogattak. Oroszország a másik jelentős közel-keleti szervezetet, a Hezbollahot is ellátta fegyverekkel.

Vlagyimir Putyin a 2006-os évértékelő üzenetében az orosz globális külpolitikai terveket ismertette, amelyek egyik fő pontja volt az „új erőviszonyok kialakítása az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval.” Oroszország gyakran került konfliktusba a Nyugattal, legyen szó a rakétavédelmi pajzsról, a 2007-es müncheni biztonságpolitikai fórumon elmondott bírálatairól, vagy a gázvitákról.

A müncheni biztonságpolitikai konferencián elhangzottak sok szempontból „fordulatot” jelentenek: Putyin a fegyverkezési verseny felszításával, az erőszak alkalmazásával és a nemzetközi jog normáinak figyelmen kívül hagyásával vádolta meg az Egyesült Államokat. A NATO-t is kritizálta, kifogásolva annak keleti bővítését. 2008 után az előzetes várakozásokkal ellentétben Putyin utóda Medvegyev sem merte feladni és megváltoztatni a „külpolitikai putyinizmust”, s folytatta elődje politikáját.

A 2008-as esztendő szintén fontos állomása volt a most kialakult nemzetközi helyzetnek. Az év elején, amikor több nyugati ország elismerte Koszovó függetlenségét, Moszkva „illegitim aktusnak” nevezte, s a Külügyminisztérium szerint Koszovó függetlensége sérti az ENSZ alapokmányát és Szerbia szuverenitását.

Putyin valójában amiatt aggódott, hogy ez könnyen az orosz nemzetiségek függetlenségi harcának fellángolásához vezethet. Ha jobban belegondolunk, akkor már abban az évben megérkezett az orosz válasz Koszovóra: Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének az elismerése. Az orosz-grúz háború pedig bemutatta, hogy Moszkva képes a legvégsőkig elmenni, ha a „közelkülföldjéről” van szó és nem törődik a nyugati reakciókkal vagy esetleg bírálatokkal. Bár kétségtelen, hogy katonai szempontból a fegyveres konfliktus rámutatott az orosz hadsereg gyengeségeire, de egyben világosan kijelölte Oroszország befolyási övezetét, amelyen belül ő az úr és nem enged beleszólást.

Az arab-tavasz és ami utána következik

A második hidegháború felé vezető út következő mérföldköve az arab tavasznak nevezett jelenség és az ezzel kapcsolatos nyugati reakciók voltak: a líbiai polgárháborúba való beavatkozás és a szír válság (bővebben itt, itt, itt és itt). A Líbia feletti „repülés tilalmi övezet felállításáról” szóló határozatnál Oroszország – Kínával együtt – tartózkodott a szavazástól, ami letehetővé tette a NATO-nak a légtértilalmi övezet felállítását. Moszkva megvétózhatta volna a határozatot, de Medvegyev igyekezett egyfajta jóindulatot tanúsítani a nyugati országok felé,. Valójában azonban Moszkvának nem fűződött komolyabb politikai-gazdasági-katonai érdeke Líbiához. (Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem lettek volna orosz befektetések, vagy például fegyvervásárlási egyezmények Tripoli és Moszkva között).

Csakhogy a NATO rövid időn belül túllépte hatáskörét, mivel katonai célpontokat bombázott, s folyamatosan szállította a fegyvert a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanácsnak. Ezt a lépést Moszkva és Peking egyaránt elítélte, mert szerintük az ENSZ BT 1973-as határozata nem terjedt ki a Kadhafi-rezsim megdöntésére, hanem csak a civilek életét hivatott volna védeni. Az orosz és a kínai diplomácia keményen bírálta a katonai beavatkozást és az Arab Ligát, s közösen figyelmeztették a nyugati országokat, hogy Líbia után már élni fognak a vétójogukkal, sőt nem engedik a további katonai beavatkozásokat.

A líbiai polgárháború alatt szerzett keserű tapasztalat vezetett oda, hogy Kína és Oroszország Szíria esetében már semmiféle engedményre nem voltak hajlandóak. Moszkva nemcsak diplomáciailag, hanem segélyekkel és számos fegyverszállítmánnyal is támogatta Damaszkuszt. Emiatt az USA és az EU rendkívül sokat bírálta Oroszországot, de Putyin továbbra is hajthatatlan maradt: az orosz támogatás mindvégig megmaradt. A Bassár el-Aszadot elítélő vagy szankcionáló ENSZ határozatokat folyamatosan megvétózták.

2013-ban, a világtörténelem második legnagyobb vegyi támadását követően, Washington büntetőhadjáratot akart indítani Szíria ellen. A második világháború óta nem volt annyi hadihajó a Mediterráneumban, mint 2013 őszén. Az Egyesült Államok több rombolót, tengeralattjárót és két anyahajót vezényelt a térségbe, miközben a fél orosz flotta is ott állomásozott.

Barack Obama – dacára annak, hogy Izrael, Törökország és az Öböl-államai aktívan támogatták az esetleges katonai intervenció – végül visszakozott: egyrészt azért, mert nem tudta felmérni a támadás lehetséges következményeit a Közel-Keleten, másrészt nem tudta, hogy a térségben állomásozó oroszok vajon mennyire lesznek passzívak. Szíriában ugyanis több ezer orosz-szír kettős állampolgár él, akiket evakuáltak volna az országból, s az „állampolgárok védelmének érdekében” valószínűleg az orosz flotta sem maradt volna tétlen.

Végül az orosz javaslat, miszerint leszerelik Szíria vegyi fegyvereit, vetett véget a feszült helyzetnek. A szíriai válság rámutatott arra, hogy Oroszország már nemcsak a régióban nagyhatalom, hanem bizony már máshol is – ez esetben a Közel-Keleten – képes érvényesíteni az akaratát. Sőt, megoldani egy évtizedek óta húzódó vitát, mégpedig Szíria csatlakozását a Vegyifegyver-tilalmi Szervezethez.

Hosszú játszma

Nem az arab tavasz volt az egyetlen ilyen esemény ebben az időszakban, amely tovább hűtötte az orosz-nyugati kapcsolatokat: Vlagyimir Putyin 2012-es újbóli megválasztását bíráló nyugati kritikák és tüntetések, a Pussy Riot együttes tagjainak a letartóztatása; az NSA (Nemzetbiztonsági Hivatal) lehallgatási botrányát kirobbantó Edward Snowden ideiglenes menedékjoga Oroszországban, vagy a Szocsi olimpia körüli bonyodalmak mind hozzájárultak a mai állapotokhoz.

Összegezve az elemzést: nem 2014-ben tört ki a második hidegháború, már ha nevezhetjük így ezt az állapotot. Európában és nálunk is csak most tudatosult, hogy az 1989 utáni egypólusú (vagy nonpoláris) világ már nem létezik, s ismételten a befolyási övezetekért, ütközőállamok kialakításáért és az ahhoz közel fekvő államokért vívott harc határozza meg a világ eseményeinek fő irányvonalát. Ukrajna és Krím nem az első, de nem is az utolsó „meccs” volt ebben a nagyhatalmi játszmában. Az elkövetkezendő években még jó pár Urkajnához hasonló eseménynek leszünk a szemtanúi Latin-Amerikától kezdve, Közel-Keleten át egészen a Csendes-óceánig bezárólag.

Krajčír Lukács

További ajánlott cikkek a témában:

1. Pax Dei – Isten óvja Kárpátalját

2. Halál egyenes adásban – a terror képei Kijevből

3. Még egy narancsos Ukrajna?

4. Az orosz medve jól befűtött

5. Timosenko és az ukrán image

6. Az ukrán szépasszony végzete

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!