Interjú: „A templom az Isten háza, nem a politikáé!”

Szerinte a papoknak is lehet politikai véleményük, de nem tartja helyesnek, ha a napi politikát beviszik az oltár elé. Elismeri, hogy a társadalom szekularizálódik, de nem gondolja, hogy az Egyház krízisben lenne. Hiszi, hogy a modern embernek is igénye van a vallásosságra, csak meg kell találni az utat hozzá.
Interjúnk Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal.

Az Egyház szereti magát egy nagy közösségnek nevezni. Sokan – a hívők közül is – azonban csak egy hatalmas intézményrendszert látnak benne. Ön szerint miért?
Ennek történelmi okai vannak. Európában és a világ azon területein, ahol a Katolikus Egyház jelen van általában, ott egy nagy létszámú erős Katolikus Egyházra gondolunk, s először mindig a struktúra, a püspökök meg a pápa jut az eszünkbe. De azért menetközben volt egy II. Vatikáni Zsinat is. Az meg ráirányította a figyelmet arra, hogy az Egyház nem a papok és a püspökök testülete, hanem a püspökök és a papok által vezetetett közösségek egysége. S ezeknek a közösségeknek nagyon is szükségük van nemcsak a szerkezeti ranglistán elfoglalt értékeire, hanem elsősorban arra, ami egy közösséget közösséggé tesz. Vagyis az egymásra figyelésre, egymás szeretetére és a megélt hitre. Ha napjainkban mi Egyházról beszélünk, akkor elsősorban nem egy szerkezetre vagy szervezetre gondolunk, hanem a közösségünkre ahol vagyunk.

Ez így szépen hangzik, de az Egyházat érintő döntéseket csak a klérus hozza meg…
Azért annak is megvan a módja, hogy a világi keresztények hogyan juttathatják kifejezésre törekvéseiket, vagy az egyházzal kapcsolatos elgondolásaikat. De kétségtelenül igaz, hogy a Katolikus Egyház – hagyományait tekintve – klerikus egyház, a klérus határozza meg nagyobb súllyal, hogy milyen legyen a formája. Úgy gondolom, hogy ebben a témában is úton vagyunk, ez is alakul. És mivel a világi keresztények vannak többségben, akik számos olyan helyre is eljutnak, ahova a papjaik nem, ezért egyre nagyobb szerepük van. Jönni fog egy laikális felemelkedés, s erre szükség is van.

Ön szerint abba az irányba tart az Egyház, hogy nyisson a laikusok felé?
Igen. Úton vagyunk egy nagyon klerikális Egyházból egy laikusabb Egyház felé. Nem egy nagyon laikus Egyház felé, hanem egy egyensúlyi rendszer felé tartunk.

Az Egyháznak azt is sokszor a szemére vetik, hogy lassan reagál a változásokra…
Számos dologban azt gondolom, hogy nem a világegyháznak – mely nagysága szerint nehezebben ad válaszokat a kihívásokra, bár ad -, hanem az egyházközösségeknek kéne válaszokat adniuk a változásokra. Legyen az a gazdasági alámerülés, a levegő szennyeződése vagy a környezetvédelem – ezekkel a gyülekezeti egyházközösségi szinten is el kéne kezdeni foglalkozni. A karitász, az egymással való törődés, a felebaráti szeretet – ezeket mind kisközösségi szinten kell megoldani, ezt nem várhatjuk a világegyháztól. Ilyen értelemben megvan a mód, vagy meglenne a mód a gyorsabb reagálásra. Vagy vegyük például a missziókat. Minden egyházközségnek át kell alakulnia missziós egyházközséggé. Nem elég az, hogy mi összejövünk szentmisére. Kell, hogy legyenek köztünk olyan keresztények, akik csombókos hajú fiatalokat, fülbevalós, tetovált vagy drogos suhancokat is meg tudnak szeretettel szólítani. És meghívni hozzánk, hogy befogadásra találjanak, hogy megtapasztalhassák általunk Isten szeretetét. Ezt nem lehet Rómából csinálni, hanem az adott helyen kell. Ilyen értelemben szabad és kell is gyorsan reagálnia az Egyháznak.

Mikor azt mondja, hogy át kell alakulnunk missziós egyházközösségekké, akkor ezzel automatikusan elismeri, hogy mára már kiment a divatból kereszténynek lenni?
El kell ismerni, és ez megint a keresztény valóságérzetünk, hogy a világ egy olyan átalakuláson megy át, amit idegen szóval szekularizációnak hívunk. Ez egy olyan állapot, amiben az ember azt gondolja, nagyon jól megvan Isten nélkül, nem kell hozzá fordulnia. Lassan ássuk a saját vermünket, tönkretesszük a világot, a saját emberi kapcsolatainkat. Ezért hirdette meg II. János Pál pápa az újraevangelizálás programját, amely kettős irányú. Először magának az Egyháznak kell befogadnia a krisztusi evangéliumot, aztán pedig ezt kell képviselnie az emberek előtt. Így értem a missziót. És ebben benne van az is, hogy e világ urai nem mi vagyunk, hanem az Isten.

   

Mi az oka ennek a szekularizációs folyamatnak, meg hogy más vallások kárára is hanyatlásnak indult a kereszténység?
Ezt egy mondattal nagyon nehéz elintézni, az egész történeti fejlődést kell nézni. A II. világháború után Nyugat-Európában egy nagyon gyors gazdasági felépülésnek lehettünk a tanúi. Ez a jólét magával hozta a szekularizált gondolkodást, hogy megállunk mi a saját lábunkon is. Ezzel párhuzamosan más világvallások is jobban megjelentek, kezdtünk többet megtudni róluk. A kereszténységben pont ennek a modernizációnak a kihívásaként végbement egy alkalmazkodás. Tettünk egy nagy lépést olyan irányba, hogy a már szekularizálódott ember számára is elfogadható módon képviseljük a kereszténységet. S ez néha célt tévesztett.

Hogyan?
A külsőt megváltoztattuk, az modern lett, de a hit mélységét nem tudtuk hozzá igazítani. Így ez a váltás nem átütő erejű. Ezt a II. Vatikáni Zsinat után a hívő ember már világosan látja. A zsinat megfontolásaira szükség volt, mert a régi Egyház úgy még többet veszített volna, egy szektává szigetelődött volna a maga latin nyelvével, merevségével és a világból való kirekesztettségével. Most zajlik az a folyamat, hogy a világot megpróbáljuk értékelni, az embereket úgy elfogadni, ahogy vannak, és az evangéliumnak az igazságát úgy elmondani, hogy azt a másik is megértse. De azt is látjuk mi hívők, hogy a döntő mozzanat az élő hit mozzanata, a hitelesség kérdése. Tehát ha mi ebben a mi egyrészt gazdag, másrészt szegény világunkban valamit akarunk, akkor nekünk keresztényeknek egyénileg is, közösségeinkben is az Isten irgalmas jóságát, a tékozló fiú atyjának a szeretetét kell képviselnünk. Nem ujjal kell mutogatnunk, megbélyegeznünk, ettől senki nem lesz jobb.

Akkor most beszélhetünk az Egyház kríziséről vagy nem?
Ha azt a szép bibliai képet vesszük, amikor az Úr Jézus haldoklik a kereszten, akkor azt is mondhatjuk, hogy az Egyház születése óta haldoklik. Mindig döntéshelyzetben, ha úgy tetszik krízishelyzetben van. Állandóan a bűn és a tisztaság között kell választania. Sose mondhatjuk az Egyházról, hogy már kész van, itt a tökéletes Egyház, mert akkor már elérkezett volna az Isten országa. A II. Vatikáni Zsinat nagyon bölcsen egy képet használ: az Egyház a történelme során a zarándokútját járja.

Nincs az az érzése néha, hogy a „modern” ember már nem is akar vallásos lenni?
Szerintem az emberek vallásosak most is, csak nem úgy fogalmazzák meg a vallási igényüket, ahogy azt az Egyház eléjük tenné. Nekik még egy hosszú utat kell megtenniük, hogy az Istenhez eljussanak, ezért kell evangelizálni.

Nem egy megtisztulási folyamat ez? Hogy eddig is csak papíron volt Európa keresztény…
Persze, hogyne. Meztelen a király. Ez teljesen egyértelmű. Ezt már látjuk Kelet-Közép-Európában is, hogy mi a felszín, egy átöröklött forma, s hogy e mögött van-e tartalom vagy nincs. A szekularizáció pontosan ebben tisztító, lemos bennünket, mint a lúg. Ha élő a hited, és Istenből táplálkozol, akkor élő a forrásod, minden esélyed megvan, hogy életben maradsz, s tudsz táplálni és itatni másokat is. Ha ez nincs meg, visszatérhetsz a latin nyelvre, különféle ruhákat ölthetsz magadra, tömjénezhetsz, végezhetsz nagy szertartásokat, ezek halott dolgok maradnak. Mert a benső vonzza az embereket. Nézd meg Jézus eszköztelenségét, nem hord csákót, nincs pásztorbot a kezében, ugyanolyan ruhában jár, mint a korabeli zsidóság, viszont úgy beszél, mint akinek hatalma van. Nem politikai hatalma, hanem belső hatalma. Ezért tódulnak utána az emberek.

Apropó politikai hatalom. Templomainkba is lassan, de biztosan beszivárog a politika. Mi a véleménye erről?
A keresztényeknek is megvan a véleményük, meg a papoknak is. Azt gondolom viszont, hogy a véleménynyilvánításnak meg kell különböztetni a helyeit. Az istentisztelet a híveké, és mindenek előtt az Istené. Oda napi pártpolitika nem való. A kereszténységnek, ha élő az a közösség, vannak megfelelő fórumai, például gyűlések, ahol az ember elmondhatja a véleményét. De az oltár és a szószék Isten igéjének a helye.

De azt már gondolom Ön is tapasztalta, hogy ezt nem minden pap gondolja így…
Elég szép számmal, bizony. Sajnos. Elég tehetetlen az ember ezzel szemben, mert politikai kulturálatlanságot mutat, és főképp a keresztény kultúra hiányát.  A szószék nem használható fel napi politikára. Ott adhatunk erkölcsi tanítást, sok mindent elmondhatunk, de ilyen napi szintű politikát, hogy erre kell szavazni vagy arra, nem.

Az interjút 2008 decemberében készítette jürgen a Háló katolikus szervezet Tarsoly című – belső terjesztésű – havilapja számára. Az itt közölt változatból kimaradtak a Hálót érintő kérdések (három az elejéről, egy a végéről)