Dubaji körkép 2. – „Nem minden olaj, ami fénylik”

A második cikket a gazdasági válságnak szerettem volna szentelni. Az értelmetlen és átgondolatlan várostervezésnek, a nagy buboréknak, a 80 milliárd dolláros tartozásnak, és annak, hogy a teveszart mégsem Ferrarival hordják ki. De időközben sajnos több újság is kiszellőztette, hogy Dubajban nem minden olaj, ami fénylik. Ez kb. öt nappal azután volt, hogy már visszajöttünk. Biztos nagy számlát faktúrázott ki a cégünk.

De amúgy ez nem volt titok. Már régóta tudni lehetett, hogy Dubaj pénzproblémákkal küzd. Még szeptemberben ki kellett volna ugornunk összedobni a melót (az egyik metróállomáson lőttük be a rendszert – világítástechnika, processzorok programozása, meg miegymás). Szóval az egyik hétfői szeptemberi napon hív a haver, hogy rá érek-e hétvégen, mert ki kellene ugorni Dubajba. Mondom, sima ügy, belefér a programba.

De aztán elkezdtem gondolkodni, hogy oda útlevél is kellene. Amióta meg Schengen van, azóta még nem csináltattam újat a lejárt helyett. No, mindegy. Pár gyors telefon, aztán kiderítettük, hogy útlevelet lehet csinálni három nap alatt, de a vízumhoz négy nap kellett volna, és azt meg nem lehet útlevél nélkül kérvényeztetni. Szopacs. Mondom, sebaj, legalább kialszom magam. Haver ki is nézett két napra, de akkor még sok minden nem volt bekötve, és nem tudott semmi értelmeset csinálni a helyszínen. Ill. az egyik este betaszított a hotel restijében egy üveg vörösbortól. Az elég értelmes húzás volt tőle. Az egyik helyeske filippínó pincérnő emlékezett rá még két hónap múltán is. Biztos nagy hatással volt rá. Amikor legutóbb én is vele voltam, mindig fülig érő szájjal mosolygott, amikor elment mellettük a hotel restijében. Pofás csaj volt. Az utolsó nap tortát is hozott nekünk búcsúzóul, amikor mondtuk neki, hogy ma vag

yunk itt utoljára. Hát az is nagy akció volt, mert hajnali fél háromkor (ilyen optimális időpontban) repült a szőnyeg. Este 10-kor kidobtak a szobáról, aztán indulás előtt még mentük a cuccokkal a hotel restijébe „átvenni a teóriát”. Bementünk a restibe, rögtön mondtuk a filippínó csajnak, hogy csak a szokásosat (‘as commonly’). (Besenyeieknek meg szécsénkeieknek írom, hogy volt ‘daznt matter’, meg ‘ó rili’ is;)

De egy cseppet elkanyarodtunk a témától. Szóval azt akartam mondani, hogy csak két hónap múltán néztünk vissza, mert igencsak késett az első törlesztés. A krízis Dubajban már sokkal korábban is észlelhető volt, nemcsak a napokban felröppent Dubai World ominózus bejelentésekor jelentkezett. Az építkezések álltak, ill. nagyon lelassultak. Pár megalomániás projektet félbehagytak, pár újba meg bele sem kezdtek. Az első cikkemben említettem, hogy a másfélmilliós lakosból csak a 16%-a helyi nemzetiségű, a maradék meg bevándorló, vagy csak úgy kint dolgozik már hosszabb ideje. A legtöbben Indiából és Pakisztánból. Aztán itt úgy van, hogy mindegy, hogy az ember hogyan dolgozik, mikor dolgozik, meg miegymás, de ha már egy hétig nem dolgozik, és nem talál munkát magának, akkor börtönbe csukják. Amikor kilyukadt az amerikai ingatlanpiaci buborék, sok építkezés itt is hirtelen félbe szakadt, ill. kegyetlenül lelassult. Megszaporodtak az elbocsátások, és egy kilo ember került a klimatizált helyiségekbe. Azaz hűvösre. Vagyis becsukták őket. A dubaji sejknek kellett közbelépnie, és elsimítani a dolgokat.

Az eseményhez kapcsolódik egy érdekes kis történet, amely errefele kering, és amit most elmesélek nektek. Lehet, hogy tíz év múlva a Koránból fogjátok visszaolvasni. Szóval a gazdasági válsággal és a krízissel kapcsolatban itt a homokdűnéken mesélik, hogy egy átlagos forró napon a dubaji sejk, hogy megoldást találjon a pénzhiányra, szólt a szolgáinak, hogy csutakolják le a tevéket, mert el szeretne menni az abu dhabis sejkhez látogatóba.

No, szóval a sejk egy mindennapos átlagos forró napon felpattant a tevéire, és a homokdűnéken keresztül elballagott az abu dhabis sejkhez.
A nők a lábai előtt feküdtek, és mindenki csodálkozóan nézett rá. De ez csak természetes.

„Mi járatban, édes fiam?” – kérdezte az abu dhabis sejk a dubajitól, miután az leparkolta a tevéket az olajkút árnyékában.
„Köllene 15 milliárd dollár.” – mondta a dubaji sejk, mintha 12-es fácánt kérne a közértben.
Az abu dhabis sejk kérdezés nélkül odaadta neki. Biztos volt nála annyi apróban.

A dubaji sejk nagy örömmel ment hazafele:

Teltek a napok és az éjszakák. Aztán egy hét múlva ismét aszongya a dubaji sejk a szolgáinak, hogy: „Csutakoljátok le a tevéket, el szeretnék menni az abu dhabis sejkhez látogatóba.”
Így is történt. A dubaji sejk először is jól felöltözött, mert elég hűvös volt az idő aznap, csupán 35 fok lehetett árnyékban, aztán fél óra múlva már úton is volt az abu dhabis sejkhez:

Mihelyt odaérkezett, rögtön leparkolta a tevéjét az olajkút árnyékában:

„Kellene 30 milliárd dollár”- kezdte a beszélgetést a dubaji sejk.
„Fiam, látod ott azt a pálmafát?”- mondta az abu dhabis sejk a dubajinak.
Mindketten arrafele néztek.
„Ködösen rémlik, mintha egy hete adtam volna már neked valami aprópénzt “- mondta az abu dhabis sejk.
„Igen. Az nekem kellett, most Dubajnak van szüksége rá.“- mondta a dubaji sejk.
…

Szóval így ér véget a történet. Legalábbis ezt mesélik errefele az emberek. A maradékot maximum hozzágondoljátok.

Legközelebb már tényleg összedobok valamit a dubaji nevezetességekről is. Addig nézegessétek a videókat az első cikkből.