Két blogger – három vélemény: A „papír“ prioritása

Hasznos dolog ez a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala. A hivatalos sajtóközlemények és tudósítások viszont nem tükrözik vissza annyira az ott lezajlott viták és eszmecserék esszenciáját. A legutóbbi októberi tanácskozáson többek között a szlovákiai magyar felsőoktatás jelenéről és jövőjéről is tárgyaltak. Az alábbiakban kiküldött bloggereink, Ciklámen és Párkányer gondolatai olvashatók újonnan induló két blogger – három vélemény rovatunkban.

Ciklámen –

„Tony Blair azt mondja, hogy az ő prioritásai a műveltség, a műveltség és a műveltség. Ugyanezek az én prioritásaim is, csak más sorrendben“.
(John Major miniszterelnök kijelentése az 1997-es választási kampány során)

A szlovákiai felsőoktatás nélkül lehetetlen a szlovákiai magyar felsőoktatásról írni. S ha az ember kicsit olvas idevágó irodalmat és gondolkodik, akkor rájön, hogy a szlovákiai felsőoktatás sem egy eredeti modell alapján működik, hanem az európai felsőoktatás trendjeit követi, az összeurópai „varázsigék“ bűveletében él.

Az első ilyen mágikus fogalom a „tudásalapú társadalom“. Szó sincs róla, nemesen és ígéretesen hangzik, s ha sokat ismételgetem magamban, akkor az agybeli vetítővásznamon okosságot sugárzó szemű embereket látok jönni-menni egyetemi kampuszokra emlékeztető, legfeljebb bicikliktől forgalmas utcákon, mert akkora a tudás, hogy óvakodnak autókkal továbbszennyezni a környezetet, minimum egyik hónuk alatt könyvköteg, mert az igazi az élethossziglan tanulás, a nagymama most éppen olaszra (is) jár, hogy tanulmányozhassa a nemzedékek együttélése a családon belül problematikát taglaló legújabb, még csak eredeti nyelven megjelent szakirodalmat, amit a határokon átívelő tudás jegyében (épp a perugiai egyetemen) tanuló unokája hozott neki… És közben érzem a felemelő boldogságot, mert a tudás, az mindenkit az erkölcsös döntések, a (másoknak is) jó megoldások felé terel, s az élet nagy felismeréseinek köszönhetően szeretettel tölti meg a szíveket…

   

S hogy jön ebbe a felsőoktatás? Hát úgy, hogy a legmagasabb fokú tudást ez az intézmény hivatott terjeszteni. A kérdés, hogy mi ez a tudás, és kinek terjesztendő. A tudás alapját képező ismeretanyag ugye nemzedékről nemzedékre gyarapszik, hiszen minden generáció felfedez valami újat, fontosat. A „kettő meg kettő az négy“-re további ismerethalmazok rakódnak, aztán még továbbiak. S egy tudásalapú társadalomban az oktatási intézmények megfelelő fokain, persze az intézmények szakosodásához igazodva ezeket az ismeretrétegeket kellene elsajátítani, hogy a felsőoktatásnak maradjon a legspecifikusabb, s egyben legbonyolultabb, illetve a legújabb ismeretanyag közvetítése. S kik tanulnának ott? Hát mindazok, akiknek a tudásvágyát az alacsonyabbfokú oktatási intézmények képtelenek voltak kielégíteni. S akik reményeik szerint később megfelelő helyen és megfelelő módon kamatoztathatják majd kiváló tudásukat. Igy szaporodik tovább a tudásanyag, így tanulunk mindig többet alapiskolától az egyetemig, s így leszünk nemzedékről nemzedékre egyre okosabbak, műveltebbek.

De mi a valóság? A pozsonyi Comenius Egyetem rektora két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Szlovákiában az egyetemi korosztálynak megfelelő fiatalok 75 százaléka vesz részt a felsőoktatásban. Ezt korántsem a nagy diáksereg feletti örömtől repesve mondta, hanem inkább arra figyelmeztetve, hogy a nagy tömegben elvész az igazi cél, a tudás. De miért ez az aggodalom, kérdezhetjük. Nem lehetséges, hogy a sok ember mind tudásra vágyik ebben a tudásalapú társadalomban, s azért jelentkezik az egyetemekre, hogy részesüljön benne? Lehetségesnek ugyan lehetséges, csak éppen nem így van. Sokan azért mennek a felsőoktatásba, mert különböző okok miatt iskolaügyi hivatalnokok – épp azok, akik oly gyakran hangoztatják a tudás társadalma bűvszót – a tudást az egy kiló krumpli szintjére süllyesztették. Árut csináltak belőle. Igy az egyetemek üzletekké váltak, a tudás boltjaivá, amelyek a vásárlókból – diákokból élnek, akik miért is ne mennének, ha egyszer tárva-nyitva a bolt, amely mindenkit, lassan már a kettő plusz kettő egyenlő négy szintjén mozgót is befogad? Miért ne mennének, főleg ha évekig azt sulykolják beléjük, hogy diplomával könnyebb érvényesülni? Ami végső soron részben igaz is. Diplomával könnyebben lesz az ember titkárnő vagy panelházszigetelő, mert hát manapság nem lehet mindenki olyan munkakörben, mint mondjuk egy tíz évvel ezelőtt végzett diplomás. Nem, mert a diplomások száma gyorsabban növekszik, mint az ilyen munkakörök száma. Ez a „magam alatt vágom a fát” egyik jelenkori példája, ami érdekes módon azért nem izgat sokakat, mert az első perctől kezdve tudják, hogy valójában teljesen mindegy, mit fognak majd csinálni, mert nem a tudás és annak kamatoztatása a fontos. Csak legyen papírjuk arról, hogy milyen iskolázottak. S miközben így csökken a „papír” értéke, mert sok van belőle és könnyű hozzájutni, és bizony sokszor kevesebb tudás van mögötte, mint tíz évvel ezelőtt, elégedetten konstatálhatjuk, hogy egyre iskolázottabbá válik Európa, s benne mi, szlovákiai magyarok is. Persze a szlovákokhoz képest közülünk még mindig kevesebben járnak egyetemre, amit orvosolni kell, nehogy a sok iskolázott szlovák mellett belőlünk legyenek az érettségizett konyhalányok és utcaseprők. Meg aztán a mi felsőfokú oktatási intézményeink is diákból élnek, nem mannából. Ki tartsa el őket, ha nem mi, magyarok?

A másik varázsige nem is ige, hanem inkább mondat: az iskoláknak, így a felsőoktatásnak is a piac számára kell termelnie. Na már ez a „termelés” szó is utal arra, hogy mennyire emberközpontú az egész elgondolás. De maradva a nagyüzemi szóhasználatnál, az iskola nem termelhet a piacnak, mert a piac nem tudja évekkel előre kiszámítani, mire lesz szüksége, hiszen a társadalom nem úgy működik, ahogy az egyszeri katonatiszt gondolta, „ahogy mondom, úgy lesz”. A rövidtávú igényekre pedig az egyetem csak akkor reagálhatna naprakészen, ha rögtönözne, jaj…

Bár rögtönöznek szegény egyetemek már most is. Lassan versenyt lehetne kiírni az új tanulmányi szakok különböző kategóriáira: például a legtitokzatosabb/legérthetetlenebb elnevezésű szak, vagy a leghibridebb szak, esetleg a „ugyanaz a szak más néven” kategóriákban. A diákért folyó harc nagy alkotópotenciált szabadít fel! De hát ezt diktálja a piac. No nem az a piac, amely számára termelni kell, hanem a Nagy Iskolaügyi Piac. Az, amelynek törvényeit a szlovákiai magyar felsőoktatásnak is tiszteletben kell tartania.

Párkányer-

Mint ahogy azt már nem egyszer leírtam, a stratégia különleges divatszóvá vált vidékeinken. Nem volt ez másképp a legutóbbi Kerekasztalon sem, ahol a szlovákiai magyar felsőoktatás kapcsán került elő. Az előadók és vitázók többsége ez utóbbi fogalom alatt a Selye János Egyetemet, a nyitrai Közép-Európai Tanulmányok Karát, valamit a pozsonyi magyar tanszéket érti.

Úgy vettem észre, (az egyébként létfontosságú) témában abszolút fókuszban van ez a három intézmény és hallgatóik. Viszont rajtuk kívül tanulnak még pár ezren más iskolákban országszerte: Pozsonyban, Kassán vagy Csehországban, Magyarországon és máshol. És tegyük hozzá, inkább attraktívabb szakokon:  informatika, műszaki, jogi, orvosi stb. Óriási hiba lenne ezt a réteget ignorálni és elintézni az egészet, hogy túl fragmentáltak, nem „egy tömbben” vannak, mint Komáromban és Nyitrán. A vita keretében alig lehetett hallani erről a vetületéről a magyar felsőoktatásnak, illetve arról, hogyan lehetne integrálni ezeket az embereket.  Ha legalábbis komolyan gondoljuk az egyébként rendkívül szimpatikus célok egyikét, miszerint „…az egyetemet végzett magyar fiatalok sajátjuknak érezzék a szlovákiai magyarok életében az oktatás, a gazdaság, a kultúra területén megjelenő új kihívásokat, hajlandóságot mutassanak a közösség érdekében tevékenykedni.” Magyarul: ne közömbös tömegdiplomások, hanem közösségileg aktív szlovenszkói magyarok legyenek. Érdemes lenne ebbe a különböző diákszervezeteket is bevonni, némelyikük már rendelkezik hasznos tapasztalatokkal.

Továbbá itt jöhetnek szóba különböző ösztöndíjprogramok, szakmai kollégiumok és műhelyek. Nagyon egyszerű azt mondani, hogy profi ösztöndíjprogramok kellenek, melyek presztízses külföldi intézményekbe küldenék az ügyesebbikét, ám rögtön felmerül nem egy gyakorlati probléma:  a visszatérés, illetve annak biztosítása,  hogy a közösség aktív tagjaivá váljanak! Egyáltalán megéri-e visszajönniük? Hova? Ez máshol, magasabb helyeken is dilemma, lásd egy legutóbbi cseh példát. Ennek ellenére található a világon számos követendő megoldás, lenne honnan a best practice-t ellesni. A program sikerességét igényes szervezés, hálózatépítésre képes személyzet, megfelelően kialakított alumni program biztosíthatná, mely foglalkozna az esetlegesen kintmaradt szakemberek integrálásával. Nem szabad a „diaszpóráról” lemondani! Egy dél-szlovákiai lovasszobor felállítási költségeiből már működhetne az alapítvány, mely az ilyen ösztöndíjprogramot előkészítené, kapcsolatokat és forrásokat keresne. Nota bene: a Selye Kollégium korrupciós botrányai rávilágítanak egy ilyen ösztöndíjprogram vagy más hasonló kezdeményezés potenciális veszélyeire. Intézményileg kikényszerített átláthatóság szükséges, amit itt nekünk, felvidéki hobbitoknak kell kialakítani magunk között, de ez egy külön írás témája lehetne.

Amilyen bemenet, olyan kimenet
A Kerekasztalon megfogalmazott célok között szerepelt az is, hogy a magyar nemzetiségű hallgatók számaránya a felsőoktatásban elérje a szlovákiai átlagot. Nos, azonnal beleütközünk egy másik jelenkori európai (ha nem globális) dilemmába: elitegyetemek vagy tömegképzés kell? A SJE egyik dékánja szerint pedig a „kimenetet” kell szűrni, nem pedig a „bemenetet” szűkíteni. Eleve egy egyetem a mai fejpénzrendszerben nem mondhatja azt, hogy márpedig nem veszünk fel mindenkit. Ez országos, európai módi. Sokan meg nem azért mennek egyetemre, hogy jó szakemberek legyenek, hanem pusztán azért, hogy diplomát szerezzenek – valljuk be, ez jellemző a „mi” egyetemeinkre is.  Valószínűleg a dilemma még hosszú évekig dilemma lesz és bő viták tárgya. Ettől eltekintve, szlovákiai magyar vonatkozásban inkább az alap- és középiskolák színvonalával kell alaposabban foglalkozni, elvégre ők termelik a „bemenetet” a (nemcsak a magyar nyelvű) egyetemeknek – akár az egyetemek bevonásával, pl. előkészítő tanfolyamok közös koordinálásával.

Dollárjelű panaceum
Többször elhangzott az, hogy be kell vonni a gazdasági szférát is, hogy „megmondják az egyetemeknek, milyen irányba megy a világ, vagy például arra, hogy milyen szakok nyíljanak az egyes iskolákon. Ehhez fel kell mérni, hogy mire van igény, ez pedig háttérkutatások nélkül nem lehetséges.” Megint, a magánszféra bevonása a felsőoktatásba szintén nem csak a szlovákiai magyar miliőben emlegetett mantra. Kínlódik vele az egész posztkommunista Európa, de még annak nyugati fele is. Két probléma van az ilyen kívánalommal: nem a gazdasági szektor dolga megmondani, hogy milyen szakok legyenek a felsőoktatásban vagy miként oktassanak rajtuk. Mégha meg is mondaná, mégis melyik iparágra érdemes hallgatni? A távközlési szektor gyakorlatias telekom-szakemberekre, az IT biznisz programozókra tartana igényt stb. Kétlem, hogy a gazdaság ilyen szerteágazó igényeivel a szlovákiai magyar felsőoktatás tudna valamit kezdeni, nem is beszélve arról, hogy számos „menő” szakot szlovák nyelvű (és/vagy külföldi) egyetemeken oktatnak, és nincs kapacitás arra, hogy minden menő szakra nyíljon egy magyar nyelvű, akkreditált program. Továbbá, az üzleti világ rendkívül gyorsan változik, ugyanúgy az igényei és elvárásai is. Ezzel az egyetemek nehezen tudnak lépést tartani – hány évig tart egy új szak akkreditációja?

Igen, az egyetemeknek a magánszférával össze kell dolgozniuk. Az együttműködés formáiról, módjairól konkrétumok egyáltalán nem hangzottak el, a pénteki szekcióülésen ez nem is szerepelt külön témapontként. Nehezen is képzelhető el, hogy a döntő többségében humán (bölcsész, tanító) területekre diplomát osztó szlovmagyar egyetemek miről tudnának a gazdasági szektorral beszélgeni.

Ki mint néz a világba
Valahol kellemetlen ezt leírni, de mivel a szlovákiai magyar értelmiség (vagy ha akarjuk: elit), döntően humán szakok képviselőiből áll, a hazai felsőoktatás jövőjével kapcsolatos konklúzióik, érvelésük és meglátásaik tükrözik ezt a hátteret. Bizonyára hasznára volna az ügynek, ha a Kerekasztal biztosítaná, hogy érkezzenek javaslatok más területek hozzáértőitől is.

Párkányer még mindig twitterezik. Itt követhető.