Nyitókép: hollinesnuc.wordpress.com
Az elfogult szülő
Ha fél évszázadot vesszük alapul, még akkor is hosszú idő, ha úgy gondoljuk, hipp-hopp és eltelt. Sok minden változott az elmúlt évtizedekben. Kevesebb időt töltenek egymással az emberek, és sokkal kevesebb igazi barátság alakul ki. Olyan életre szóló. S a rokonok? Szinte alig ismerik egymást.
Mások lettek az elvárások, a szokások, vagyis mások az emberek. Visszajöhet divatba a trapéz nadrág, a telitalpú cipő, a régi frizura is, de egy valami már soha. A régi bensőséges emberi kapcsolatok. A szülők is mások lettek, mint egykor voltak. Az én időben nem mertünk panaszkodni, mert akkor azért is kaptunk. Nem panaszkodtunk tanítóra, barátra, és a szüleink sem futottak panaszra az igazgatóhoz. Nem verték elfogultan a mellüket, hogy az ő gyerekük aztán biztos nem, helyette kijárt egy jó nagy maflás.
Ma pedig az van, hogy a vélt vagy valós gondokért szinte kizárólag az iskolát, az osztálytársakat, barátokat okolja a szülő, hogy azok vannak rossz hatással a gyerekre. S képes a legvégsőkig elmenni, hogy bebizonyítsa az igazát, nem törődve azzal, hogy a gyerek továbbra is abba az intézménybe jár, hogy az elszidott, eltiltott osztálytárssal ők ketten továbbra is barátkoznak, szövögetik a csintalan terveiket. A szülő meg elfelejti, hogy a két értékes dolog, az idő és az energia korlátozott. Kár ilyesmire elfecsérelni.
Szurkolás veszélyei
Az emlékeimben az a kép élt sokáig, hogy egy futballmeccs jó arra, hogy kiengedjük a gőzt, hogy szurkoljunk, örüljünk a sikernek, vagy éppen siránkozzunk, ha alul maradt a kedvenc csapatunk. Legalább is így volt régen. Később megtapasztaltam, hogy a foci milyen indulatokat képes kiváltani az emberekből, s hogy létezik a mindenre képes keménymag. De más hallani, és más átélni azt, amikor nem a focizni tudás számít, hanem az, hogy ki tud bunkóbb és ízléstelenebb lenni.
Amikor félni kell, hogy az ököl ne hagyjon nyomot az arcon, s lenyelni a trágár, gyalázkodó rigmusokat. Úgy tűnik, azok közül, akik elmennek a mérkőzésre, sokan gyűjtik magukba a heti feszültséget, hogy aztán a mérkőzés ideje alatt kirobban belőlük.
Ám legyen, csak a testi épséget ne veszélyeztessék. Egy biztos, egy olyan mérkőzésen, ahol a két szurkolótábor keveredik, egy olyan szurkolónak, aki ritka vendég ilyen helyen, félelmetes, ahogy eluralkodik az embereken az adrenalin, a pulzus pedig az egekbe szökken. Egy biztos, nem veszélytelen ma szurkolónak lenni.
Temetői ez meg az
Annak idején, amikor gyerekek voltunk, gyakran mentünk a temetőbe öntözni, segítve ezzel szüleinknek, nagyszüleinknek. és szinte minden családtag sírját meglocsoltuk, majd szétosztottuk a kiskertben szedett virágokat a vázákban. Ha valaki úgy gondolja, hogy manapság is így működik, az téved. Na jó, nem minden esetben, de vannak változások. Ámulva és bámulva tapasztaltam, hogy ma az az eljárás, hogy aki virágot visz, az vigyen külön vázát is, nehogy véletlenül keveredjenek a csokrok. Még mit nem. Még az kellene.
S ha ültet valaki virágot, akkor azt öntözze is. Mindenki a sajátot. A virág azé, aki viszi, ülteti. Mintha a lényeg nem is az elhunyt szerettünk utolsó nyughelyének gondozásán lenne. A tiszteletadás, az emlékezés ma már semmit sem számít, csak az önzés. Ronda virágot vittél? Szemétbe vele. Vittél virágot? „Minek tömöd a sírt?” Nem vittél virágot? „Még egy szál gazt sem képes hozni!”
Szomorú, nem?
Kolduskenyér
Egy hét leforgása alatt számos olyan emberrel beszélgettem, akik mindannyian érzékenyek a szociális témákra. Lehet, néha soknak tűnik már, hogy a nyugdíjasok, a szociálisan hátrányban élők vannak terítéken, de valljuk be, valóban nincsenek könnyű helyzetben. S most nem azokra gondolok, akiknek kiemelt nyugdíjuk van, hanem azokra, akik minden egyes falatot nyögve nyelnek le, azon aggódva, hogy mit is hoz a holnap számukra. Hogy túlzok? Nem hinném.
S ezzel most végképp nem arra gondolok, hogy irigykedni kell azokra, akik jóval több megérdemelt juttatást kapnak, mint az átlag. Azt is mondanám, hogy nem az a sok a mai világban, hanem ez a kevés. Sokan azt mondják, ne sírjanak, mert hiszen újra emelnek. Csak ugye, nem mindegy, hogy mennyi az alap, amiből. Hogy havi nyolcvannal, százzal több, vagy harminccal, nem mindegy. Bár lehet, annak a kis nyugdíjasok jobban örülnek, mert ugye, nekik is annyiért adja a pék a kenyeret, mint másoknak.
Ők azok, akik a gyártásban dolgoztak, takarítottak, állattenyésztésben vagy mezőgazdaságban robotoltak. Rájuk is annyira szükség volt és van, mint a sóra, és nem tehetnek róla, hogy az ő munkájukat kevésre értékelik, és alul fizetik. S ugye, abból a bérből számítják ki azt az alamizsnát, amit bő négy évtizednyi munkásévekből számítanak ki. Emlékszem egy történetre, ami egy zsidó orvos szájából hangzott el a régmúltban. Azt mondta, ha nem lennének utcaseprők, mindent ellepne a kosz. Igen. Ez így van. A fizetség érte pedig annyi, amennyi.
S akkor még nem beszéltünk az özvegyi nyugdíjról. Arról, hogy ha az elhunyt havi juttatását az elhalálozás esetén jócskán megkurtítják, majd az özvegyét is csökkentik, mondván túl volt fizetve, s a kettő összege nem sokkal haladja meg az eredeti egyet. Magunk között bevallhatjuk, ez is megér egy misét, nem csak Párizs…
Nagy Erika
Megosztás:
Címkék: elfogult szülő fociszurkolás köztemető nyugdíj
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
