Az ötszáz éves adósság – 1. rész

Kié lesz a magyar föld a földtörvény életbe lépése után?

A történelmi előzmények

A föld birtoklása az emberiség történetének legfontosabb kérdése. Az államok vezetőitől, a nemeseken át a parasztokig mindenkit ez mozgatott, a legkorábbi időktől kezdve.  A nagy indulatokat kavart magyarországi földtörvény elfogadása egy nagyon régi történetbe illeszkedik, mégis kicsit új irányt szab neki. Érdemes mélyebben megvizsgálni, miről van szó. A középkortól indulva fogunk eljutni a mába.

A magyar földet a magyar állam szentistváni átszervezése óta túlnyomórészt a király, továbbá a nemesség birtokolta. A tatárjárás pusztítása után a királynak nem maradt pénze a birtokai újjáépítésére, ezért jelentős részüket kényszerből szétosztotta. Ezzel meggyengült az addig erős központi hatalom, ami véget vetett Magyarország – az akkori Európa egyik legerősebb és leggazdagabb állama – első virágkorának. A tatárjárás utáni földosztás miatt növekedhetett meg a többségében honfoglalás kori nemzetségek, azaz a „kiskirályok” hatalma. A Csákok, Abák, Borsák, Rátótok, Kánok, Vejtehiek, Kőszegiek I. Károly általi leverése érdemben változtatott a nagybirtokosság személyi összetételén, a szerkezeten azonban nem – a föld túlnyomórészt nemesi kézen maradt. Emellett újra megnövekedtek a királyi birtokok, megerősítve a központi hatalmat, ami néhány fontos állami monopóliummal ismét Európa élére repítette az országot, katonailag és gazdaságilag egyaránt.

Kövesd a Körképet a Facebookon is!

Az uralkodói válságokat rendre kihasználó főnemesség erejét – másfél évszázaddal később – I. Mátyás központosító politikája fogta vissza újra. Látható, hogy a feudalizmust egyfajta hullámzás jellemezte. Az erős központi irányítás mindig virágzó mezőgazdaságot, kézművesipart, bányászatot jelentett, valamint olyan katonai erőt, hogy rá sem nagyon mertek támadni az országunkra. Gyenge kezű királyok és államigazgatási válságok idején a nagybirtokosok a zavarosban halászva növelték saját erejüket, hogy a Kárpát-medence egyedülálló adottságai az ország helyett csak annak nemességét gazdagítsák. A jobbágyság, vagyis a nép 95%-át kitevő közemberek akkor éltek igazán jól, amikor az uralkodó visszanyeste a főnemesség hatalmát, és megnőttek a királyi birtokok – ha úgy tetszik, az állami tulajdon.

   

Mátyás halála után a főnemesség lubickolt a központi hatalom újbóli meggyengülésében, aminek a jobbágyok is elszenvedői voltak. A főnemesség és a köznemesség közti pártharcok során utóbbiak elérték, hogy őket is elismerjék az ország alkotóelemének, vagyis a Szent Korona tagjának. Ebben a szellemben született a Werbőczy István által 1514-ben elkészített, Hármaskönyv. Ez a jogi gyűjtemény váltotta fel a peres ügyekben korábban uralkodó szokásjogot, és 1848-ig Magyarország legfontosabb törvénykönyve maradt.

Vitán felül álló jelentősége mellett azonban volt egy óriási mulasztása a nevezett alapműnek: közvetve írásba adta, hogy az ország jobbágysága nem tagja a magyar nemzetnek. Nem nehéz elképzelni, hogy mit érzett erre a jobbágyság soraiba tartozó köznép. Elfeledkeztek róla, elvitatták a nemzetiségét, és megtagadták a közösségét azzal a földdel, amelyet fél évezred óta ő művelt. Lényegében kimondták, hogy ha dolgozik, ha harcol, azt nem a saját országáért, saját nemzetéért teszi, csak annak királyáért és nemeseiért. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy a magyar közemberben megnőtt a kedv az adókerülésre és a csalásra, hiszen innentől fogva vagy magára dolgozhatott, vagy a nemesére, az országára viszont akkor sem, ha akart. A nemesség által vezetett ország pedig pótolhatatlan támogató erőt veszített el a hozzá ragaszkodó magyar köznép elidegenítésével.

A Mohács után érvényesülő osztrák-német elnyomás miatt ellentmondásos helyzet alakult ki. Nemzeti király híján, a nemesség az ország egyetlen megtartó politikai erejévé vált, azonban egyúttal folyamatosan rontotta az ország népi erejét adó jobbágyok helyzetét. Kevéssé ismert tény, hogy egy magyar jobbágy nagyságrendekkel rosszabbul élt 1750 körül, mint a középkorban bármikor. A növekvő belső feszültség fényében válik világossá, hogy miért özönlöttek az önkéntesek a jobbágyfelszabadítást zászlajára tűző Rákóczi, majd Kossuth hadseregébe. A jobbágyok felszabadítása, befogadásuk a Szent Korona – a magyar nemzet – testébe, valamint az ehhez kapcsolódó földosztás a magyar nép fő ügyévé vált.

A magyar polgári állam 1848-as létrejötte azonban nem oldotta meg a kérdést. A szabadságharc megnyerése érdekében nem szabadott legyengíteni az országot a birtokszerkezet gyors átrendezésével. A háború elfojtása után a jobbágyfelszabadítást helyben hagyta ugyan a császár, de hiába volt a jogi egyenlősítés, ha az óriási nagybirtokok ugyanazok kezén maradtak, akikén korábban is voltak. A paraszt ezentúl nem jobbágyként, hanem napszámosként járt ugyanarra a földre dolgozni. Aki nagyon szegény volt, ugyanúgy nagyon szegény maradt, a gazdag földbirtokosok pedig tovább gyarapították vagyonukat.

A szabadságharc kudarca meggátolta a földosztást, utána viszont nem mutatkozott rá hajlandóság az egyszerű népről megint megfeledkező nagybirtokosok részéről. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a nagybirtokos politikai elit önös érdekből elsumákolta a kérdést. A történelmi-nagypolitikai okok mellett ez okozta az általános magyarországi szegénységet, és emiatt talált viszonylagos tömegbázist a kommunizmus nemzet- és társadalomromboló eszméje. A Horthy-korszakban az ország a trianoni békediktátumot nyögte, amely gazdasági, pénzügyi és társadalmi szempontból is teljesen szétzilálta, padlóra küldte. Sokan elszegényedtek az összeomlás miatt, ráadásul nincstelenné vált magyarok százezrei menekültek ide a Romániához, Csehszlovákiához, Jugoszláviához csatolt területekről.

A tönkretett ország egészének megmentése ekkor mindennél fontosabb volt, még a „három millió koldus” ügyéhez képest is elsőbbséget kellett élveznie. A 30-as évekre nagyjából talpra állította az országot a kormányzat, de a felsőházi (főnemesi) ellenkezés miatt továbbra sem tudta végrehajtani az átfogó földreformot, amely nem csak gazdasági, de társadalmi átrendeződést is eredményezett volna. Ez a fokozódó összeurópai feszültség és a második világháború előszele miatt valahol érthető, mégis a magyar főnemesség nem elévülő bűne a saját népe ellen. A földosztást végül a szocialista államhatalom hajtotta végre erőszakkal, ez viszont átverésnek bizonyult. Nem csak azért, mert sokszor életképtelenül kicsi birtokokat juttattak az új magántulajdonosoknak, hanem a pár évvel későbbi államosítás miatt is. A magyar paraszt megint ott állt kisemmizve, megalázva, megfosztva ősi jussától. Megint mehetett napszámosnak, csak ezúttal nem a főnemesi, hanem az állami birtokra, a szövetkezetbe.

Vésey Kovács László

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!