Kalita Gábor: A szegénység, mint államilag elfogadott állapot?

Nyitókép: startlap.hu

Az utóbbi időben arra figyeltem fel, hogy a lakosság szegénységben élő rétegeiről mind a politikusi retorikában, mind a közbeszédben olyan nyilatkozatok hangzanak el, mintha ez az állapot egy természetes közege lenne a társadalomnak. Afféle mozdíthatatlan, évszázadok óta  „bebetonozott” eleme.

Talán a jólétben élők lelkiismeretének igazolása ez, miszerint, azzal lehet a legkéjesebb elégedettség mellett mérni saját, viszonylagos jólétünket, hogy a mérleg másik serpenyőjében ott találtatik a mélyszegénység valósága?

Elnöki, minisztériumi limuzinok leárnyékolt ablakaiból, reá lehet-e látni a szegénységre?

   

Ha statisztikai adatok kerülnek a kezembe, mindig az a humoros történet jut eszembe, amit maga a „nagy öreg,” vagyis Winston Churchill mondott ki az után, amikor hamutartója szélére rakta gazdagon füstölő szivarját, s hörpintett egyet mindennapi whisky adagjából:  „Az én számomra az a legmegbízhatóbb statisztikai kimutatás, amit én magam hamisítok.”

Ugye, korábban kis hazánkban – sajtóértekezleteken – is láttunk mi már olyan „államilag” kreált statisztikai kimutatásokat, példaként említve az átlagbérek, s az átlagnyugdíjak tekintetében, hogy ezek tudomásul vétele után önvédelemből, vagyis azonnali hanyatt esés helyett,  megállapítottuk: a közölt számok, adatok professzionális „sminkelésen” estek át.

Ugyanis az embereket, akik a saját bőrükön, vagy környezetük révén érzékelik a valóságot, nem lehet átverni az olyan hivatalnoki „látványtervezők” által kreált számokkal, akik minisztériumok, kiemelt közintézmények szolgálatában a sokszorosát kapják annak a bérnek, amit ők – gazdijaik nagy- nagy megelégedésére – kimutatnak. A jól fizetett döntéshozók észjárása szerint, a ma már hatalmas különbségeket –szerintük- mégsem szabad ország-világ előtt közszemlére tenni.

A jelenlegi kimutatások koránt sem adnak okot az optimizmusra

Tanulva a korábbi évek „félretájékoztatásából,” a szlovák Statisztikai Hivatal tavalyi évre vonatkozó kimutatásai a szegénységi rátával kapcsolatban arról árulkodnak, hogy  több oldalról – felmérések, lakossági ankétok segítségével is – megközelítették a témát, mely kimutatások sajnos, valóban elszomorítóak. A teljesség igénye nélkül felsorolnák néhány olyan jelenséget, melyek az írás témájával kapcsolatban, a jövőbenvalóban korrigálásra várnak:

Sok évtizedes újságírói praxisom, számtalan sajtóértekezleti tapasztalás alapján tudom, hogy korábban, úgymond divat volt csakis lakossági átlagbevételekről, átlagkeresetekről beszélni, ami csuda mód átrajzolta „jólétünk”  képét. Az utóbbi időszakban ez megváltozott. Az említett, már részleteiben taglalt ábra a következőket mutatja:

A szlovák Statisztikai Hivatal adatai, definíciói szerint szegénységgel küzd minden harmadik három, vagy több gyerekkel rendelkező család, ebben különösen érintett az ötödikként megszületett gyermek.

A szakemberek véleménye szerint az országban szegény embernek számít az, akinek az évi összbevétele nem haladja meg a 4171 eurós bruttó keresetet. Vagyis, átszámítva, havonta – járulékok leszámítása után – 348 euróból kell megélnie.

Elgondolkodtató felmérés

S most érkeztünk el a legérdekesebb, felmérések alapján kreált adatokhoz:

Szlovákia lakosságának 32 százaléka kevesebb bevétellel rendelkezik 348 eurótól. 35 százalékuk 349 és 600 euró között keres

Vagyis: mivel számos ember átlagkeresete, bevétele közel sem éri el a kimutatott 348 eurós bevételt, a másik kimutatott adat szerint – a 600 eurótól „visszaszámítva” 349 euróig – sok bevétel közel áll az említett 348 euróban megállapított „szegénységi” plafonhoz.

Így a közölt két bemutatott adatot nyugodt szívvel összeadhatjuk: Szlovákiában / 32+35/  cirka 67 százalék azoknak a  lakosoknak a száma, akik vagy nagyon közel állnak a szegénységhez, vagy  mélyszegénységük által koránt sem érintette meg őket Fortuna istennőjének szelencéje.

A jelzett bevételek aránya 601-tól ezer euróig 17 százalék, az 1001 és 1500 euró közötti, egyénenkénti lakossági bevételeket 8 százalékban mutatták ki.

Szlovákiában minden nyolcadik ember, vagyis 670 ezer ember él kimondott mélyszegénységben, annak a felmérésnek alapján, melyet a Statisztikai Hivatal tavaly 500 helységben végzett el, összesen 6000 háztartás adatai szerint. Ez a szám mintegy 30 ezerrel mutat többet a 2017-es felmérésekhez képest. Vagyis, az elszegényedés jelenleg zuhanó tendenciát mutat.

Ezen a téren, több-kevesebb különbséggel a legrosszabbul a nyitrai, a zsolnai, a besztercebányai, az eperjesi és a kassai járások állnak, jobb eredményeket ért el a szegénységi kód kimutatásai terén a pozsonyi, a nagyszombati, s a trencsényi kerület.

Az elmúlt időszak hibái most is kísértenek

Nem kívánom tovább bő statisztikai számáradattal borzolni kedves olvasóink türelmét, hiszen mindannyian képben vagyunk az írás szomorú tényeket felsorakoztató valóságával.

Persze néhány gondolat erejéig, mégiscsak érdemes rávilágítani arra, hogy a szociális frontokon miért is toporog ma az állam abban a zsákutcában, melyben jelenleg leledzik.

Gazdasági szakemberek, szociológusok ténymegállapításai, felmérései révén is, ma már három évtizedes rálátással világosan leszögezhető: a rendszerváltás utáni gyors vadprivatizáció alaposan beleszólt a mai gazdasági, szociális helyzet milyenségébe.

Mivel a legtöbb nagyvállalati, energetikai szektor, élelmiszeripar esetében nem történt meg a fokozatos átállás, a régebbi berendezések részleges kiiktatása az átállás folyamán, így nagyon sok csúcsszakember, úgymond kulcsember kényszerült elhagyni egy két éven belül munkahelyét. Ezek később már nem folytatták eredeti hivatásukat, vagy kényszervállalkozásokba fogtak, vagy jobb kereset reményében elhagyták az országot. Közben, a pártbéli csókosoknak egy koronáért elajándékozott gyárak, üzemek hevertek parlagon, /pld. Konárik féle sörgyárak/ melyek később, – kirablásuk után – idegen kezekre kerültek.

Elszalajtott lehetőségek

Ezt a helyzetet – példaként megemlítve – nagyszerűen ábrázolhatjuk főleg az ország déli területein található cukorgyárak, feldolgozó üzemek felszámolásával, célzott tönkretételével, így magának a mezőgazdasági termelésnek a recessziójával is. Vagyis, két vállra fektették magyarok lakta vidékeink olyan-amolyan korábbi gazdaságát.

Tehát, azok a szakemberek lettek rakétagyorsasággal kiiktatva, akik több évtizedes tapasztalataikkal még hosszú ideig képesek  lettek volna  dolgozni  az említett fokozatos /!/ átállás révén. Egyben átadni alaptudásukat már az őket követő, a digitalizáció, a marketing frontján is képzett, új szakember generáció számára.

Ez a termeléskiesés, a vadprivatizáció, a mindannyiunk által jól ismert, földdel való, idegen kezekre játszó kufárkodás hozta magával azt, hogy a szociális szféra meggyengült, s az ottani általános recesszió ellenére is, még csak részben sem hasonlítható össze számos fejlett, nyugati ország szociális szolgáltatásaival.

Éppen ezért nem is lehet csodálkozni azon, hogy Szlovákiban az átlagnyugdíj értéke 444 euró. Vagyis, azok kapják ezeket /sokan jóval kevesebbet/ az általánosságban bírált méltatlan juttatásokat, akik átlagban negyven éves munkavállalás mellett megteremtették a 89-es rendszerváltás után a fazék mellett ragadt csökönyös, sok esetben volt vörös „módszerváltók“ gazdagságát. Akik szép csendben szétloptak azt, s nem váltották át tovább fejleszthető közértékké.

Kreatív gondolkodással, a mélyszegénység felszámolásáért

Azt hiszem, felmérések garmadát sem kell ahhoz felsorolnom, hogy kimondásra kerüljön: Szlovákia messze van még attól, hogy szociális államnak nevezhessük. Túl sok még a lyuk a szociális hálón, s ennek befoltozására, sajnos rövid időn belül nem is kerül sor. Tehát nincs meg hozzá a ma már  vicc-szlogen számba menő –  politikai akarat, vagyis az államapparátus úgy sündörög a téma körül, mint macska a forró kása körül. Az  „állambácsi“ nem mer hozzányúlni, mert a téma  – „forró.“

Jelen évben, ehhez a tarthatatlan állapothoz még beékelődtek az emelkedő élelmiszerárak, ami nem mást jelent, mint azt, hogy – köznyelven szólva – ismét oda jutottunk, ahol a part szakad.

Az üzletláncok megadóztatása hosszú távon azt a törvényszerű reakciót váltja ki, hogy a magasabb árak révén, a fogyasztó zsebéből vesszük ki a pénzt, így a magasabb kereskedelmi adóból visszaforgatható állami bevétel némileg emelkedik,  ám a fizetőképtelenség nemcsak az életszínvonal, hanem általában a kereskedelem stagnálását is kiváltja. Ugyanis, az állampolgárok többségének viszonylatában a bérek, nyugdíjak még hosszú ideig nem lesznek kompatibilisek az általános áremelkedésekkel.

A megoldás lehetősége adott

A szociális szféra gondjainak megoldása a kreatív gondolkodás, a jó világpéldákat is respektáló menedzselés nélkül nem működhet. Ehhez kell társulnia a helyi  jellegű megoldásoknak is, melyek jóformán befektetéseket sem igényelnek, hanem csakis odafigyelést, a helyi viszonyokat figyelembe vevő megoldások, ötletek bevetését.

Habár gyakorlatból tudjuk, hogy szlovák törvényalkotó honfitársainkat bíztatni arra, hogy a magyar családtámogatási, fiatalok részére megalkotott fészekrakó programot, a falvakban maradást ösztönző támogatások rendszerét illene áttanulmányozni, a helyi adottságokhoz mérten ezt átvenni, eleve veszett fejsze nyele.

Ugyanis a kis nemzetek természetes módon felfokozott önérzete rendszerint elveti a nagyobb nemzetek, akár jó példáit is. Mégis ajánlanám ezt, hiszen már Kanada is érdeklődik az említett magyar programok iránt, melyek Európában egyedülállóak, és valóban összefüggenek írásom témájával, a szegénység leküzdésének problémakörével.

Kalita Gábor