Berlin kétfelé játszik az amerikai-kínai hidegháborúban, Scholz Pekingbe utazik, őrjöngenek az amerikaiak (Körkép-háttér)

Nyitókép forrása: SITA/Christophe Gateau/dpa via AP

„A világ két rivális táborra osztódik fel, az egyiket az Egyesült Államok, a másikat pedig Kína vezeti. Úgy tűnik azonban, hogy erről Németországnak senki sem szólt” – kezdi elemzését a Geopolitical Futures, arra reagálva, hogy a németek jelentős beruházásokról állapodnak meg Kínával, és a politikai kapcsolattartás is szemlátomást intenzívebbé vált. Miközben az Egyesült Államok Ukrajnával és Oroszország meggyengítésével van elfoglalva, valódi ellenfelének továbbra is Kínát tekinti, így a német lépések felkeltették gyanakvását Berlinnel szemben.

Ezen a héten Olaf Scholz német kancellár aláírta a kínai hajózási óriáscég, a Cosco akvizíciójának engedélyezését, amellyel a kínai cég egy három hamburgi kikötői terminált birtokló cégben szerez 24,9 százalékos részesedést. Scholz ráadásul mindezt koalíciós partnerei tiltakozása ellenére tette, akik aminap felháborodásukban kiszivárogtatták a kifogásaikat tartalmazó dokumentumot. Ebben többek között az áll, hogy a beruházás „aránytalanul növeli Kína stratégiai befolyását a német és az európai közlekedési infrastruktúrában, valamint növeli Németország Kínától való függését”.

-vélemény

   

Mi azért kiemeljük, hogy Németország legnagyobb kereskedelmi partnere már régen nem az USA, hanem Kína. Az sem mellékes, hogy azok után, hogy az amerikai elnök januárban a német kormányfő jelenlétében ígérte meg az Északi Áramlat 2 „kivégzését”, ami Németország politikai kiszolgáltatottságáról is sokat elárul, és nem Kína játssza benne a főszerepet. Harmadszor pedig, a két kisebbik német kormánypárt, a Zöldek és Szabaddemokraták általában egy húron pendülnek az amerikai narratívával.

Ám nem csak a beruházás szúrja az amerikaiak szemét. A GPF cikke kiemeli, hogy Scholz még ennél is messzebbre megy el, és november 3-án, illetve 4-én német üzleti delegációval utazik el Pekingbe. Ráadásul nem holmi utópiát hirdető klímavédelmi cégeket visz magával, hanem a Német Ipari Szövetség elnökét, a Siemens és a Volkswagen vezérigazgatóit. Igaz, a Mercedes, a Deutsche Bank és az SAP elutasította a csatlakozását (a háromból kettőnek domináns amerikai kitettségei vannak – a szerk.)

Amerikai szempontból az időzítés is minimum aggályos. Az ugyanis a nyugati egység megbomlásának látszatát keltheti. Scholz ugyanis találkozhatna a G20-as csúcson is Hszi Csin-ping kínai elnökkel. Az is nagy kérdés, miért most novemberben, és miért nem viszi magával a francia-német tandem keretében Emmanuel Macron francia államfőt?

A nehéz kérdéseket a GPF elemzése nyitva hagyja, ám arra következtet, hogy Németország azért hajlandó kockáztatni kapcsolatát az USA-val és szövetségeseivel, mert „egyik irányban sem kötelezi el magát az Egyesült Államok és Kína közt kialakuló új hidegháborúban”.

Nem annyira nehezek a válaszok

Mi azért megpróbálunk válaszolni a feltett kérdésekre.

Ami az időzítést illeti, Németország szempontjából kulcsfontosságú, hogy Európában elsőként lépjen. Az energiaválság legfontosabb következménye az EU-n belüli verseny kiéleződése. Ez látszik most a német-francia viszony elhidegülésében is (a franciák nemet mondtak a spanyol-német gázvezetékre), ami egyben az utolsó kérdést is megválaszolja.

Az időzítés kapcsán az sem mellékes, hogy az Egyesült Államokban 8-án tartanak félidős választásokat, és amíg Washington magával van elfoglalva, új frontvonalakat nem fog megnyitni a külpolitikában.

Harmadszor, és ez a legfontosabb összefüggés, a német gazdaság elképesztően függött az olcsó orosz energiától. A diverzifikáció szép dolog, meg jól hangzik, ám egyik napról másikra véghezvinni, többszörös áron kínált alternatívákkal, egyszerűen kinyírja a német gazdaságot.

Bajban a német gazdaság

Európa legnagyobb vegyipari konszernje, a BASF például ezen a héten jelentette be, hogy végleg leépíti európai gyártását. Ez a hivatalos megfogalmazásban úgy hangzott, hogy „tartós költségcsökkentést” hajt végre a szűkölő európai piaci potenciál, az energiaköltségek megnövekedése és az Unió túlszabályozó törvényei miatt. Nem csoda, a BASF európai vegyi üzemeinek földgázkiadásai az elmúlt kilenc hónapban 2,2 milliárd euróval emelkedtek. A vállalat a költségek drámai visszavágásán túl árat fog emelni, és 2024 év végéig leépítések mellett félmilliárd eurós kiadáscsökkentést foganatosít.

Hol kapcsolódik ehhez Kína? Miközben Németországban fájdalmas döntéseket hoznak, a BASF 10 milliárd eurót fektet be egy dél-kínai vegyipari óriásüzembe, amely teljes egészében megújuló energiával fog működni, a keresletet pedig a viszonylag olcsó energiával ellátott ázsiai piacok fogják biztosítani. 

A helyzet tehát elég drámai, amit még drámaibbá tesz a GPF végső következtetésének megfogalmazása. Ez ugyanis abból indul ki, hogy Kína előretörése ellenére Berlin számára továbbra is Washington marad a tájékozódási pont:

„Németország problémája az, hogy gazdasági modellje annyira függ a külkereskedelemtől, hogy külpolitikája gyakorlatilag eladó, de érdemben csak egy ajánlatot tud elfogadni: Amerikáét. Lehet, hogy nincs szükség a NATO-ra Németország közvetlen biztonságának garantálásához, de továbbra is ez a szervezet biztosítja a rendet, amelyre Németország egész eddigi stratégiáját felépítette”.

Vagyis nagy jövőt nem jósolnak Berlin „egyik irányba sem elkötelezett” külpolitikájának.

Körkép.sk