Húsvét 4. vasárnapja: Az Úr Jézus „azért született erre a világra, hogy önmagát értünk feláldozva, megmentsen minket az örök haláltól.”

Nyitókép: delhir.info

A világban uralkodó koronavírus-járvány mindenhol számos változásokat hozott, beleértve a szentmiséket is. A Körkép.sk így vasárnaponként egy-egy szentbeszéd által szeretné megkönnyíteni a hívek, érdeklődők lelkének súlyát, biztosítva egyúttal a lelki táplákot is.

Ma Jó Pásztor Vasárnapját ünnepeljük. Ez alkalomból a szentbeszédek helyett Mons. Orosch János nagyszombati érsek pásztorlevele olvasandó fel, így ma ezt osztjuk meg Önökkel.

Drága Testvéreim!

   

Szinte mindannyian ismerjük az érzést, amikor pszichikai nyomás alatt állunk, amikor fizikailag kimerültek vagyunk, és – ahogyan mondani szokás – nem tudunk talpra állni. De mi van akkor, ha éppen ilyen állapotban kell valakin segíteni? Ilyenkor önmagunk, vagy mások megmentése válik-e számunkra elsődlegessé?

Xerxész, perzsa király, aki Kr. e. 486-ban kezdett uralkodni, megtámadta a görögöket, a csatát azonban elvesztette. Európából a Földközi-tengeren keresztül próbált visszajutni hazájába, a hajója azonban viharba került és félő volt, hogy elsüllyed. A király ekkor elrendelte, hogy a teljes rakományt vessék a tengerbe. Mivel azonban ez sem bizonyult elégségesnek, a király emberei – uruk parancsára – elkezdték egymás után a katonákat is a tengerbe hajigálni, csak hogy Xerxész király életben maradhasson.

Az Úr Jézus egészen más király. Ő a mi királyunk, aki Jó Pásztorként hozza meg döntéseit. Azért született erre a világra, hogy önmagát értünk feláldozva, megmentsen minket az örök haláltól. Szavainak komolyságát, melyek szerint a Jó Pásztor életét adja juhaiért, az életével bizonyította. Önmagát áldozta fel, hogy minket megszabadítson. Ezért az Egyház a húsvéti időben háláját fejezi ki Királyának azért, hogy megmentette az örök haláltól.

Ma, húsvét negyedik vasárnapján, Jézus Krisztust, a Jó Pásztort ünnepeljük. Különösképpen kérjük az Urat, adjon nekünk elegendő számban olyanokat, akik követik őt. Az Isten sohasem küld lelkipásztorokat a mi hozzájárulásunk nélkül. Azok minden esetben válaszként jelennek meg a kéréseinkre, vágyainkra, legfőképpen pedig a gyermekeknek a családjainkban történő keresztény nevelésére.  A Jóisten az együttműködésünket igényli ahhoz, hogy a hivatás kegyelmével ajándékozzon meg. Azt akarja, hogy a nyáját jó, buzgó és áldozatkész lelkipásztorok, papok és szerzetesek vezessék, akik készek életüket adni híveikért.

Tőlünk, papjaitól, elvárja, hogy a híveinkért éljünk, önfeláldozóan, teljes bevetéssel kísérjük őket az üdvösség útján azzal a szándékkal, hogy szolgáljunk nekik. Azonban azt is el kell mondanunk, hogy mi, lelkipásztorok, hasonlót várunk el híveinktől, testvéreinktől.  Ugyanúgy, mint Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus, mi is elvárjuk a híveinktől szeretetünk és áldozataink elfogadását. Napi szinten kapunk ugyanis a híveinktől a hálálkodó leveleken kívül szemrehányásokkal teli leveleket is, amelyekben elégedetlenségüket fejezik ki, és csakis destruktív kritikákat tartalmaznak.

A koronavírus közelsége sok mindent – jót és rosszat – hoz felszínre a lélek rejtett mélységeiből. Mindez ka­póra jön azoknak, akik az Egyházzal nem szimpatizálnak. Ez azonban nem újdonság a kereszténység történelmében. Néró római császár, Róma felgyújtásával vádolta meg a keresztényeket. Az ugandai vértanúkat pe­dig azért égették meg, mert az istenek állítólag megharagudtak a keresztényekre, amikor földrengés pusztította el az országot. A valódi ok azonban az volt, hogy a király homoszexuális orientációját ellenezték. Valahányszor bajok ütik fel a fejüket a társadalomban, az emberek bűnbakot keresnek, akire rá lehet hárítani a vétket. Az Isten és az Egyház mindig megfelelő céltáblának minősülnek.

S bár nem hisznek Istenben, azt kitűnően megtanulták, hogy a keresztényeknek türelmesen kell viselniük a bántalmazásokat, és a rosszra nem szabad rosszal válaszolniuk. Biztosak abban, hogy a keresztények részéről nem kell tartaniuk olyan veszélytől, mint a Charlie Hebdo szatirikus folyóirat esetében. Ezért folytatják a hadjáratukat. Vannak, akiknek nem tetszik, hogy nem értünk egyet a mai hatalom liberális nézeteivel, vagy nemtetszésüket fejezik ki az olyan keresztény életvitellel szemben, amely összhangban van az evangéliummal és a keresztény erkölcsökkel, tehát provokálja őket az, hogy másobbak vagyunk.

Jézus is provokálta Heródest megszületésével, a későbbiekben nyilvános fellépésével, tanításával és csodáival, ami miatt saját honfitársai le akarták őt taszítani a názáreti hegyről. S végül itt van az elítélése, amikor Barabás, a gyilkos rabló, elfogadhatóbb volt számukra, mint Krisztus.

Gyakran hangzik el még a hívők részéről is: „a püspökök bezárták a templomokat”. Ha a püspökök adtak volna ki ilyen rendeletet, akkor ezt vissza is vonhatnák, itt azonban egy félreértésről van szó. Ez kizárólag állami, nem egyházi rendelet. A püspökök nem rendeltek el semmit, csupán értesítettek arról, amit a miniszterelnök és a tiszti főorvos rendelt el. Azok a híveink, akik aggályok nélkül elfogadják a liberálisok nézeteit, megfeledkeznek arról a lehetőségről, hogy egyénileg meglátogathatják a templomokat abban az időben, amikor nyitva tartanak a hívek magánimáira, szentségimádásra, szentgyónásra és szentáldozásra az előírt higiéniai feltételek mellett.

A püspökök az első pillanattól kezdve azon fáradoztak, hogy valamiféle kompromisszumos megoldást találjanak, például szentmise bemutatását hívek kisebb létszámú jelenlétében, szájmaszk és fertőtlenítőszerek használatával, figyelembe véve a kellő távolság megtartását, vagy esetleg a szabadban történő szentmisék bemutatását… A válasz egyértelmű volt. Az előírások megszegését 1 659 eurós, a plébániát 20 000 eurós büntetéssel sújtják. Ezen felül a Szlovák Köztársaságnak lehetősége lett volna arra, hogy kivételt tegyen a szent helyek érintetlenségének szabálya alól a Szentszék és a Szlovák Köztársaság között megkötött Alapszerződés 5. pontja értelmében.

Az Egyház az ehhez hasonló esetekben nem helyezkedhet szembe az állam­ap­parátussal éppúgy, mint ahogyan az Úr Jézus sem állt egykor a zelóták oldalára.

Az új koronavírus-járvány nem az első világjárvány, amellyel az Egyháznak meg kellett birkóznia. Ismertek a múltban bevezetett intézkedések. Például a XIV. században, amikor Európa lakosságának kétharmada a pes­tis áldozatává vált, olyan festményekkel találkozhatunk, ahol a papok személyesen járták a vesztegzár alá helyezett házakat, és hosszú kanalak segítségével osztották az Oltáriszentséget a híveknek. Vagy ismeretes Borromei Szent Károly esete is, aki – miután bezáratták az összes templomát – járványoszlopokat építtetett, és ezeknél szolgálták a szentmiséket.

Az Egyház Szlovákiában azonban az ilyen rendkívül nehéz helyzetben is tovább él. Az újkori történelem folyamán, amikor a kommunizmus idején korlátozták a vallásszabadságot és üldözték az Egyházat, sok hősies lelkületű pap akadt, igazi jó pásztor, szerzetesek és szerzetesnők, de laikus hívők is, akik sokat szenvedtek a kommunista börtönökben, koncentrációs táborokban és gulágokon. Amellett, hogy nagy tisztelettel tartozunk azoknak az orvosoknak, egészségügyi alkalmazottnak, higiénikusoknak és politikusoknak, akik a jelen helyzetben igyekeznek őszintén küzdeni az újfajta koronavírus ellen, meg kell említenünk azokat is, akik szívesen vennék, ha a COVID-19 megbetegedés segítségével Szlovákiában közömbösíteni lehetne a vallási életet.

Kedves testvéreim! Az evangélium említést tesz a tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszonyról. Csak azt követően kereste fel Jézust, hogy minden vagyonát orvosokra költötte. Amikor megérintette Őt, meggyógyult. A történelem spirálszerűen ismétli önmagát. A „pestisjárványokat” a világi intézmények rendszerint emberi megoldásokkal próbálják orvosolni, természetesen azzal a nemes szándékkal, hogy a betegek meggyógyuljanak.

Csak azt követően, amikor ezek a megoldások csődöt mondanak, és már nincs mibe kapaszkodni, keresik a segítséget Istennél. Közismert annak az ateista olasz orvosnak az esete, akit éppen a jelen járvány vezetett el a hithez. Orvoskollégáival és a kórházi dolgozókkal együtt most már naponta Isten segítségét kérik. Mit gondoltok, ki volt az, aki Nagyszombatban háromszáz évvel ezelőtt körmenetet követelt a pestisjárvány idején a kegyképpel és az Oltáriszentséggel? A város képviselői kezdetben nem hallgattak az Egyház elöljáróira, később azonban ők maguk könyörögtek Isten segítségéért a Szűzanya közbenjárására. Főegyházmegyénk minden papja eligazítást kapott arról, mit kell tenni, és hogyan kell egyénileg kiszolgáltatni a szentségeket vagy a szentelményeket.

Hisszük, hogy – amiként azt elődeink vallották – bár az Úr próbára tesz, mégsem hagy ma­gunk­ra. Alázattal szembesülünk azzal a felismeréssel, hogy a szentmisék nyilvános bemutatásának betiltásával beteljesültek az Úr Jézus szavai: „Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek”. (Mt 9,15). Ez a böjt a megtisztít bennünket a formalizmustól. Jézus megtisztítja templomát, Egyházát. Meggyógyítja azokat, akiket magával ragadott a fogyasztói lelkület, és megszabadít bennünket a szentségtöréses, méltatlan szentáldozástól. Az őszinte bűnbánat kegyelmét kaptuk meg.

Lehetőséget kaptunk arra, hogy Isten Igéjének olvasásából éljünk személyesen, vagy az internet és egyéb média segítségével. Felfedezzük a lelki szentáldozás erejét, amikor akadályozva vagyunk az Eucharisztia megérintésében. Meggyógyulhatunk úgy, amint a százados szolgája vagy a szírföníciai asszony lánya. Az Úr kegyelmét nem lehet emberi gátakkal akadályozni. S végül: Isten lehetőséget adott arra, hogy felismerjük, mit is jelent a „családegyház” fogalma (Lumen Gentium, 11).

Egyúttal arra buzdítalak benneteket, a Nagyszombat Főegyházmegyében élő paptestvéreimet és hívő testvéreimet, emeljétek fel bátran a szavatokat a hívek jogaiért akkor, amikor egyértelmű, hogy átgondoltan folytatódik népünk ateizációja. Amikor a püspökök, mint jó pásztorok, követelik a vallásszabadság tiszteletben tartását, sajnos, a szavuk nem jut el a kereskedelmi médiákba. Szavaikat ügyesen kiforgatják, és ennek következtében a hívek részéről is szemrehányások érik őket, mondván, semmit, vagy keveset tesznek az Egyház érdekében. Ezért fontos, hogy a laikus hívők összefogjanak, és álljanak ki a katolikus Egyház tanítóhivatala mellett.

Tudomásukra jutott-e a kedves híveknek, hogy Pőstyénben már több alkalommal is megrendezésre került az úgynevezett „Krampuslauf”, az ördögök felvonulása? Ilyen feliratú transzparenst is vittek: „Városunkban hadd uralkodjék a pokol! Együtt elérjük! A Sátán”. Személyesen tiltakoztam a város elöljáróinál és a Városi Hivatalnál a pőstyéni esperes úrral, a görögkatolikus plébánossal és a pravoszláv pópával, valamint az Evangélikus Egyház plébánosával. Közös elutasító nyilatkozatot írtunk alá. Ha nagyobb támogatást kaptunk volna a hívek részéről, ezt az akciót megszüntették volna. A hívek közös fellépése ugyanis a liberális médiákban és a politikusok szemében is sokat nyom a latban. Sajnos, sok hívő keresztény a következő képpen reagált erre az akcióra: „…de hisz ez olyan szép és vicces!” De vigyázat: Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek!

Drága paptestvéreim, kedves hívek! Engedjük, hogy Krisztus feltámadásának húsvéti öröme békességgel, megújult hittel, reménnyel és szeretettel töltsön el minket! Őszinte bizalommal nyissuk meg szívünket a feltámadt Krisztus számára! Az Úr Jézus velünk van. Ha ezt az apostolok hitével és örömével hisszük, akkor tanúságtételünk a világ szemében szavahihetővé válik. Ugyanis nem világi dicsőségre törekszünk, nem a papok és püspökök népszerűségét kimutató statisztikai adatokat ítéljük mérvadónak, nem tudjuk és nem is akarjuk azt hirdetni, amit a mai világ szívesen hallana, de igenis hirdetni akarjuk a megfeszített és feltámadt Krisztust. Így válunk Isten Fiának tanúivá, aki egyedüliként képes arra, hogy követőket hívjon soraiba, olyan igazi apostolokat és tanítványokat, valódi jó pásztorokat, akik nem menekülnek el, amikor farkasok törnek a nyájra.

További kegyelemteljes húsvéti időszakot kívánva, szeretettel adom apostoli áldásomat mindnyájatokra.

Orosch János, nagyszombati érsek