Magával ragadta a buddhizmus – Interjú

Kovács Zoltán, azaz „Kovi”, a VándorLáss  Polgár Társulás csapat ötletadója, egyik alapítója és működtetője. Országosan ismertté a Honduraszban élő Tawahka indiánoknál tett látogatása tette, melynek összefoglalója egy sikeres könyvben is megjelent. Gyermekkorát a Tátrában töltötte. Néhány éves „kihagyás“ után 21 évesen kezdett újra túrázni. Alpesi és egyéb túráikhoz egyre többen csatlakoztak. Szervezettebb formában először középiskolásoknak, majd 2004-től felnőtteknek is szerveztek utakat.

Erre építve 2006-ban negyedmagával hozta létre a VándorLáss csapatot, amely azóta egyre nagyobb népszerűséggel működik. Emellett Budapesten elvégezte a Buddhista egyetemet, ahol Buddhista tanítóként több éven keresztül tanított is. Losonci előadása után főleg erről kérdeztem.

Hogyan alakult ki ez a vonzalom?

   

Mint a legtöbb ember, én is kerestem az utamat, saját filozófiámat. Szerettem volna valamiért rajongani, valamiben hinni. A gimnáziumban kiváló tanáromnak köszönhetően magával ragadott a filozófia. A családunkban a vallás nem volt erős, édesapám katolikus, édesanyám evangélikus volt. Tanulmányoztam a bibliát, de az nem adott választ a kérdéseimre.

Olvastam, a görög filozófusok, Nietzscheén, Shopenhaueren  Kierkegard műveit, elkezdtem komolyabban foglalkozni a harcművészetekkel. A karate volt az, ahol először találkoztam a meditációval, a különböző chikung gyakorlatokkal, a taoizmussal. A 1990-es évek végén úgy gondoltam, hogy szeretném ezt elmélyíteni. Akkoriban ismertem meg a későbbi feleségemet, aki filozófia szakos hallgatóként Hamvas Béla könyveit és írásait nyomta a kezembe. Először azokat próbáltam olvasni, akikről Hamvas is beszélt.

De egy idő után összezavarodtam a sokféle irányzat között, engem a megvalósítás érdekelt. Így kerültem kapcsolatba a budapesti Kőrösi Csoma Sándor buddhista egyetemmel (ma magyar egyetem), melyet sikeresen elvégeztem.           A taoizmus miatt mentem oda, megismerkedtem a meditációs technikákkal, a buddhista alaptanításokkal és szútrákkal. Abban a közegben, azokkal a gyakorlatokkal úgy éreztem, hogy megtaláltam a saját utamat.

Miért éppen a buddhizmus, hiszen lehetett volna ez akár a mohamedán vagy más keleti vallás is

Miért éppen Buddha tanítása? Biztos nagy szerepet játszott ebben, hogy a buddhista irodalom elég kiterjedt, és elérhető a számomra. Találkoztam buddhista mesterekkel, különböző irányzatokkal, mint a tibeti, a zen. Az utóbbi volt az, ahol biztosra vettem, hogy a darma lesz az, amelyet követni fogok. Annak nagyon is taoista íze volt. A csan buddhizmus, amelyben találkozott Kína szellemisége és Buddha tanítása létrehozva egy nagyon sajátos gyakorlati rendszert, melybe beleszerettem.

Jártam  különböző elvonulásokra a Bakonyba

A zazent a kétezres évek elejétől gyakorlom rendszeresen. Mélyebben a szótó zen irányzattal ismerkedtem meg. Jártam Vezetett, intenzív meditációs elvonulásokra, a Zen és a Hóbódzsi templomba, különböző elvonulásokra a Bakonyba.

Naponta meditál?

Igen. Reggel vagy este, jellemzően fallal szemben ülök. Ez egy elcsendesülés. A zazen nyitott szemes, üresség meditáció, melynél nagyon fontos a testtartás. A másik része, ami számomra nagyon jól alkalmazható, hogy amikor az ember feláll a meditációból, azután is folytassa. Ez a „most van a pillanatban levés és az odafigyelés a dolgokra”.

Ott lenni, ahol vagyunk?

Azt látom, hogy a legtöbb embernek az a problémája, hogy nem ott van, ahol van, hanem mindig máshol. S ez lehet időben és lehet helyben. Amikor most itt vagyok, akkor nem azon töröm a fejemet, hogy most éppen mit csinálhatnék a családommal. Nem! Ilyenkor itt érzem jól magam. Ha viszont velük vagyok, akkor igyekszem nem a hegyekben mászkálni, túrákat tervezni, hanem igyekszem velük lenni. El kell jutni ide!

A legtöbb embernek az a problémája, hogy nem ott van, ahol van, hanem mindig máshol

Azelőtt nagyon észrevettem magamon, hogy amikor a hegyen voltam sátorban, akkor a feleségem mellett akartam lenni a jó meleg ágyban. Amikor meg ott feküdhettem a jó meleg ágyban, akkor azt tervezgettem, hogy melyik csúcsra, melyik sivatagba, melyik hegyvidékre vihetnék csoportot. Rájöttem, hogy ez egy teljesen skizofrén állapot, hogy soha nem ott vagyok, ahol vagyok.

Jelen lenni a pillanatban?

Ha az ember jelen tud lenni a pillanatban, akkor megvalósul a jelenlét, és a helyén lesz. S ha a helyén van, akkor nincs tovább mit és hol keresnie. Számomra a zazen egy nagyon jó lehetőség és módszer arra, hogy kapcsolatba kerüljek önmagammal. Nekem is mindig  sok gondolkodni való, intézni valóm van a családommal. A zazen nem nyomja el a gondolatokat, de lehetőséget biztosít arra, hogy a gondolatok elszálljanak, illetve lelassuljanak.

Ezt tapasztaltam az indiánok között, a hegymászás, túrázás közben és számomra legalább is nagyon jól működik. Mindenütt ugyanazzal a tudati aspektussal próbáljak meg ott lenni, akár egy veszekedésben is. Nem mondom, hogy ez mindig sikerül, egy kiélezett vitában, vagy szükséghelyzetben ez nem mindig egyszerű. De mindig igyekszem arra törekedni, hogy ez úgy legyen.

Ha a sziklamászásnál az ember gondoltban nincs ott, akkor abban a pillanatban leesik és ez nagyon erőteljes jelzése annak, ha az ember valahová elkalandozott.

Kettőségekben élünk, amit meg kell haladni,  túl kell lépni, felül kell emelkedni rajta

Mondják, hogy ez a fajta meditáció azért is fantasztikus, mert amikor ott vagyok, az maga a béke és nyugalom, Buddha a lótusztrónuson ül. De azután ott a hétköznapi világ. Kettőségekben élünk, azt meg kell haladni, azon túl kell lépni, azon felül kell emelkedni.

A meditációban kilép a  köznapi világból?

A zazen azért érdekes, mert sehová nem akar menni. Nagyon profán, ott akar maradni a valóságban. Nincs benne elrévülés, ez egy nyitott, szemes meditáció. Ott és abban a pillanatban egyedüli dolog, amire az ember koncentrál. Hogy próbál nem leragadni a gondolatban. Ha az ember hagyja a gondolatokat, nem ragad le mindegyiknél, nem gondolja tovább, nem hagyja, hogy magával vigyék, akkor azok szép lassan lelassulnak.

Ennek időt kell hagyni. Nagyon fontos kifejezés a zazenben, amit japánul úgy mondanak, hogy mushotoku. Ez azt jelenti, hogy „érdek és cél nélkül“. Tehát nem azért ül le az ember, hogy megnyugodjon, összeszedje a gondolatait, elérje a megvilágosodást, hanem azért, mert nem tehet mást.  Egész egyszerűen leül és gyakorol. Nem akarok semmi mást csak leülök és itt akarok lenni ebben a pillanatban.

Olyan, mint amikor azt mondja hogy „legyen meg a Te akaratod.“  És akkor megtörténik.

Nem érdekel a megvilágosodás, nem érdekel a nyugalom, nem érdekel az, hogy most megoldjam ezt a problémát. Olyan, mint amikor kitárja a kezét, és azt mondja hogy „legyen meg a Te akaratod.“  És akkor megtörténik.

Az utazásaira (is) utalva előadása után a honvágyról kérdezték. Már elmondta, hogy „ott érzi jól magát, ahol van“.  Mégis hol?

Azt  hiszem, hogy ez nagyon egyszerű.  Én földlakónak tartom magamat. Nekem is vannak ragaszkodásaim, jelenleg a családom az. De ha éppen nem velük vagyok valahol, nekem most már az a természetes állapotom, hogy jól érzem magamat ott, ahol vagyok. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy valahol nosztalgiázzak, vagy olyan dolgokra gondoljak, hogy  „jaj…“.

Ez nem azt jelenti, hogy nem jut eszembe az otthonom, a családom, ha nem vagyok velük.  Természetesen eszembe jut és örömteli pillanatokat szerez, ha rágondolok a fiamra, a lányomra akár most is, vagy ha két hete nem láttam őket, akkor hiányoznak. De nem úgy, hogy én most ettől ne érezném jól magamat. Hogy azt szenvedésnek tudjam nevezni, hogy nem vagyok velük. A feleségem is hiányzik, sokszor és nagyon, ha egy hónapja nem látom, de örülök annak, ahol vagyok.

Hogyan jelenik meg ez a gondolkodásmódja a túrákon?

Nem szabad úgy elképzelni a VándorLáss túrákat, hogy aki oda eljön, az buddhista alaptanításokban részesül. Néha azért előjön, mert sokan tudják, hogy buddhista tanító vagyok, de az utak soha nem ilyen jellegűek. Szerencsém van, mert akik a túráinkra jönnek, nyitottak. Sokszor sok mindent hasonlóképpen látnak, vagy ha külsőleg más úton is járnak, de a lényeget tekintve, beszélgetéseink alatt néhány perc alatt kiderül, ugyanarról beszél, csak más szövegkörnyezetet, terminológiát  használ.

Beszélgetünk és nagyon sokszor én kapok megerősítést. Olyan példákkal, emberekkel találkozom, hogy „le a kalappal“, amit én soha csináltam, vagy nem tudtam volna megvalósítani.  Vannak visszajelzéseink arra is, hogy  másokra komoly hatást gyakorol az én vagy a mi életünk. Tehát olyan tanításokat kapok azoktól, akik ott vannak velünk, mint amilyeneket adok, adunk nekik.

A kulcsszó tehát a nyitottság!

Azt gondolom, hogy igen. Ennek egyik példája éppen a tawahka indiánoknál tett látogatás. Akkor nem beszéltem még spanyolul sem, az indián nyelveket pedig egyáltalán nem értettem. Rengeteg múlik a testbeszéden, egy-egy mosolyon, mozdulaton. Az indiánok nem beszélnek sokat, mégis sok mindent elmondanak. Megkínálsz valakit valamivel, kérsz valamit, egy elismerő pillantás azért, hogy nem fáradt, vagy éppen fáradt vagy és jólesik az, amit adott. A nonverbális kommunikációt sokszor lebecsüljük, pedig hihetetlenül nagy jelentősége van.

A nonverbális kommunikációt sokszor lebecsüljük, pedig hihetetlenül nagy jelentősége van.

 

Én nagyon verbális típus vagyok, de jó helyzetek azok, amikor nem beszélek egy adott nyelvet, mert akkor arra vagyok kényszerítve, hogy újra felismerhetem azt, amit leginkább gyakorlok. A nonverbalitást, azt a csendet, ami két ember között tud lenni és szavak nélkül működnek a dolgok.

Puntigán József