Húsvéti beszélgetés ThDr. Karaffa János atyával, a Pázmaneum Társulás elnökével

Nyitókép forrása: pazmaneum.com

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Az idei ünnep ismét kissé más lesz, mint az előző évtizedekben, hiszen a világjárvány miatt a szentmiséket is gyéren vagy online tartják meg, illetve a népszokások megtartására sem lesz nagyon lehetőség. Az ünnepről, s annak mához szóló üzenetéről kérdeztem ThDr. Karaffa János atyát.

A Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, a Krisztus-központú kalendárium központi főünnepe. Nagypénteken Jézus kereszthaláláról emlékezünk meg, majd vasárnap feltámadását ünnepeljük. Ez egyben az emberiség megváltásának az ünnepe is. Milyen üzenete van ennek az ünnepnek a ma embere számára?

Az ember szeret nyugalomban, biztonságban élni. Ilyenkor általában nem tesz fel feleslegesnek tűnő kérdéseket, hanem megállapítja, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Amikor azonban megérinti a fájdalom, a baj, a gyász – azonnal felkiált: Miért van a kereszt? Miért kell szenvednünk? Az ember szeretné megfejteni a szenvedés titkát, választ akar kapni kérdéseire. 

   

Az emberek többsége nem látja értelmét a szenvedésnek. Ha nem tud választ adni a „Miért kell szenvednünk?” kérdésre, inkább megpróbálja kikerülni azt. Próbál csak a mának élni, a „Carpe diem! (Ragadd meg a napot!)” jelszavával. Ha pedig valaki a szenvedésről kezdene neki beszélni, inkább elmenekül, másfele fordítja a tekintetét. 

Péter apostol is megbotránkozik, amiért Jézus szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról kezd el neki beszélni. Péter csak a dicsőséges Messiást látja Jézusban, s ezzel nem fér össze a szenvedésről szóló beszéd. A kereszt botránya az, ami tiltakozásra készteti az apostolt.  „A zsidóknak botrány, a görögöknek esztelenség” – írja Szent Pál apostol a korintusiaknak a keresztről, mert az elfogadhatatlan volt mindenki számára. 

A keresztények is csak fokozatosan értik meg a kereszt jelentőségét – a feltámadás után a kereszt a dicsőségbe való felemelkedés jelévé válik. Isten Fia elmerül a szenvedés legmélyebb bugyrában, s ezáltal megszenteli a szenvedést. A szenvedésnek, a megaláztatásnak tehát megvan a helye Isten tervében – a kereszt az Isten dicsőségébe való fölemelkedés jelévé válik. A szenvedés ezek szerint az Istennel való találkozás helyévé lehet, mert az ég és a föld, Isten és az ember éppen a kereszt által kapcsolódnak össze. Jézus szenvedése és halála értünk vállalt engesztelő áldozat volt tehát. Ebből az áldozatból valamennyien részesülünk, és különböző módon bele is kapcsolódunk.

Azt gondolom, hogy az isteni szeretet és az egymással való törődés fontosságát is üzeni Húsvét ünnepe, különösen ma, az elhúzódó hatalmas világjárvány idején. Mennyire fontos ez ma? Mennyire segíthet a Húsvét a bezártság állapotában?

„Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették.” – állítja Jézus Krisztusról a Hitvallás. Azok az események, amelyeket ebbe a hitcikkelybe foglaltak, mindenki által elfogadott történelmi tények, s ezeket manapság már a kereszténység legmegátalkodottabb ellenségei sem vitatják. A következő tétel azonban már vízválasztó a keresztények és a Krisztusban nem hívők között:

„Harmadnapra föltámadott az Írások szerint”. Ez az a pont, ahol mindenkinek színt kell vallania: „Kinek tartja Jézust?” Csupán egynek a nagy próféták, az emberiség nagy alakjai közül, aki úgy végezte, ahogy a jó és nemeslelkű emberek szokták? Vagy pedig: Jézus a Krisztus – Messiás, akit Isten feltámasztott a halálból, és megajándékozott az élet teljességével.

A feltámadásba vetett hit lehet csak a Jézusról, mint Krisztusról való igehirdetés szilárd alapja. Bizonyossággal kimondhatjuk: Ha Jézus Krisztus, aki élt és meghalt, nem támadt volna fel, akkor a vasárnapi szentmisén ünneplő közösség sem gyűlne össze. Egy halottra lehet emlékezni, egy halott emléke ideig-óráig összetarthat családokat, olykor hosszabb ideig egész nemzeteket is. De csak az élő Krisztus ereje képes arra, hogy az ő nevében az egész világon már kétezer év óta élő közösségek gyűljenek egybe. Csak az élő Krisztus adhat erőt ahhoz, hogy emberek milliói hittel vallják és örömmel hirdessék: Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!

Az apostolok, akik Jézus halála után félve bezárkóztak, nem akartak tudomást venni a külvilág történéseiről, erről a hitről bizonyságot nyerve már kiléptek a bezártságukból, s örömmel hirdették az embereknek, hogy Krisztus él! Nekünk is az élő Krisztus ad reményt a földi élet viszontagságai közepette.

A feltámadás ünnepén elmélyedünk kicsit gondolatainkban, lelkünk arra vágyik, hogy a bezártság, a leszorítottság állapotából végre kiszabaduljunk, és életünk visszakerüljön a normális kerékvágásba. Lesz feltámadás az emberek számára a vírus legyőzését követően?

Krisztus feltámadása a reménység jele a keresztények számára. A reménységé, hogy mi is részesülünk a feltámadás által hozott új életben. Jézus ígérete világos: „Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen. Én feltámasztom az utolsó napon.” (Jn 6, 40). Mi nemcsak ehhez a földi világhoz tartozunk, ideiglenesen itt vándorlunk ugyan, de célunk nem evilági: „A mi hazánk azonban a mennyben van.

Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.“ (Fil 3, 20-21) Ha ezt megértjük és elfogadjuk, már nem bolyongunk céltalanul e világban, mert tudjuk, hogy minden megpróbáltatás ellenére Örök Célunk, Isten Országa felé tartunk. Életünk akkor kerül vissza a „normális kerékvágásba“, ha ismét Isten felé irányítjuk azt, Ő lesz a középpontjában. Amíg ezt nem értjük meg, lelkileg tetszhalott állapotban maradunk, s velünk ez a világ is…

Húsvétvasárnap hajnalán szokásban volt valamikor – még ma is így van sok helyen – a Jézuskeresés, ami abban nyilvánult/nyilvánul meg, hogy az emberek felkeresték/felkeresik a településükön lévő kereszteket. Mennyire jellemző ma, hogy az emberek keresik Jézust? Szükségük van az ő útmutatására?

János evangéliumának elején olvassuk, hogy Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya keblén van, jelentette ki őt (Jn 1,18).
Az embernek egyik legemelkedettebb vágya, hogy találkozhasson Istennel, sőt: láthassa Istent. A titok után kutatva az ember fel akarja lebbenteni a fátylat, és szemlélni akarja Istent úgy, ahogy van.

A Bibliában számtalanszor megmutatkozik a hívő embernek ez a vágya, és az Isten-tapasztalat kicsúcsosodását mindig az Isten megjelenések jelentik. Az Úr általában teofániák (Isten-megjelenések) alkalmával mutatja meg magát a kiválasztottnak, de az sohasem szemlélheti őt színről színre, vagyis nem láthatja őt úgy, ahogy van.

Mózes és Illés a legmagasabb fokon tapasztalják meg Isten jelenlétét, de ez a tapasztalat sem teljes. Mózes sem láthatja meg Isten arcát, mert az Úr figyelmezteti: „Befödlek jobbommal, míg el nem vonulok…, utánam tekinthetsz, de arcomat nem láthatod” (Kiv 33,22).

A kiválasztottak tehát megpillanthatnak valamit Isten dicsőségéből, de itt a földön nem láthatják őt színről színre. Egyedül az Egyszülött Fiú, Jézus Krisztus, aki kezdettől fogva az Atyánál volt, Ő nyilatkoztatta ki Istent az embereknek. Benne jelent meg köztünk a láthatatlan, élő Isten – ez a megtestesülés nagy misztériuma. Ez a kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban teljes volt, az ember azonban ebben az életben nem birtokolhatja azt tökéletesen. Útmutatására azonban szükségünk van, hogy el ne tévedjünk földi utunkon a divatos, de sokszor téves eszmeáramlatok közepette.

Mégis törekszünk arra, hogy megtapasztaljuk a Vele való közösséget, s ez elérhető számunkra az Isteni Igében, az Egyház szentségeiben, a testvéreinkkel való szeretetközösségben. Szent Pál apostollal együtt mi, kereső emberek is elmondhatjuk: „Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogy én is ismert vagyok”(1Kor 13,12).

Kicsit előreszaladnék a Pünkösd ünnepéhez, hiszen Pünkösd valósága: az igazi Krisztus-vallás életté teljesedése. Húsvét a felajánlott élet, pünkösd pedig a megvalósult élet. Miként ültethető át ez a köztudatba?

Az egyetemes vagyis katolikus Egyház küldetése, hogy mindenkinek továbbítsa a krisztusi örömhírt. Pünkösd eseménye véget vet az emberek megosztottságának: miután a Szentlélek tüzes lángnyelvek formájában leszáll az apostolokra, az igehirdetést mindenki a saját nyelvén hallhatja (ApCsel 2,1-13). A hit ezután már összeköti ezeket az embereket, annak ellenére, hogy a nyelvük különböző marad.

Csodálkozva kérdezgetik is egymástól: „Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallhatja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén?” (ApCsel 2,7-8)

A pünkösdi nyelvcsoda éppen abban áll, hogy a különböző nyelvű emberek is megértik egymást. A pártusok, médek, elamiták, krétaiak és arabok közül senki sem kényszerül arra, hogy az evangélium elfogadása miatt változtasson nemzeti hovatartozásán. Keresztények lesznek, de megmaradnak pártusoknak, médeknek, elamitáknak, krétaiaknak és araboknak.

Ahogy a Szentírásból látjuk, mi is lehetünk jó katolikusok anélkül, hogy feladnánk nyelvünket vagy nemzeti hovatartozásunkat. Ezek is olyan kincsek, amelyeket Istentől kaptunk ajándékba, és amelyeket őriznünk kell és továbbadnunk A hit nevében senki sem kényszeríthető nemzetének az elhagyására. Mindenkinek joga van – úgymint Pünkösdkor – saját nyelvén hallani az evangéliumot. Az evangélium hirdetőinek pedig kötelességük azon nyelven szólni, amelyen hallgatóik értenek. Önzés és a krisztusi magatrtással ellentétes lenne, ha az igehirdető arra várna, hogy hallgatói tanulják meg az ő nyelvét, vagy megtiltaná nekik nyelvük használatát. Az evangélium hirdetése nagylelkűséget és a másikkal szembeni odafigyelést, empátiát kíván.

Ha ezt megértjük, nálunk is bekövetkezhet a pünkösdi nyelvcsoda, és a megbékélés hangján szólva megérthetjük egymást, bármilyen nyelven beszéljünk is.

Köszönöm a beszélgetést.

Tarics Péter