Egyházi népszolgálat – Interjú az idén hetvenéves Tőkés László református püspökkel

Nyitókép: archívum

Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (alapító) elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyház korábbi püspöke, volt EP-képviselő, az Európai Parlament volt alelnöke (2010–2012 között), a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács elnöke, a Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumának elnöke április elsején ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból életének fontosabb állomásairól kérdeztük.

A Tőkés Lászlóval készült interjúnkból kiderül:

• Mennyire megterhelő az egyetemes magyarságot ért sérelmek megtörhetetlen élharcosának lenni?
• Közéleti és politikai szerepvállalás – amikor az Európai Parlamentben is a keresztény értékrendet, az egyetemes emberi és a kisebbségi jogokat hirdethette.
• Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiájáról továbbra sem szabad lemondani.
• A botrányosra fordult Románia Csillaga-kitüntetés – peres útra terelődött a kitüntetés megvonásának ügye.
• A Partiumi Keresztény Egyetem keresztény nemzeti szellemben, alapfokon és mesteri szinten mintegy ezer hallgató képzését végzi.
• A kisvárdai Tőkés László Alapítvány a Tőkés-díjat már több magyar kiválóságnak ítélte oda.
• Fájdalmas érzések az ukrajnai háború okozta pusztítások és emberi szenvedések lesújtó látványa miatt.

   

Főtiszteletű Püspök Úr évtizedek óta a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, valamint a megoldásra váró gondok őszinte szószólója, megtörhetetlen élharcosa. Mennyire megterhelő ez a feladat?

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – jut eszembe erre a kérdésre Pál apostol szava (Fil 4,13). Hitbeli értelemben „felülről”, József Attila-i értelemben pedig „belülről” vezérelt embernek ismerem magam. Az erdélyi kisebbségi magyarságot ért sérelmek, a külhoni és az egyetemes magyarság előtt tornyosuló gondok kora ifjúságomtól fogva állásfoglalásra, cselekvő magatartásra késztettek.

Isten írott igéje és lelkiismeretem is erre indítottak. „Kispapként”, majd választott vezetőként, növekvő nagyságrendben, mindenkor megtaláltam a tennivalómat, és a feladatok is megtaláltak engem. Az ateista kommunizmus sötét korszakában úgy tevődött fel a kérdés, hogy: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29). Ez a meggyőződés vezetett el oda, hogy 1989-ben, egy titokban készített televíziós interjúban a megfélemlítettségből származó „hallgatás falát” áttörjem. Ekkor már ugyanis eljutottunk a falig, nem volt tovább hova hátrálni.

És ugyanígy érezték ezt akkor a temesvári református magyarok, de a románok is – mindazok, akik mellénk álltak. Másmilyen módon és immár Kárpát-medencei, össznemzeti szélességben a helyzet 1989 után sem lett könnyebb. Sérelmeink sem apadtak, és gondjaink sem lettek kevesebbek. Mindazáltal Isten mindig erőt adott a változó vagy éppenséggel növekvő terhek elhordozásához.

1990-től 2009-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, 2007-től 2019-ig európai parlamenti képviselő, illetve 2010 és 2012 között az EP egyik alelnöke volt. Milyen időszak volt ez az életében?

Püspöki székfoglaló beszédem címe és egyben szolgálati jelszavam ez volt: Istennel, a népért. 1990-ben ugyanezt a címet adta rólam szóló könyvének David Porter angol író. Kötete több európai nyelven is megjelent. Benne a Temesvárra vezető addigi életutamat és munkásságomat írta meg – saját elbeszélésem alapján. Igen, brassói, dési, barcasági és mezőségi, majd temesvári lelkipásztori és közéleti tevékenységemet ennél találóbban és tömörebben ma sem tudnám összefoglalni: istenes hitbeli hivatástudattal vállalkoztam elnyomott egyházam kétszeres kisebbségben élő, magyar és református népének szolgálatára.

A kommunizmus „babiloni fogságában” leledző keresztény népünk vallása és nemzetisége természetszerűleg összefonódott egymással. „Erdélyi Sionunk” „erős várunk” lett az elnyomatásban. Sőt, az ateista-kommunista diktatúra szorításában a többségi román és különböző kisebbségi egyházak is egymásra találtak Krisztusban. A hatalmi megosztó politika ellenében ekképpen alakult ki az a „népi ökuménia”, mely habár csak egy rövid időre ugyan, de egymás mellé állította Temesvár, illetve az ország népét.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület élére kerülve egészen más léptékben, de érdemben ugyanott folytattam, ahol lelkészi szolgálatom idején haladtam. A román nacionálkommunista, ateista diktatúra elnyomásából kellett kiszabadítanunk egyházunkat. Ebben erdélyi magyar történelmi egyházaink – a katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok – kezdettől fogva szorosan együttműködtek. A „hivatalos” egyházi ökuménia szövetségében a vallási, egyházi rendszerváltozás véghezvitelére vállalkoztunk.

Ennek biztosított laza, intézményi keretet az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Állandó Értekezlete, melynek legfőbb feladata az egyházi és vallásszabadság kivívása, az egyházi autonómia helyreállítása, a kommunizmus idején elkobzott tulajdonaink, ingatlanaink visszaszerzése, beszüntetett felekezeti iskoláink visszaállítása volt. Mondhatni, Isten segítségével munkálkodtunk és harcoltunk népünk javáért – a visszarendeződő kommunizmus ellenében, váltakozó eredménnyel. Ezzel együtt egyházaink kisebbségi magyarságunk érdekképviseletében is részt vállaltak – példának okáért az önálló magyar egyetemi oktatás megteremtésében.

Közéleti és politikai téren is szerepet vállaltam. Egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke voltam a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (1990–2003), de az egyházi szolgálatot a politika kedvéért nem voltam hajlandó otthagyni. A pártpolitikánál mindig fontosabbnak tartottam az egyházi népszolgálatot. A Magyar Reformátusok Világszövetségének elnökeként (1996–2009) egyetemes szinten végeztem ugyanezt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (2003) és a Kárpát-Medencei Magyar Autonómiatanács (2004) elnökeként sem a napi politika, hanem a hivatásos népszolgálat elvét tartottam szem előtt.

Végezetre, amikor utolsó püspöki mandátumom lejáróban volt, s már többször nem voltam újraválasztható, egyházam támogatásával az európai parlamenti képviselőségre vállalkoztam. 2007 és 2019 között szintén az az elv vezérelt, hogy Isten segítségével nemzetközi – európai – szinten képviseljem népemet, nemzetemet. Az Európai Parlament pulpitusát – profán értelemben – szintén egy olyan „szószéknek” tekintettem, melyről Isten akaratát, keresztény értékrendünket, az egyetemes emberi és a kisebbségi jogokat hirdethetem.

Nagy álma volt mindig a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája…

Közvetlenül a Ceaușescu-diktatúra bukását követően erdélyi magyarságunk alapvető követelményeként fogalmazódott meg az autonómia igénye. Kezdetben Ion Iliescu ideiglenes államfő is tárgyalási hajlandóságot mutatott ezen a téren, és az újan felálló Nemzeti Megmentési Front is egyik dokumentumába foglalta a kisebbségi jogokat. A kommunista restauráció részeképpen felgerjesztett intézményes magyarellenesség azonban hamarosan letörte kezdeti reményeinket, és a mesterségesen kiprovokált marosvásárhelyi fekete március pogromkísérlete (1990), illetve a román titkosszolgálatot, a Securitate változott néven való újraalakítása végképpen megpecsételni látszott az erdélyi, a székelyföldi és a partiumi magyar önrendelkezés ügyét.

Az autonómiatörekvések többé-kevésbé hasonló sorsra jutottak Milosevic Jugoszláviájában, valamint a kedvező kimenetelű kárpátaljai népszavazást (1991) követően Ukrajnában és a nevezetes komáromi nagygyűlés (1994) nyomán Szlovákiában. Azon túlmenően, hogy ezen országokban – finoman fogalmazva – nincsen politikai akarat a magyar autonómiajogok biztosítására, ennél is nagyobb probléma, hogy maga a kisebbségi magyar politikai osztály hajlott az önrendelkezésről való lemondásra. Nálunk, Romániában, annak ellenére, hogy a Kolozsvári nyilatkozatnak (1992) köszönhetően az RMDSZ hivatalos programja is tartalmazza az ún. háromszintű autonómia célkitűzését, a hatalom oldalára sodródott érdekképviseleti szervezetünk gyakorlatilag feladta a közösségi önrendelkezés ügyét.

A szövetségből kiszorított nemzeti oldal éppen ezért volt kénytelen külön utakon folytatni küzdelmét az autonómiáért, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve az Erdélyi Magyar Szövetség keretében. Tesszük ezt azzal a meggyőződéssel, hogy erdélyi nemzeti közösségünk számára létkérdés az önkormányzati jog kivívása. Enélkül ki vagyunk szolgáltatva a többségi nacionalista asszimilációs politika kényének-kedvének, és semmiképpen sem vagyunk képesek biztosítani közösségi megmaradásunk és fejlődésünk törvényes, intézményes kereteit. Éppen ezért az autonómia „álmáról” a továbbiakban sem szabad lemondanunk…

Számtalan díjat, elismerést kapott élete során, és az egyetlen magyar politikus és közéleti személyiségként 1990-ben Nobel-békedíjra jelölték. Itt említeném, hogy a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát hét évvel később visszavonták. Miért?

Megítélésem szerint a botrányosra fordult Románia Csillaga-kitüntetés ügyének létezik egy általános emlékezetpolitikai és egy sajátlagos aktuálpolitikai vetülete.

A történelemhamisításra hajlamos – hivatalos – román emlékezetpolitika kezdettől fogva tagadni próbálta, illetve feledtetni akarta a meghatározó jelentőségű magyar részvételt az 1989-es romániai forradalmi események elindításában. Ez a törekvés odáig terjedt, hogy nem csupán személyes szerepemet, hanem az erdélyi, temesközi, temesvári kezdeteket is igyekeztek lekicsinyelni, háttérbe szorítani, példának okáért a moldvai Jászvásár (Iași) mondvacsinált kezdeményező szerepét, illetve a bukaresti események fontosságát helyezve előtérbe. Ennek megfelelően még a népfelkelés kezdőidőpontját, december 15-öt sem igen hajlandók elismerni.

Az eset aktuálpolitikai vonatkozása a tusnádfürdői nyári szabadegyetemhez fűződik, ahol 2013-ban közös előadásunk alkalmával azzal a kéréssel fordultam Orbán Viktor miniszterelnökhöz, hogy miként Ausztria az olaszországi Dél-Tirol ügyében, Magyarország is vállaljon ún. védhatalmi státuszt az erdélyi magyarság érdekében. Ezen a – különben rosszul románra fordított – javaslaton annyira felháborodtak a román utódkommunisták, hogy a Szociáldemokrata Párt vezető politikusai, élükön Victor Ponta akkori miniszterelnökkel kezdeményezték a Románia Csillaga kitüntetésem visszavonását. Noha nem lett volna kötelessége, a demonstratív példát statuáló aktust a románoknál is jobb román színében feltűnni akaró, német eredetű, de renegát érzelmű Klaus Iohannis államfő hajtotta végre.

A lelkiismereti és véleményszabadság sérelme ügyében mindmáig perben állok az államelnöki hivatallal. Méltatlan cselekményük nem engem, hanem az illetékes román politikacsinálókat minősíti. Ha nem a demokratikus jogokról, Temesvár és a magyarság becsületéről volna szó, bizonyos, hogy nem vittem volna peres útra a kitüntetés megvonásának ügyét.

A magyar felsőoktatási intézmény, a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodója, létrehozója. Milyen célokat vállalt fel az egyetem, s mennyire sikerült ezeket megvalósítani?

A kommunista diktatúra bukása után az újjászerveződő Királyhágó-melléken egyik első dolgunk volt az egyházi oktatásügyi rendszer helyreállítása. „Az óvodától az egyetemig” – akkor ez volt az erdélyi magyarság tanügyi programja. Ennek megvalósításában történelmi egyházaink élen jártak. Felekezeti iskoláink visszaállításában szép, de az eredeti állapothoz képest mégiscsak korlátozott eredményeket értünk el. Viszont egészen új kezdeményezésnek számított a Sulyok István Református Főiskola megalapítása Nagyváradon.

Közel tíz esztendő után, a módosított tanügyi törvénynek köszönhetően ennek jogutódjaként hozhattuk létre alapítványi magánintézményként a Partiumi Keresztény Egyetemet (1999). Az első Orbán-kormány erkölcsi és jelentős anyagi támogatásával az erdélyi magyar történelmi egyházak elöljárói – négy római katolikus és ugyanannyi protestáns püspök, illetve érsek – a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet is létrehívták. Ezenképpen alakult ki az az egyházi hátterű alapítványi felsőoktatási hálózat Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda központokkal, amely az egykori kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nyomdokába lépve – a vegyes nyelven működő felsőfokú tanintézetekkel együtt – gondoskodik az erdélyi magyar értelmiség képzéséről.

Váradi egyetemünk – elnevezésének értelmében – keresztény nemzeti szellemben, alapfokon és mesteri szinten mintegy ezer hallgató képzését végzi – egyebek mellett – bölcsészeti és közgazdasági karon, zenei, képzőművészeti és tanár-, illetve tanítóképző szakon. Működési és hatásterülete az erdélyi fejedelemséghez tartozott egykori „Részekre”, vagyis a határmenti partiumi régióra terjed ki.

A kisvárdai Tőkés László Alapítvány a Tőkés-díjat több magyar kiválóságnak ítélte már oda. Milyen kritériumok alapján adományozzák a díjat?

Rendkívüli megtiszteltetés számomra, hogy Kisvárdán rólam neveztek el alapítványt a helybeli és környékbeli értelmiségiek. S ez nem a forradalom győzelme után történt, hanem még a sötét elnyomatás és a már-már reménytelen temesvári ellenállás idején, 1989 szeptemberében hozták létre, így vállalva közösséget velünk. Néhai Szűcs M. Sándor református lelkipásztor volt a kezdeményező, s az ő szellemében végzi külhoniakat kedvezményező közhasznú tevékenységét a Lengyel Szabolcs vezette kuratórium.

Az alapítványi díj odaítéléséről nem vagyok hivatott nyilatkozni, ugyanis jómagam nem veszek részt a testület munkájában. A díjazottakat tőlem függetlenül választja ki a kuratórium.

Milyen meggyőződéssel szemléli a háborús eseményeket, vallja-e azt a nézetet, hogy ebből a háborúból ki kell maradni?

Mondanom sem kell, hogy milyen fájdalmas érzésekkel tölt el az ukrajnai háború okozta pusztítások és emberi szenvedések lesújtó látványa. Ezzel együtt és ezzel szemben katartikus érzéseket kelt bennem az az odaadó és föltétlen együttérzés, amelyet kis hazánk, Magyarország népe tanúsít a több százezernyi ukrajnai menekült és az otthon maradó ukránok és kárpátaljai magyarok iránt. Az elmúlt évtizedekben még csak egyetlen hasonló példa volt erre, amikor is 1989–1990-ben, a kegyetlen Ceaușescu-rezsim bukása után kis-magyarországi és külhoni magyar testvéreink önzetlen lelkesedéssel a nélkülöző románok és a mi erdélyi népünk segítségére siettek. (Gondolom, Szlovákiában és Felvidéken is hasonló szolidaritás övezi az ukrajnai menekülteket.)

Van azonban ennek az ügynek egy másik oldala. Miközben ugyanis Orbán Viktor és kormánya teljes mellszélességgel a háborúságot szenvedő ukrán nép és a menekülők oltalmára kél, vele együtt pedig egyházaink és segélyszervezeteink is erejüket meghaladó mértékben vállalják az emberbaráti áldozathozatalt, ezzel szemben az ellenzékinek nevezett ellenséges oldal politikai vezetője „pocséknak” nevezi a magyarokat, a miniszterelnök-jelöltjük pedig „elvtársaival” együtt valóságos háborús retorika bevetésével képes alantas pártpolitikai és hatalomszerzési célokra felhasználni az ukrán nép szenvedéseit. Hogyan is hihetnénk el nekik, hogy valóban az ukránokkal tartanak, miközben uszításukkal éppen saját magyar népüket kergetnék háborús veszedelembe?!

„Boldogok a békességre igyekezők” – valljuk Jézussal (Mt 5,9). Márpedig azáltal egyáltalán nem szolgáljuk a békesség ügyét, hogyha mi is hagyjuk magunkat belesodortatni a nagyhatalmak háborújába…

Nagy Erika