Minden úgy jó, ahogyan történik – Interjú Pokorny Lia színésznővel

Nyitókép: noklapja.hu

Pokorny Lia számos játékfilmekben tűnt fel, mint például a Poligamy, Pál Adrienn, Nagykarácsony, Parkoló, Kút, Valami Amerika 3, és A mi kis falunk, Jófiúk, Kisváros, Társas játék sorozatokban. A Beugró című improvizációs tévéműsorban Szabó Győzővel, Rudolf Péterrel és Kálloy Molnár Péterrel másfél évtizeddel ezelőtt lépett színpadra, s vált ismertté. Születésekor az Aurélia nevet kapta, s ennek különös története van:  édesapja Aurél, így ő Aurélia lett, édesanyja pedig Kornélia, s ez magától érthetődően azt vonta maga után, hogy az öccse a Kornél nevet kapja.  

Ami az interjúból kiderül:

 

Miért akart színész lenni?

Miről szól a LIAison című önálló zenés est?

Milyen űrt hagyott Babicsek Bernát alkotótársának korai halála?

Vállalt-e olyan szerepet, amelyik nem volt testhez álló?

Szereti-e a szélsőségeket?

Melyik szerep áll hozzá közelebb?

Mi hozta meg számára az ismeretséget?

Miért volt jó a Csillag születik zsűritagjának lenni?

Milyen megfontolásból született a receptkönyve?

   

Mikor kezdett el érdeklődni a színészet iránt?

Négyéves koromból van az első emlékem, mégpedig az, hogy a szüleim mesekazettákal szórakoztattak esténként. Áhítattal hallgattam  Mensáros Lászlót, Ruttkai Évát, Bánsági Ildikót vagy éppen Latinovits Zoltánt. Az, hogy a szüleim meséltek nekem, az természetes volt, de ezek az emberek a szememben varázslók voltak, olyan gyönyörűen adták elő a szebbnél szebb meséket. Akkor döntöttem el, hogy valamikor majd én is így fogok mesét mondani.

Én soha nem akartam színész lenni, én tudtam, hogy az vagyok. Valahogy minden arrafelé vitt, hogy ez megtörténjen. Sokszor gondolkodom azon, hogy mindig megkapjuk a segítséget azon az úton, ami ki van jelölve számunkra.

 

Engem annak idején nem vettek fel a főiskolára. Most már belátom, hogy nem voltam jó. Nem volt jó az, amit csináltam. Kétségbe estem, és kerestem a választ a miértre. Ma már tudom, hogy tele voltam megfelelési kényszerrel.  Ma már tudom, hogy számomra az alternatív út volt járható.  Visszatekintve, egy nagyon kalandos utam volt, de én nagyon szeretem minden pillanatát.

Később a színészet énekléssel is párosult…

Nagyon áhítoztam arra, hogy jó lenne, ha tudnék énekelni, de valahogy mindig elment a hangom. Szó szerint küzdenem kellett a hangomért. Olyan erős hangszálgyulladásom volt pár éve, hogy életmódot kellett váltanom, még az operáció is felmerült. Tisztítókúrába kezdtem, s ez rövid időn belül nem csak  szellemileg, de fizikailag és érzelmileg is rengetege pozitívumot adott nekem.

Szerencsémre találkoztam egy csodálatos hangképző tanárral is, név szerint Sziki Ágnessel, aki nagy örömömre azt mondta nekem, hogy „fogsz te még énekelni“. Bevallom, én akkor már annak is örültem volna, ha valaki „csak“ azt mondja, hogy tudok majd beszélni. Két évre rá fogalmazódott meg bennem, hogy éneken keresztül is közvetítenem kell.

 

Tavaly szeptemberben debütált a  LIAison című önálló zenés estjével, amelyben humoros formában meséli el a szerelemről tanultakat.

Szerettem volna a szerelemről énekelni, de nem csak általánosságban. Mindannyian másképpen éljük meg ezt az érzést, és mindig azt gondoljuk, hogy „na, most ez az igazi”.  Ennek az érzésnek a buktatóiról, szépségeiről, humoráról szól az önálló est, melyben vannak prózai részek és vannak dalok is. Mivel nem vagyok énekes, színészi eszközökkel, színészi gondolkodással fogok hozzá a dalhoz.

Beszédes szövegű dalokat választok, olyanokat, amelyek történeteket mesélnek el, s ezek mindig kibontják, körbepárnázzák a prózai szöveget.  A nézők pedig egy-egy dalból átérzik, hogy velük is valami ilyesmi történt, mintha csak róluk volna szó. Átérzik a függő kapcsolatot, a megcsalást, a csábítást. Ül mindig a nézők soraiban olyan valaki is, aki tudja, milyen ötven éve együtt él ugyanazzal az emberrel, vagy aki épp most ismerkedik meg a nagy Ő-vel, de olyan is, aki elveszítette a legfontosabb embert az életében.

 

Sokféle szituációról mesélek, és én nagyon hiszek abban, hogy a színházban le kell bontani azt a bizonyos negyedik falat, ami a nézőtér és a színpad között van. Mert, ha lebontjuk, akkor sokkal intimebb kapcsolatot tudunk kialakítani a nézőkkel. Ez az én színházam. Szeretek szólni a közönséghez, szeretek kérdezni tőlük, mert ezáltal magamból is sokkal többet tudok megmutatni. Rengeteg nevetéssel oldjuk fel még a fájdalmas pillanatokat is, s ezért ez egy édes-bús est, de hiszem, hogy szívmelengető is egyben.

Alkotótársa, Babicsek Bernát korai halála hatalmas űrt hagyott maga után…

Különös ennek az előadásnak az útja, több szempontból is. Egyrészt, mert nagyon sokáig húzódott a létrejötte, másrészt pedig azért, mert ez életem első olyan estje, ami tényleg a sajátom. Nem egy színház hozta létre körém, hanem én magam, fantasztikus társakkal körülvéve. Ez az önálló est tulajdonképpen a tanulópénzem is.

Bernát halála őrületes veszteség.  Ebben az estben benne van az ő megtalálásának az öröme és annak a fájdalma, hogy őt elveszítettem. Bernát nagyon sok mindent adott és hagyott itt nekem magából. Valami egészen elképesztő volt a mi barátságunk, lelki kapcsolódásunk. Ő szerzett egy dalt a LIAison számára, aminek az Aurélia címet adta, vagyis az én nevemet. Ezt a számot a nézők nagy ovációval fogadták mindig, így mindenáron szerettem volna, hogy ez a szám benne maradjon a halála után is.

 

Viszont nem kérhettem az új harmonikástól, Kéméndi Tamástól, hogy a Bernát szólószámát adja elő, mert nem engedhettem meg, hogy ezt a terhet cipelje. Az est rendezőjének, játékmesterének, Botos Évinek volt az az ötlete, hogy ha én éneklek, Tamás pedig kísér a zenével, akkor gyakorlatilag én viszem el a súlyát. A zenéhez született egy csodálatos dalszöveg is, csak éppen azt éreztem, hogy nem személyes, nem az, amit én szeretnék. Dalszöveget nem tudok írni, vagy legalábbis soha nem írtam, de Éva addig mondogatta, hogy megtudom csinálni, amíg végül három nap alatt megírtam. Nyilván ettől én még nem lettem dalszöveg író, viszont az biztos, hogy ez a dal rendkívül személyes lett, és kifejezi az érzéseimet.

Vállalt valaha is olyan szerepet, amelyik nem volt testhez álló?

Ha például nem a koromhoz illő a szerep, amire felkérnek, az számomra mindig kihívást jelent. Fiatal koromban is nagyon szerettem idősebb karakter bőrébe bújni, ráncot festeni magamra. Akkor vagyok gondban, amikor elolvasok egy színdarabot, és azt érzem, hogy nincs üzenete, nem szól semmiről. Mindig fontos számomra, hogy érezzem a darab üzenetét. Nekem fontos, hogy a szöveg minőséget képviseljen, mint ahogy az is, hogy találkozzon egy-egy emlékkel vagy tapasztalattal. Életemben talán kétszer vagy háromszor mondtam nemet,  de igen, történt már ilyen is, nem vállalok semmi olyat, amiben nem hiszek.

Szereti a szélsőségeket? S ha igen, ez miben nyilvánul meg?

Fiatalabb koromban szerettem a szélsőségeket, ma már kevésbé.

Bennem fegyelem és szenvedély is lakozik, mégpedig nagyon nagy fegyelem és nagyon nagy szenvedély. Mindkettő szépen megfér egymás mellett.

 

Az egyik a szélsőségek felé hajt, a másik pedig a középen maradásra bír. Érdekes, hogy valahogy mindig meg tudom találni a helyét annak, hogy hol tudom a szélsőségeket és a fegyelmet megélni. Ennek a dinamikája nagyon szépen kísér engem az életem során.

Melyik áll közelebb Önhöz? A komikus, a naiva, vagy a tragikus szerep?

Fiatal koromban a naiva és a komika szerep állt közel hozzám, különösen akkor, amikor a kettő egybe volt gyúrva. Például, amikor a Lila ákácban a Tóth Manci szerepét játszottam, ez egy abszolút naiva szerep volt. De! Képzeljük el a pici, törékeny, barna nő karakterét, s mellé engem, aki 176 centi vagyok, szőke és egyáltalán nem törékeny.

Mégis azt érzem, hogy az életem egyik legnagyobb sikere ez az előadás volt, mert kihasználtam azt, hogy én más vagyok, és ennek a humorával együtt nagyon édes és szerethető szerepem lett.

 

Manapság viszont már a tragika és a komika szerep áll hozzám közel, de ezt is szeretem egybe gyúrni. A tisztán tragika szerepekben is mindig megtaláhatjuk azt a részt, hogy hol lehet beleszőni a humort. Ennek az a lényege, hogy a nézőt engedjem belekukkantani a darabban lévő mélységekbe. A humorba is szeretek belecsepegtetni egy icipici tragikumot, mert az adja meg a fanyarságát.

Beszéljünk egy kicsit a Beugróról…

A Beugró adta meg számomra az ismertséget, ami nagyon fontos egy színész életében. Nagyon sok tehetséges színész szenved attól, hogy nem tudnak róla, nem ismerik, mert amíg nem kap valaki nagyobb szerepet a televízióban, addig semmit sem tud róla a nagyközönség. A Beugrót nagyon szerettük csinálni, ez egy nagy szerelem volt mindannyiunk számára.

Az improvizációs színház sokat ad az életemhez.  Nagyon szeretem, felüdít, pedig itt nincs koncepció, és úgy kezdem el, hogy „ami lesz, az lesz“. Jelenleg is játszom improvizációs színházat, az egyik Válótársas címmel megy és a párkapcsolatokban előforduló helyzetekről és azok megoldásairól szól, a másik pedig a Munkatársas – konfliktusmegoldások humorral és improvizációval a munka világában.

2012-ben a Csillag születik egyik zsűritagjaként is láthattuk a képernyőn…

Ez tapasztalatszerzés és kaland volt az életemben, feszegettük a korlátainkat. Viszont ott sem tudtam kibújni a bőrömből, hogy önazonos legyek, vagy a saját magamnak állított minőséget beletegyem a mókába. Nagyon fontos tapasztalatokat szereztem a mňsorban, például élő adásban beszélni iszonyú stresszes volt, mert ez nem az én műfajom. Ebben a műsorban tapasztaltam meg azt is, hogy amikor az ember azt hiszi, hogy nem bírja megcsinálni, rájön, hogy dehogyisnem.

Holnapra is marad címmel receptgyűjteménye jelent meg  a fenntarthatóság jegyében. Milyen megfontolásból?

Ebben a könyvben nem csak az én receptjeim vannak, hanem olyan barátok, ismerősök vagy olyan étterem receptjei, akiknek fontos a fenntarthatóság, hogy úgy legyünk kreatívak, hogy közben spórolunk, környezettudatosan élünk.

Főzzünk abból, ami van, és ne dobjunk ki semmit. Fontosnak tartom becsben tartani mindazt, amit nagyanyáink tudtak. Emlékszem, kisgyerek koromban kinevettem nagymamámat, amikor lereszelte a száraz kenyér végét prézlinek. Most megcsókolnám a kezeit, hogy ilyen fantasztikusan vezette a háztartást, ráadásul elképesztően finom ételeket főzött, amelyek semmihez sem hasonlíthatóak. Vissza kell térnie az embernek ahhoz az alázathoz, hogy nem azért vagyunk a földön, hogy behabzsoljuk minél több gyümölcsét, hanem azért, hogy valamit itt hagyjunk.

 

Nagy Erika